Kövek Icából

A mintegy 200 ezer évvel ezelőtt Afrikában feltűnt mai ember, a Homo sapiens sapiens már megjelenésekor is pontosan akkora koponyatérfogattal, éppen olyan fejlett aggyal rendelkezett, mint mi ma.

Az első – ismert – városok azonban csak tízezer évvel ezelőtt születtek meg, a legkorábbi – bizonyíthatóan létező – magaskultúrák pedig csupán hatezer éve alakultak ki. Ám több zavarba ejtő lelet nem illeszkedik az akadémikus tudomány által elismert fejlődési vonalba, s arra utalhatnak, hogy talán már a Tigris és az Eufrátesz alsó szakaszánál Kr. e. 4000 körül kialakuló sumer civilizáció, illetve a Kr. e. 8000 táján felépült kis-ázsiai Catal Hüyük és a kánaáni Jerikó előtt is létezhettek fejlett, ám „elsüllyedt” városi kultúrák – melyek esetleg az ókoritól is magasabb fejlettségi szintre jutottak el…

Peru csendes-óceáni partvidékén, Ica tartományban, a hasonnevű folyó partján fekszik Ica városa. Még az 1960-as években történt, hogy egy helybeli sebész és biológus, dr. Javier Cabrera Darquea – könyörületességre indulva – térítésmentesen meggyógyította egy holtszegény környékbeli földműves fiát. A boldog apa azonban valamivel meg akarta hálálni a doktor úr jótettét, és a sebésznek ajándékozott egy vésett ábrával ékes követ, melynek szép, legömbölyített alakja arról tanúskodott, hogy hosszabb ideig folyamágyban feküdhetett, s az áramló víz lekerekítette. Cabrera elfogadta az ajándékot, s bár észrevette, hogy a véset egy különös madarat ábrázol, ám eleinte nem sokat törődött vele, hanem egyszerűen levélnehezéknek használta a tárgyat. Ám később, egy őslénytannal foglalkozó könyvet olvasva, meglepetten vette észre, hogy a kődarabon látható madár szinte pontosan úgy néz ki, mint egy évmilliókkal ezelőtt kihalt szárnyas. Felkereste hát a gazdát, hogy megtudja: hol találta a paraszt a különös követ, s kiderítette, hogy a földműves a várostól 40 kilométerre, Ocucaje falucska mellett, egy barlangban fedezte fel a tárgyat. Az Ica folyó egy korábbi áradása ugyanis kimosta az egyik környékbeli barlang addig rejtőzködő száját, napvilágra tárva a vésett kövek garmadáját tartalmazó, jókora üreget. A sebész pedig lázas kutatómunkába kezdett itt, s mintegy ötvenezer (!), többnyire szürkés, vöröses, feketés, sárgás színű, vésett kődarabra bukkant, melyek mérete a tojás nagyságútól a több mint félmázsás súlyú „óriásokig” terjed. S nemcsak a barlangban, hanem a vidék preinka (az inka korszak előtti) sírjaiban is hasonló tárgyakra leltek. Mindegyikük andezitből van, mely vulkanikus eredetű, kemény kőzet, ám egy geológiai folyamat eredményeként nemcsak a súlyuk és a kohéziójuk nőtt meg, hanem egyúttal lággyá is vált a felszínük, így könnyen véshetőek.

Az ábrák pedig egyszerűen elképesztőek. Láthatunk 40 millió évvel ezelőtt élt, négyujjú lámát, mezozoikumi dinoszauruszokat, például a fején három szarvat viselő növényevő triceratopst, ősi jellegű, paleozikumi (földtörténeti ókori) állkapocs nélküli halat, s ami a legmeglepőbb: sok kövön egymás mellett láthatók őshüllők és emberek. Az egyik kődarabon például tőrrel felfegyverzett ember viaskodik két, kb. két méter magasra becsülhető ragadozó dinoszaurusszal, vélhetően valamilyen raptorokkal (a raptorok viszonylag kicsiny, fürge ragadozó dinoszauruszok voltak), míg egy másikon egy kb. háromméteres őshüllő ragad meg egy embert. De találkozhatunk triceratopson „lovagoló” emberrel is. Pedig hát az eddigi őslénytani kutatások arra mutatnak, hogy 65 millió évvel ezelőtt egy Földbe csapódó, Mount Everest-méretű aszteroida kipusztította az összes dinoszauruszt. A mezozoikum utolsó korszaka, a kréta és a harmadidőszak határát jelölő, 65 millió éve keletkezett, irídiumban gazdag földtani réteg (az ún. kréta-tercier határ) alatt, a kréta kori rétegekben szép számban találtak dinoszaurusz-csontok, a fölötte lévő rétegekből viszont mindeddig egyetlen árva dinócsont sem került elő, s ez a tény a nevezett őslények kréta végi kihalására utal. Vagy egyes, kisebb populációk megérték az ember megjelenésének idejét?

Ugyancsak zavarba ejtők azok a vésetek, melyek mintha a földtörténeti ókor vége felé létrejött, majd a mezozoikum (a földtörténeti középkor) folyamán szétszakadozó ősi szuperkontinenst, a Pangeát (‘az egész Föld’) ábrázolnák. Míg más ábrákon több orvosi beavatkozás: császármetszés, vérátömlesztés, szív-, vese-, máj- vagy éppen agyátültetés látható, mely legutóbbit még ma sem sikerül megvalósítani. S olyan kő is akad, melyen egy ember látható, amint felfelé tekintve egy hosszú csövet – teleszkópot? – emel a szeméhez. Létezett volna egy civilizáció a réges-régi múltban, ki tudja, hány évezreddel ezelőtt, mely olyan fejlettségi fokot ért el, hogy végrehajthatták az említett műtéteket, valamint a vérátömlesztést, emellett csillagászai távcsövekkel figyelték az eget, majd valamilyen katasztrófa, esetleg a megannyi nép hagyományvilágában szereplő özönvíz következtében megsemmisült? S képviselői – felismerve a kataklizma eljövetelét, vagy túlélők a katasztrófa után – kövekre vésték tudásukat, hogy valamit megőrizzenek civilizációjukból, így kerültek a kövekre a műtétek, a geológusaik által kiderített múltbeli jelenségek (a Pangea) ábrázolásai? Ha ezt tervezték, akkor a kő ideális adathordozónak kínálkozott, hiszen még a fém is (az arany kivételével) idővel korrodálódik, míg a kő évezredekig, sőt akár több tízezer évig is megőrzi a rá vésett ábrákat.

Felmerült persze a gyanú, hogy az ábrákat a modern korban vésték be a kövekbe, hogy rásózzák azokat a meghökkentő leletekre „ráharapó” gyűjtőkre. És valóban igaz, hogy vannak egyértelmű hamisítványok. Ám az új rajzokat meg lehet különböztetni a valóban régi ábráktól, mégpedig a vésetek oxidációs mértéke alapján, az ábrák vájataiban lerakódott patinának több száz évre van szüksége ahhoz, hogy megmaradjon a kő felületén. A régiként feltüntetett modern kori hamisítványok pedig nem egyszer gyengébb rajzok, mint a valóban régiek. S vannak hamisítványok, melyeken a vésés előtti előrajzolás nyomait is fel lehet fedezni. Továbbá egy jezsuita atya, Pedro Simon már az 1926-ban megjelent Noticias Historales c. könyvében is ír a vidéken előkerült vésett kövekről, mint olyan tárgyakról, melyek régóta ismertek a vidéken. Sőt egy XIX. századi munkában is írnak róluk, tehát mindenképpen vannak valóban ősi kövek, sőt ők alkotják a leletek nagy többségét, S elképesztő ötlet is lenne arra gondolni, hogy valakik több tízezer követ véssenek tele ábrákkal, ráadásul különböző időkben, 100-200 éven át…

Az icai kövek túlnyomó része tehát valóban ősi tárgy. Ám ki tudja, mikor derül ki, hogy pontosan kik és mikor vésték rájuk a különös ábrákat…