A győzelmek tavasza
Virradat volt, 1849. május 21-ének hajnala… A császáriak által megszállt budai vár hatalmas tömbje még sötéten magasodott a vén Duna fölé, a lassan derengeni kezdő égbolt alatt. Csend volt. Ám amint Pest-Buda templomtornyaiban a harangok elkongatták a három órát, az ostromló honvédsereg percnyi pontossággal eldördülő ágyúi eget-földet rázó mennydörgésként hasították ketté a csöndet. Majd „Éljen a haza!” kiáltással gyalogzászlóaljak indultak végső rohamra a csaknem három hete ostromlott erősség ellen. Megkezdődött a 165 évvel ezelőtt lezajlott diadalmas tavaszi hadjárat utolsó felvonása…
„Kis magyar nyúlászat…”
1849. április 1-jén négy magyar honvédhadtest hagyta el Gyöngyös térségét, s indult el nyugat, illetve délnyugat felé. Nemzetiszínű zászlók lobogtak a hadoszlopok fölött, s napsugarak futottak végig a trappoló lovakat megülő huszárok kardhüvelyein, karabélyain, a zörögve tovagördülő ágyúk, valamint a gyalogzászlóaljak puskáinak a csövén. Ötvenegyezer honvéd indult csatába, forró szívvel és hideg ésszel ’48 nagy álmáért: a független, demokratikus Magyarországért…
A hideg észre főseregünk vezérkarának is igen nagy szüksége volt, hiszen a túlerőben lévő császári sereget akarták legyőzni. Így az I. hadtest parancsnoklása mellett vezérkari főnökként is tevékenykedő Klapka György tábornok olyan haditervet dolgozott ki, melyhez igazodva a legerősebb, VII. hadtest – Havanon keresztül egyenesen Pest felé támadva – azt a látszatot keltette, mintha ott nyomulna előre a fősereg zöme. Míg az I., a Damjanich János tábornok vezette III., valamint az Aulich Lajos tábornok parancsnoksága alatt vonuló II. hadtest – délnyugatnak, a Jászságnak kanyarodva – átkaroló támadást indított a magyarországi osztrák fősereget vezénylő Windischgrätz herceg ellen.
A császáriak III. hadteste Hatvanban állomásozott. Parancsnoka, Franz Schlick tábornok április 2-án épp születésnapját ünnepelte, amikor felderítői jelentették, hogy magyar csapatok vonulnak fel ellene. Az osztrák generális pedig nyilván elfelejtette, hogy két hónappal korábban Klapka végigverte a Felvidék keleti részén, mert lebecsülve ellenfeleit, „kis magyar nyúlászatra” invitálta tisztjeit. Ám a VII. hadtestet vezető Gáspár András ezredes nem volt nyúl… És végképp nem volt képzetlen katona… Az osztrák túlerőnek engedve, előbb felhúzódott a Hatvantól keletre, Hort községnél magasodó dombokra, ahonnan már tapodtat sem hátrált, majd amint a csatatérre ért a korábban az oldalai biztosítására kivezényelt két huszárszázada és a Liptay-gyalogdandár, sikeres átkaroló támadást indított Schlick balszárnya ellen. A császári hadvezér visszavonta csapatait a Hatvan előtt hullámzó szőlőhegyekre, hogy biztosabb állást foglaljon el rajtuk, ám képtelen volt feltartóztatni a lendületbe jött honvédegységeket, így kiürítette a várost, és átkelve a Zagyva folyón, visszavonult Pest felé. A diadal után tábornokká előléptetett Gáspár ezzel elérte célját, a Zagyva-vonal biztosítását.
Szuronyroham a hídon
A következő napon az I. hadtest a Tápióbicske község keleti határában csörgedező Tápióhoz ért, mely amúgy kicsiny folyó, ám a tavaszi esőktől megáradt, mocsárrá változtatva árterét, így csak egy keskeny úton lehetett elérni a folyócska hídját. Ezen vonultak át Klapka elővédjei – hogy hamarosan besétáljanak Jellasics horvát bán kelepcéjébe… A fedezékek mögül tüzelő horvát határőrök gyilkos golyózápora visszavonulásra, majd menekülésre kényszerítette a két magyar dandárt, melyek futása magával ragadta a hadtest többi egységét, melyek épphogy átkeltek a hídon, most viszont visszazúdultak a keleti partra. Nyomukban vágtatott a báni, horvát huszárezred, ám ekkor Klapka négy magyar huszárszázadot vezényelt a megállítására, hogy időt nyerjen gyalogsága rendezésére. Mielőtt a két lovasság egymásba roppant volna, a császáriakat vezető Hermann Riedesel ezredes kardpárbajra hívta ki a mieinket vezető, balkezes Sebő Alajos őrnagyot, aki elfogadta a kihívást, s bár csúnya sérülést szerzett a jobb karján, baljában tartott kardjával halálos sebet ejtett ellenfelén, a parancsnokuk győzelmétől szárnyakat kapott magyar huszárok pedig menekülésre késztették az ellenséges lovasokat. S bár később Jellasics ágyúi elől ők is visszahúzódtak, megmentették a mieinket a vereségtől.
Ekkor ért a csatatérre Damjanich, aki azonnal felsorakoztatta lövegeit a Tápió keleti partján, s elsöprő tüzet zúdított a császári ütegállásokra. Majd rohamra indította a híd ellen két leghíresebb gyalogzászlóalját, a szegedi fehértollas 3-asokat és a kassai vörössipkás 9-eseket. Kiss Pál alezredes, a szegediek parancsnoka zászlóval a kezében rohant a hídra, akárcsak Napóleon a lodi csatában, nyomában pedig a két honvédegység, majd újabb csapatok, melyek viharos rohama a falu mögötti homokbuckákig űzte Jellasicsot. S bár a bán – megvetve ott a lábát – tett még egy kísérletet az ellentámadásra, csapataink újabb lökése végleg visszavonulásra késztette.
Harc a Királyerdőben
Isaszeg helység előtt húzódik a Királyerdő, ahol április 6-án az előrenyomulást folytató Klapka ismét találkozott Jellasiccsal. A hadjárat legnagyobb ütközetének kezdetén a magyar elővéd – a Zákó-dandár – behatolt az erdőbe, kiszorította onnan a bán utóvéddandárját, s elérte a községet. Jellasics viszont újabb csapatokat vezényelt a honvédek ellen, akik a túlerő elől kénytelenek voltak visszahúzódni a fák közé. Császári vértesek és vadászegységek indultak az üldözésükre, s az ellenséges lovasroham szinte elsöpörte a 28. zászlóaljat. A mögötte felsorakozott zalai 47. zászlóalj puskasortüze azonban feltartóztatta a vérteseket, majd a támadókat oldalba kapta a Bátori-Sulz-dandár, s a magyar gyalogság ellentámadása mind az ellenséges lovasságtól, mind a vadászoktól megtisztította az erdőt. Ám a mieink alighogy kiértek a nyílt mezőre, az Isaszeg melletti magaslatokat megszálló horvát határőrezredek gyilkos golyózápora újból visszaszorította őket a sűrűbe.
Kora délután Damjanich is elérte a Királyerdőt, a fák koronája fölé magasodó kopasz dombon felállított lövegjei ólomesőt zúdítottak a császári állásokra, majd rohamot indított a magaslatok ellen. Támadása azonban elakadt, a Windischgrätz által Isaszeghez vezényelt Schlick csapatai pedig oldalba kapták, így visszahúzódott a Királyerdőbe, s egyre nehezebb helyzetben próbálta megállítani az osztrák előrenyomulást, mivel a veszteségek hatására Klapka megkezdte visszavonulását, Aulich pedig még mindig nem ért Isaszeg alá. A harctérre vágtatott viszont főseregünk főparancsnoka, Görgey Artúr tábornok, reményt öntött Klapkába, új haditervben fogta egységes egészbe hadtestei tevékenységét, a II. hadtest végre befutó több egységét pedig a jobbszárnyon álló Damjanichhoz vezényelte.
Windischgrätz már azt hitte: győzött, amikor Klapka egész napos harctól fáradt, ám végső erőtartalékaikat mozgósító honvédjei, valamint Aulich friss csapatai a balszárnyon általános rohamra indultak a leszálló tavaszi estében. Átzúdultak a harc közben lángba borult Isaszegen, majd a Rákos patak jobb partján lévő állásaikból is kivetették a császáriakat, mire a herceg kiadta a parancsot a visszavonulásra. Ezt követően középen is visszahúzódott az ellenség, késő estére pedig a jobbszárnyon is sikerült győzelemre vinni a magyar lobogót.
Váctól Komáromig
A diadal után Görgey megindította csapatait az 1848 decembere óta hősiesen védett hatalmas komáromi erődítmény felmentésére. Aulich – ügyesen mozgatva csapatait – elhitette az osztrákokkal, hogy a honvéd fősereg frontális támadásra készül Pest-Buda ellen, miközben a másik három hadtest – északra kanyarodva – megindult Komárom irányába. Damjanich április 10-én érte el a császári Ramberg-dandár által megszállt Vácot, s valósággal kisöpörte a városból az ellenséget, utat nyitva a Garam felé, ám a hóolvadástól és az esőktől megáradt folyón nem ígérkezett könnyű feladatnak az átkelés.
A vereségekbe belebukott Windischgrätzet felváltó új osztrák fővezér, Welden tábornagy még mindig a Pest előtt masírozgató magyar csapatokat vélte a honvéd fősereg egységeinek, s a császári vezérkar azt hitte, hogy csak egy kisebb magyar seregrész vonul Komárom felé, melynek feltartóztatására Wohlgemuth tábornok hadtestét Csehországból átvezényelte a Garamhoz, s az osztrákok tábort vertek az átkelésre leginkább alkalmas folyószakaszon, Nagysalló községnél. Erre tartott a magyar fősereg is, melynek utászai hadihidakat vertek a Garamon, de természetesen nem a császáriak orra előtt, hanem a falu fölötti szakaszon. Az I. és a III. hadtest már április 18-án átkelt a folyón, másnap reggel pedig támadást indítottak Wohlgemuth ellen. Ezúttal is Klapkának jutott a faltörő kos szerepe, melynek most sokkal jobban megfelelt, mint Tápióbicskénél és Isaszegnél. Az I. hadtest által megkezdett támadásba előbb Damjanich, majd az ütközet reggelén a Garamon átkelt VII. hadtest egységei is bekapcsolódtak, fényes győzelmet aratva az osztrákok fölött. Ezzel szabaddá vált az út Komárom felé. A Nagysallói csata során viszont kiderült, hogy főerőink vonulnak az erődítmény irányába, s Welden rádöbbent, hogy ha az erősség felmentése után átkelnek a Dunán, bekeríthetik. Ezért kiürítette Pest-Budát, s erős őrséget hagyva a várban, megindult nyugat felé. A honvédsereg április 22-én felmentette Komáromot, az április 26-i ószőnyi ütközetben pedig Görgey legyőzte a magyarországi osztrák fősereget, ám az, ha megtépázva is, de el tudott vonulni Győr, majd Pozsony irányába.
Buda felszabadítása
Ószőny után Görgey Buda alá vonult, és május 4-én megadásra szólította fel a várat védő Hentzi tábornokot, ám a császári főtiszt nemet mondott, mire a magyar főparancsnok Kmety hadosztályparancsnokot a vízvédmű elfoglalására vezényelte, hogy az erősség vízellátásának megakadályozásával kényszerítse megadásra az osztrákokat. A támadást azonban visszaverték, így Görgey ostromlövegeket hozatott Komáromból Buda alá, május 14-re elkészítették az ütegállásokat, s két nap múlva a nagy kaliberű ágyúk megkezdték a falak rombolását. Másnap estére már rést is ütöttek a védművön, s a 17-ről 18-ra virradó éjszaka a magyar tábornok erőszakos felderítést rendelt el a falak ellen, hogy annak sikere esetén megindulhasson a gyalogsági roham a vár ellen, ám a támadás kudarcot vallott, így tovább folytatódott a falak törése, egyre nagyobb eredménnyel. Május 21-én hajnalban azután megindult a döntő roham, melynek során az I. hadtest egységei a kimélyített falrést támadták, a II. hadtest a déli rondellát rohamozta meg, a III. hadtest észak felől igyekezett bejutni az erősségbe, Kmety pedig ismét a vízvédmű ellen vonult, melyet most már el is foglalt. A többi szakaszon nehezen indult a roham, ám később a honvédek leküzdötték a védők makacs ellenállását, s reggel hét órára bevették a várat. Az ostrom során a pesti Duna-sor házait értelmetlenül, csak a pusztítás kedvéért rommá lövető Hentzi is elesett.
Ezzel lezárult a diadalmas tavaszi hadjárat. S bár a császári udvar a júniusban kezdetét vett cári intervenciónak „köszönhetően” végül leverte a szabadságharcot, a tavaszi hadjárat során és a szabadságharc egészében is megmutatott magyar erő is hozzájárult ahhoz, hogy tizennyolc év múlva a Habsburgok rákényszerüljenek a kiegyezésre, és a belső önállóságot kapott Magyarország megindult a polgári fejlődés útján.