Mennyit ért a nyelvtörvény, és kinek az érdekeit tükrözi az eltörlése?

Miután vasárnap Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa megsemmisítette a hivatalosan az Ukrajna törvénye A nyelvpolitika alapjairól címet viselő, a köztudatba egyszerűen csak nyelvtörvényként bevonult jogszabályt, politikusok, szakemberek, de egyszerű „nyelvhasználók” is kongatni kezdték a vészharangot, mondván jogai súlyos csorbulásával kell szembenéznie valamennyi ukrajnai kisebbségnek, köztük a kárpátaljai magyarságnak is.

A legnagyobb lármát éppen azok az emberek csapják a téma körül, akik két éve többek között e törvénnyel kampányolva segítettek a levitézlett hatalompártnak megnyerni a választásokat Kárpátalján, a magyarság körében, de kétségtelen tény, hogy a jogszabály eltörlése aggodalomra ad okot.

Mindjárt szögezzük le, hogy a forradalmi hevületben törvénykező ukrán parlament szóban forgó döntése minden kétséget kizáróan hátrányosan érinti magyar közösségünket. Ebben a helyzetben azonban nem csak az az érdekes, hogy mit veszítettünk – bár érthetően ez fáj a legjobban –, arról sem feledkezhetünk meg, hogy minek a következménye mindez, s mi várható a továbbiakban.

Ami a törvény megsemmisítésének jogi vonatkozásait illeti, kétségtelen, hogy a legnagyobb veszteséget a regionális nyelvi státusz megszűnése jelenti, amely számos kedvezményt biztosított a nyelvhasználat területén azokban a régiókban vagy településeken, ahol a lakosság legalább 10 százaléka beszélte az ott regionálisnak minősülő nyelvet. Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, említsük meg, hogy a törvény biztosította kedvezmények kiterjedtek többek között az anyanyelvű oktatásra és ügyintézésre, lehetővé tették az adott regionális nyelv használatát a bíróságokon, nagyobb teret biztosítottak számára az elektronikus médiában, a reklámban stb.

Így például a szülőknek lehetőségük nyílt megválasztani óvodás vagy iskolás gyermekük oktatási nyelvét, pontosabban jelezni erre vonatkozó igényüket beiratkozáskor a felvételi kérvényben. Ugyancsak a rugalmasabb jogi normák tették lehetővé egyebek mellett, hogy Beregszászban egy olyan helyi rádióadó kezdje meg a működését, amely döntően magyar nyelven sugározza műsorait. Úgy tűnik, mostantól a szülői kérvényekből kikerül majd az oktatás nyelvére vonatkozó rész – már ahol eddig éltek ezzel a lehetőséggel –, illetve módosulhat a magyar és az ukrán nyelvű műsorok aránya a rádióban, ha a hatóságok egyszer nekilátnak a korábban kiadott működési licencek felülvizsgálatának vagy megújításának.

Ezzel együtt a szakértők kezdettől azon a véleményen voltak, hogy a törvény nem sok olyan új, pótlólagos lehetőséget biztosított a kisebbségeknek a nyelvhasználat terén, amelyet azok ne élveztek volna Kárpátalján már korábban, akár a Szovjetunió idején is. Ezért a Régiók Pártja által kidolgozott 2012-es jogszabály legnagyobb hozadékának azt tekintették, hogy számos vonatkozásban pontosította, konkretizálta a kisebbségeket megillető, a korábbi szabályozásban esetleg csak általánosságban említett, vagy a később, Ukrajna megalakulását követően elfogadott egyéb jogi normákkal szűkített, korlátozott nyelvi jogokat.

Mielőtt azonban nekilátnánk siratni az elveszített lehetőségeket és garanciákat, jusson eszünkbe, hogy az egetverő hatalompárti propaganda ellenére milyen hézagosra sikeredett a jogszabály előírásainak alkalmazása. Kezdjük mindjárt azzal, hogy miközben az ország keleti és déli részein a helyi önkormányzatok egymás után nyilvánították regionális nyelvvé az oroszt, Kárpátalján nemcsak a nacionalista ellenzék tiltakozott a magyar vagy éppen a román nyelv regionális státusza ellen, hanem a hatalompárt részéről is ezer kifogással hozakodtak elő, csak hogy elodázzák a megadását.

Miután a hatalompárt magyar nemzetiségű politikusai emiatt egyre kényelmetlenebb helyzetbe kerültek, végül áthidaló megoldást kerestek: a magyar többségű helyi önkormányzatok bizonyos megkötésekkel rendelkezhettek a nyelvtörvény részleges végrehajtásáról, de még ilyenkor is igyekeztek kerülni a regionális nyelvi státus megadására vonatkozó egyértelmű megfogalmazást. Emlékezhetünk, hogy a jogszabály teljes körű érvényesítése elleni legfőbb indok a pénzhiány volt. Ezért a nyelvtörvény végrehajtásáról elfogadott helyi rendeletekben a hatalompárt által uralt önkormányzatok leginkább csak olyan kötelezettségeket vállaltak magukra, amelyeknek a végrehajtása nem járt kiadással, sőt lehetőség szerint munkával, pluszkötelezettséggel, a kialakult nyelvhasználati szokásjog változásával sem.

Egyik ékes példája volt ennek a hozzáállásnak a Beregszászi Járási Tanács tolmácskészülékének sorsa. A berendezést még az előző összehívású tanács megbízatási idejének a vége felé, magyar alapítványi támogatással, a KMKSZ szorgalmazására szerezte be a járási önkormányzat, hogy ülésein magyarul is felszólalhassanak a képviselők. Az önkormányzat akkori vezetőiben azonban vélhetően soha nem volt meg a kellő akarat ahhoz, hogy használják az egyébként nem olcsó berendezést – amint a tanácsüléseken sem a nyelvismeret hiánya volt a legfőbb akadálya annak, hogy a magyar képviselők nem szólalhattak meg magyarul –, ezért egyetlen bemutató alkalomtól eltekintve a készülék a dobozaiban porosodott. Amikor 2012-ben bevezették az új nyelvtörvényt, valakinek hirtelen eszébe juthatott a tolmácskészülék, mert közölték, hogy lám, a jogszabálynak köszönhetően a Beregszászi Járási Tanácsban tolmácskészülék is működik majd ezentúl. Ekkor természetesen már senki „nem emlékezett” rá, hogy a készüléket valójában magyar támogatásból vásárolták, az ellenzékbe szorult KMKSZ kezdeményezésére, de ennek nem is volt különösebb jelentősége, mert elővették ugyan a berendezést, de megint csak egyetlen alkalommal használták, miután ismét visszakerült a dobozba.

Ám ez csupán egy szórakoztató apróság, mondhatni a helyi folklór része. Lényegesebb, hogy a magyarság igazán fontos problémáira sem született megoldás, még azokra sem, amelyeket pedig a nyelvtörvény lett volna hivatott megoldani. Például a jogszabály kimondta, hogy a helyi hatóságok által kiadott valamennyi határozatot, rendelkezést az adott területen regionálisnak minősülő nyelven is ki kell adni, de ez Kárpátalján sehol nem valósult meg. Magyarul is fel kellett volna tüntetni a hivatalos táblákon a települések, az utcák és terek, a hivatalok és szervezetek nevét, de állítólag erre sem jutott pénz.

Ennél is beszédesebb az iskolai kibocsátó bizonyítványok esete. Hiába kérte a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, számos iskola és a szülők is, hogy a kilencedikesek és a tizenegyedikesek bizonyítványát állítsák ki az államnyelv mellett magyarul is, az illetékes hivatalok ezt különféle mondvacsinált indokokkal rendre megakadályozták. Továbbá hiába kéri a kárpátaljai magyarság immár évek óta, hogy magyar nyelvből és irodalomból is lehessen emeltszintű érettségit tenni, a kijevi hatóságok nem engedélyezik.

Emlékezhetünk rá, hogy a folytonos elutasításban, hivatali packázásban és lekezelésben nyelvi jogaink kapcsán nem csak a jogfosztottság és kiszolgáltatottság érzése volt fájdalmas az utóbbi két évben. Nyilvánvalóvá vált, amit a hatalom részéről egyébként leplezni sem igyekeztek különösebben: az új nyelvtörvényt valójában nem az egész országnak, hanem csupán egyetlen kisebbségnek, az orosznak szánták. Aki nem hiszi, gondoljon bele például abba, hogy miközben a magyarok nem tehetnek emelt szintű érettségit anyanyelvükből Ukrajnában, az oroszok igen, s erről az utóbbiak ukránul és oroszul, vagyis két nyelven (!) kiállított bizonyítványt vehetnek át – velünk ellentétben. Vagyis a helyzet nagyjából a következő volt: a nyelvtörvény az oroszoknak és az oroszokról szólt, s általuk csillant fel előttünk, magyarok előtt a remény, hogy sikerül előrébb jutnunk a számunkra fontos kérdések megoldásában.

Mondhatnák persze, hogy már csak ezért is jobban meg kellett volna becsülnünk a legutóbbi nyelvtörvényt, hiszen látszólag legalább a lehetőségét megőrizte annak, hogy küzdjünk a jogainkért, amire azt megelőzően, az ukránérzelmű kormányok idején hovatovább már esélyünk sem volt. Csakhogy a most eltörölt jogszabály igazi Achilles-sarka nem a szövegében, nem a szellemében, s még csak nem is a végrehajtásában rejlik, hanem abban, ahogyan elfogadták. Emlékezhetünk rá, hogy a Régiók Pártja a lakosság ukránérzelmű felének elkeseredett tiltakozása ellenére fogadta el és erőltette az országra a jogszabályt. Így realista politikusoknak – még a hatalompárton belül is – már megszavazása pillanatában tudniuk kellett, hogy a törvény csak addig maradhat érvényben, amíg a Régiók Pártja hatalma tart. Ezért nem csoda, ami vasárnap történt: a győztes nemzeti-nacionalista pártok a parlamentben első rendelkezéseik egyikével, még saját kormányuk megalakítása előtt megsemmisítették a gyűlölt nyelvtörvényt.

Azt is mondhatja az olvasó, hogy okoskodhatunk napestig, a lényeg mégiscsak az, hogy az eddigi nyelvtörvény jobb volt az elődjénél, hogy a visszatérés a korább jogi szabályozáshoz hátrányosan érinti a magyarságot, s csak rosszabbra számíthatunk, ha majd Tyahnyibokéknak és radikális elvtársaiknak jut ideje komolyabban is „foglalkozni” velünk, kisebbségiekkel. Ez így igaz. Pillanatnyilag úgy tűnik, az új hatalom sem nő fel odáig, hogy megpróbáljon tárgyalások révén felülkerekedni az ország megosztottságán, hogy igyekezzék társadalmi konszenzust kimunkálni legalább a legégetőbb problémák vonatkozásában, melyek közé a nyelvkérdés is tartozik. Arról nem is szólva, hogy amikor a politikum szüntelenül az egység fontosságát hangsúlyozza, legalábbis érthetetlen, mi szükség volt az orosz nyelvű lakosságot a mellesleg számunkra, magyarok számára is kedvező nyelvtörvény eltörlésével „hergelni”, hiszen az efféle gesztusok nem egyesítik az országot, hanem csak még inkább szétzilálják. Egyébként is nehéz előremutató, demokratikus gesztusként értékelni azt a szándékot, amely az ország egész nem ukrán ajkú lakosságát – márpedig itt emberek millióiról van szó – korlátozni igyekszik nyelvhasználati jogaiban.

Aki a nyelvtörvényt siratná, gondoljon arra, hogy az valójában nem is létezett, ténylegesen nem történt egyéb, mint hogy az előző kormányzat hatalomra kerülve mintegy felfüggesztette általa az addigi negatív folyamatokat a nyelvkérdés terén, de meg nem oldotta a gondokat. Mivel pedig a hatalom nem orvosolni igyekezett a problémákat, hanem tulajdonképpen erőszakkal alakított ki új status quo-t, ez a magyarok számára viszonylag kedvező állapot nem tarthatott örökké, előbb utóbb ismét szembesülnünk kellett a realitásokkal.

Nem tehetünk egyebet, mint hogy újra nekiveselkedünk a jogainkért folytatott küzdelemnek, s reméljük, hogy a mai győztesek tanultak elődeik bukásából, felfogják végre, hogy sok egyébhez hasonlóan a nyelvkérdést sem lehet erővel megoldani, mert arra az ország is rámehet. Látva, hogy mi folyik máris Ukrajna délkeleti részén, nyilvánvaló, hogy nem maradt túl sok idő a mindenki számára elfogadható megoldás keresésére.

Külön tanulmányt érdemelne, vajon miért nem ukrajnai fórumokon hangoztatják a véleményüket mindazok – köztük Gajdos István, az ukrán parlament emberi jogi, kisebbségi és a nemzetiségek közötti kapcsolatok kérdéseivel foglalkozó bizottságának nemrégiben független képviselővé vált tagja –, akik ahelyett, hogy a parlamentben védték volna a kárpátaljai magyarok érdekeit, a magyarországi sajtóban panaszolják fel az eddigi nyelvtörvény eltörlését, s a kisebbségekre nézve hátrányosabb új jogszabály előkészítését.