Nem csak a ciberefőzésben jeleskednek

Néhány héttel ezelőtt a „csináldmagad”-útfelújítás kapcsán sokan olvashattak egy „kis” beregszászi járási településről. Rovatunkban most azt igyekszünk bebizonyítani, hogy a kisbégányiak nem csak az útburkoláshoz értenek jól.

Nem hagyják feledésbe merülni

Kisbégányban ma is élő hagyomány a ciberefőzés, ami miatt sok környékbeli hívta, hívja „ciberéseknek” a kisbégányiakat. Ennek a hagyománynak a megőrzését és bemutatását is szolgálja a 2011-ben életre hívott ciberefesztivál, amelyen a hatalmas üstben rotyogó cibere illatán és ízén kívül színes kulturális programból is „kóstolót” kapnak az érdeklődők.

Viszont a kisbégányiak a faluban egykor élő szokásokat sem hagyják feledésbe merülni.

– Tizenöt évvel ezelőtt indult el a hagyományőrző csoport – mesélte Varga Edit, a csoport vezetője, a Kisbégányi Általános Iskola magyartanárnője. – Kezdetben csak hobbiszinten működött, hisz nem folytattam ilyen jellegű tanulmányokat. Jómagam is jártam iskolásként Beregszászban hasonló szakkörre. Nagyon szerettem, s amikor Kisbégányba kerültem, úgy gondoltam, az itteni gyerekek is örülnének neki. Az első tagoknak ma már a gyermekei járnak a csoportba. Kezdetben a húsvéti és karácsonyi népszokásokat elevenítettünk fel. 2000-ben testvériskolai kapcsolatot alakítottunk ki a nyírszőlősi általános iskolával, ahol később több alkalommal fel is léptünk. Az ottani tánctanárok küldtek nekünk felvételeket a táncaikról, mi pedig megtanítottuk. Ki is utaztak hozzánk néha, mert kellettek az alaplépések, amiket itt nem tudtunk megtanítani. Korolovics Zsolt, a derceni Gyöngyösbokréta Néptáncegyüttes művészeti vezetője és a nyíregyházi Iglice Néptáncegyüttes vezetője is volt kinn hozzánk segíteni, tanítani. Ma már szakkörként, heti két órában foglalkozunk a gyerekekkel. Jelenleg 58 tagunk van. Sajnos, kevés köztük a fiú, ezért néptáncból csak kettőt szoktunk megtanulni egy évben. Vannak visszajáró táncosaink, s így elsősök és 17-18 évesek is vannak a kis- és nagycsoportban. A visszajárók többsége fiú. Korábbi munkatársam, Greba Lívia szülési szabadságát tölti, így most Lengyel Wanda segít a munkában. A folklóron kívül modern táncokkal is foglalkozunk, feldolgozunk meséket, jelenetekkel, versekkel lépünk színpadra a különböző ünnepi alkalmakon. Sokat jártunk fellépni külföldre, s itthon is rendszeresen ott vagyunk azokon a falunapokon, rendezvényeken, ahová hívnak. A lelkesedéssel és az akarattal nem szokott problémánk lenni. A csoportot Sipos Erika, egyik tagunk édesanyja is segíti, aki a fellépőruhákat készíti.

Mesterségének híre ment

Id. Komári Zoltán gyerekként találta meg, s azóta is műveli hobbiját, a galambászatot, s szintén fiatalon egy – sajnos – kihalófélben lévő mesterséget is elsajátított.

– Édesapám már kiskoromban szerette volna, hogy kádár legyek, mert a környéken már kihalófélben volt ez a mesterség. Negyvennyolc évvel ezelőtt, 16 éves koromban Balazsérra mentem el tanulni. Egy évre rá már önállóan dolgoztam. A hadseregnél is hordókat csinálgattam, javítgattam. Amikor pedig hazajöttem, folytattam a munkát, önállóan. Káposztás hordókat készítettem már rendelésre Prágába, de dolgoztam Ternopolba, Hmelnickijbe is. Az ilyen mesterségnek híre megy. De hiába dolgozom már lassan 50 éve, mindig van mit tanulni. Nehéz munka ez, ezért is nem akarják a fiatalok folytatni. Boroshordót javítani és készíteni is szoktam. A javításhoz nagyon pontos munka kell, mert ha ki kell cserélni egy dongát vagy a feneket, akkor pontosan ugyanakkorát kell készíteni, mint az eredeti volt. Naponta 8 órát szoktam a műhelyben tölteni, egyedül. Tisztán kézi munkával ma már csak az abroncsozás megy. Abba a fiam szokott besegíteni. Tanítványom nem sok akadt. Volt, aki egy hétig bírta csak a másfél kilós kalapáccsal való munkát, s abbahagyta.

Galambokkal ötéves koromtól foglalkozom. Az állatok iránti szeretet már kisgyerekként megvolt bennem. A szomszédból kaptam egy pár galambot. A számból etettem és itattam őket, amikor kicsik voltak. Később még vásároltam hozzájuk, volt szaporulat is, s lassan nőtt a számuk. Ma 130 galambunk van. A fiam is foglalkozik velük. Sorszámozva vannak, mindegyiket ismerjük. Szoktuk röptetni őket, de számunkra ez csak hobbi.

„Csípnek, mint az állat”

Komári Attila, a kádármester imént említett fia az üvegmunkán és galambászaton kívül méhészkedik is.

– Három évvel ezelőtt kezdtem el tanulni a méhészetet egy beregszászi méhésznél. A tanulás szó szerint fájdalmasan ment, de az akarat megvolt bennem. Három családdal kezdtem neki, s másik éven már négy volt. Most 16 van. A számuk évről évre már csak duplázódni fog, de ha jó lesz az időjárás és a hordás, akkor fel tudok húzni belőlük még négyet, mire jön a telelés. Két kisfiam szokott besegíteni. Most megfeleztem a családokat, míg magukhoz nem jönnek, s nem kezdenek el mézelni. Ha jó lesz az akác, 20-25 liter méz meglesz. Remélem, kereslet is lesz rá. Most is tanulok még. Az anyanevelést például még gyakorolnom kell, mert az elég bonyolult. Nagyon sok fortélya van ennek. Néha még el szoktam menni a mesterhez tanácsot kérni: átveszem tőle a tudást, aztán „hazahozom”. Érdekes dolog ez az egész, de megszerettem. A lényeg, hogy az ember ne piszkálja a méheket, amikor dolgoznak, mert akkor csípnek, mint az állat.

Akad még érdeklődő

Pataki Erzsébet szövéssel és kézimunkákkal foglalkozik.

– Hatéves koromban kezdtem el kézimunkázni tanulni egy idősebb hölgytől. Kötni, horgolni, neccelni, varrni egyaránt megtanultam. Édesanyám szövéssel foglalkozott, azt tőle tanultam meg. Állandóan szőtt, megrendelésre is, s amikor idősödött, sajnáltam, hogy csak ő dolgozik, így átvettem, s lassan rám maradt. Varrtam régen ruhákat is. A lányomnak, aki klubvezető, három pár magyar ruhát szedett kendőkből varrtam meg. Megrendelésre csak szőttes pokrócokat készítettem. Amikor szülési szabadságra jöttem, kellett a pénz, s így kezdtem neki. Télen általában le is szőttem 2-3 véget, vagyis 120-130 métert. Ennyire volt megrendelés. Közben a régi ruhákat felhasználva saját részre is készítettem pokrócot. Komoly előkészület kell a szövéshez. Ezek legtöbbjét magam csináltam. A cérna felhúzásában két unokám segít. Fiúunokám, Zoltán szőni is szeret. Van most egy kis tanítványom Nagybégányból, Mandzák Nóra. Gyakran eljön hozzám, mindent felír, feljegyez. A második szövését már ő maga vetette meg.

Házszám és asztali áldás

A mindössze húsz esztendős Turóczi Krisztián már most elismerésre méltó famunkákat, faragásokat készít. Édesapja és nagyapja is asztalos, így volt kitől örökölnie a famunkákhoz való vonzalmát.

– Tízéves koromban már folyton a műhelyben voltam. Meg is bíztak néhány dologgal. Kezdetben csak csiszolással, aztán egyre nagyobb feladatokat bíztak rám. Teljesen egyedül még nem dolgozom, de tanulok lassan. Önállóan eddig faragásokat készítettem inkább. Ennek 3-4 évvel ezelőtt magamtól kezdtem neki. Interneten nézegettem videókat róla, s lassan beletanultam. Házi és asztali áldásokat, házszámokat szoktam leggyakrabban megrendelésre készíteni. Megmondják, mit szeretnének, de a kivitelezést munka közben gondolom ki. Most is szoktam még segíteni édesapámnak, komolyabb munkákban is. Asztalosság terén vannak dolgok, amiket még meg szeretnék tanulni. Illetve szeretném elsajátítani a szoborfaragást is.

Ami másnak csak limlom…

Ifj. Komári Zoltán, a bemutatott kádármester fia pazar régiséggyűjteménnyel rendelkezik, amelynek darabjai (bútorok, képek, háztartási eszközök stb.) otthonában, egy autentikus, régi időket idéző helyiségben igazi összhangban díszlenek egymás mellett.

– Tízévesen már biztosan gyűjtögettem. Régi pénzérmékkel kezdtem. Azokat még cserélgettük is az iskolában, mert ezek gyűjtése szinte divat volt akkoriban. Van köztük pengő, csehszlovák, amerikai, belga pénz, kínai gyarmati ezüst dollár, 1700-as évekből származó, Mária Terézia korabeli érme is. A legrégebbiek a kínai lyukas pénzek, amelyek még a XV–XVI. századból származnak. Tízévesen megszereztem a Dercsényiek családi fotóalbumát is, melyben 1847-es a legrégebbi kép. Ha ezt nem hoztam volna el akkor, ma már nem lenne meg. Ha megláttam valami régiséget, elkértem. Volt egy ükmamám, Rozi, aki előttem 100 évvel született, s állítólag minden fényképet, levelet elrakott, amit a fiától kapott. Azokat is elhoztam. Naplót is vezetett, minden évben leírta, milyen volt az időjárás, a tavasz, a termés. Szerintem rá üthettem a régi dolgok szeretete terén. A faluhoz kapcsolódó okiratokat, adásvételi szerződéseket is összegyűjtöttem, a II. világháborútól az 1960-as évekig terjedően. Három éve rendeztem be ezt a helyiséget. Úgy igyekeztem, hogy olyan legyen, amilyen egy szoba volt a XX. század elején.

A fiúk odafigyelnek

Bodnár Viola egy valamiért inkább férfiak által űzott munkában tevékenykedik.

– Édesapámtól vettem át a méhészkedés csínját-bínját. Tizenöt évesen már segédkeztem neki az etetésben, pergetésben, de önállóan nem nyúltam még a kaptárakhoz, mert féltem a méhektől. Igazából kezdetben nem is érdekelt annyira ez, de lassan megszerettem, s 20 évesen már önállóan is tudtam foglalkozni velük. Édesapámtól kaptam családokat, segítettünk egymásnak. Később teljesen rám maradt a felelősség. Most 150 családdal folytatom a munkát. A vejem személyében segítségem is van. Kezdetben ő is félt a méhektől, de látta, hogyan kell bánni velük, s lassacskán ő is átvette a rezgésüket. Másokat is tanítottam a vőmön kívül. Nagyon érdekes számomra, hogy fiúkat tanítok erre, de tisztelnek, figyelnek. Most az akácra fogunk előkészülni. Ez számít nálunk komoly hordásnak. Nehéz a méhek és a méz eladása is, részben a politikai helyzet miatt, részben pedig, mert behozzák a kínai mézet. Virágport, propoliszt is szoktunk szedni, s akinek felírja az orvos vagy utánaolvas, hogy az egészséges, az visz is el belőle. Az emberek kezdenek rájönni, hogy a méhtermékek nagyon jók, erősítő, nyugtató hatásuk van, ráadásul nálunk viszonylag bioterméknek számítanak.

Az apróktól a nagyokig

– Tizennégy éves voltam, amikor átmentem a szomszéd asztalosműhelybe kisegítőként dolgozni – tudtam meg Curi Ádámtól. – Ott tanultam meg a famunka alapjait. Kezdetben csiszoltam, aztán már a vágásban, mintázásban is segítettem. Három évig voltam ott. Közben itthonra is készítettem ajtót, ablakot, polcot, szekrényt, de még segítettek benne. Elkezdtem maketteket is készíteni. Ennek alapjait ellestem. Jelenleg építkezéseken dolgozom. Szeretnék némi tőkét összegyűjteni, hogy meg tudjam vásárolni a szükséges gépeket, amikkel már el tudok indulni az asztalos szakmában. Ha van időm és ötletem, akkor szoktam asztalosmunkákat, kis faragásokat készíteni. Ilyenkor visszamegyek a műhelybe. De megrendelésre még nem dolgozom. Sok mindennel foglalkozom, s ha meglátok valami érdekeset, megfigyelem, igyekszem megtanulni. Ami igazán érdekel, az le is tud kötni.

Lelkesedés és szorgalom terén tehát „jól állnak” a kisbégányiak. Reméljük, a jövőben egyre többen fedezik majd fel a még élő szokások, mesterségek szépségét, hogy sok szorgos kéz kavarja a ciberét még hosszú évekig.

Akinek van kiegészítenivalója Kisbégány múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.