Hány évesen kell felnőtté válnunk?

Hány éves korban „illik” felnőnünk? És mikor érdemes?

Vagy ez nem döntés kérdése? Sokaknak nem… de közülük is kiemelkednek azok a szerencsétlen sorsú gyerekek, akik szüleik miatt kényszerülnek idő előtt felnőtté válni.

Az egykori Monty Python csoport tagja, Terry Gilliam 2005-ös filmjének főhőse, a tíz év körüli Jeliza-Rose (Jodelle Ferland) drogos szülei miatt kerül olyan helyzetbe, melyben egyedül kell helytállnia, ráadásul egy számára teljesen idegen környezetben. A felnőtté válni kényszerülő gyerekek története persze nem új keletű találmány (gondoljunk akár a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijére), amiben azonban Gilliam jelentőset alkot, az a szüleinek köszönhetően eltorzult gyermeki lélek ábrázolása.

Jeliza-Rose anyja nemes egyszerűséggel túllövi magát a film elején, ám arra azért még jut ideje, hogy gyermekét drogos önkívületben magához szorongatva bizonygassa neki, milyen sokat jelent számára, és hogy hamarosan minden sokkal jobb lesz. Nem lett. Miután Noah (Jeff Bridges) szintén nem túl tiszta állapotában viking szertartás szerint „eltemette” feleségét (értsd: lepedőbe tekerte a holttestet és rágyújtotta a hálószobát), megragadja a kislány kezét, felpattan vele az első buszra, majd meg sem állnak a férfi gyermekkorának helyszínéig, a puszta kellős közepén magányosan álló, lerobbant, kétszintes házig, ahol új életet terveznek kezdeni.

Méghozzá úgy, hogy apuka is bekapja az aranylövést. Az édesapjának eret elszorítani segítő kislány képe önmagában is megérne egy misét, Gilliam filmje azonban csak most kezdődik igazán. A semmi közepén magára maradó lány egyre többet beszélget a kedvenc játékainak tartott megcsonkított babafejekkel, amiket afféle ujjbábként használ. Idővel megjelennek ugyan körülötte más emberek, mint például a félkegyelmű Dickens (Brendan Fletcher), aki látszólag nincs tisztában azzal, milyen veszélyes „játékokat” (dinamitrudakat) őrizget rejtekhelyén, ám mind ő, mind pedig róla gondoskodó nővére, Dell (Janet McTeer) olyan szürreálisan hihetetlen alakként jelennek meg, hogy sokkal inkább véljük őket Jeliza-Rose torz fantáziája kivetüléseinek, mint valóságos személyeknek.

De miről árulkodik ez a szó szerint elmebeteg világ, amit a film elénk tár? Miért kell egy ilyen összefüggéstelennek tűnő, számos pontján romlott történetet végignéznünk? Hát a gyermek lelkében nem minden rózsaszín? Hát nem, vagy legalábbis sajnos nem mindenkiében, ám erről aligha tehet egy tizenegy-néhány éves ember. Ha képesek vagyunk felülemelkedni a konkrét látottakon és egyfajta gondolatébresztőként tekinteni a Tidelandre, azaz a valóságra vonatkoztatni a történetet, akkor talán még jobban elszörnyedünk. Könnyen lehet ugyanis, hogy a valóság a filmnél is komorabb.

„Az én apám nem hisz a Bibliában. Az én apám a baltában hisz.” – mondta egyszer nekem irodalomórán egy fiú, akit épp akkortájt költöztettek édesanyjához a „gondviselő” apa rendszeres inzultusai miatt. De nagyon tanulságos volt az a fogalmazás is, amit nyolcadikos gyerekek írtak „Gyereknek vagy felnőttnek néznek-e engem az emberek?” címmel. Kiderült például, hogy többen napi szinten végeznek otthon több órás fizikai munkát, hétvégente pedig máshol is munkát vállalnak, mert muszáj betenniük a részüket szűkös anyagi helyzetben lévő családjuk kasszájába. De sokatmondó annak a hatodikos kislánynak az élete is, aki kvázi anyaként gondoskodik két kisebb testvéréről (mos, főz, takarít) otthon, amíg a család egyetlen felnőtt tagja (az édesapa) több műszakot vállalva próbálja előteremteni mindehhez az anyagi feltételeket.

Mikor kell tehát felnőtté válnunk? Leginkább akkor, amikor a szükség megkívánja; van, akinek 10 éves korában, van, akinek 30-on túl sem – de az már másik történet. És hogy képesek-e helytállni ezek a gyerekek a felnőttes mindennapokban? Persze, hisz a muszáj nagy úr! Hogy közben hogyan alakul a lelki világuk, egészségesen fejlődik-e vagy eltorzul (mint a Tideland főszereplő kislányának esetében), az az adott pillanatban nem sok mindenkit érdekel. Majd később…