„A haza bölcse”

Zalaegerszegtől húsz kilométerre délre egy 1461 lelket számláló község húzódik meg a szelíd hullámokat vető, lágy ívű zalai dombok között: Söjtör. A faluban két kastély is magára vonja a látogatók figyelmét: egy hajdani főúri lak, a Festetics grófok kastélya, valamint egy szerényebb, ám ugyancsak egyemeletes, egykori köznemesi hajlék, a Deák-kastély, ahol a XIX. század – s egyúttal egész történelmünk – egyik legjelentősebb politikusa, Deák Ferenc látta meg Isten szép világát 1803. október 17-én. Kossuth Lajos „a haza bölcsének” nevezte a nemzetét hideg ésszel és forró szívvel szolgáló államférfit, akinek személyéhez elsősorban a kiegyezést kapcsolja az utókor, noha már a reformországgyűlések, majd az első felelős magyar kormány munkájában is tevékeny szerepet vállalt. Ismerkedjünk hát meg életével.

Egy nagyravágyástól mentes ellenzéki vezető

A Deák családot tekintélyes köznemesi famíliaként ismerték a zalai tájakon, mert bár csak száz évvel a majdani politikus megszületése előtt, 1703-ban kapták meg a „kutyabőrt”, vagyis a nemeslevelet, Deák Ferenc nagyapja azonban – dúsgazdag családba benősülve és okosan gazdálkodva – megalapozta a család vagyonát, s ami ezzel együtt járt: közéleti súlyát.

Hősünk szüleinek, id. Deák Ferencnek és Sibrik Erzsébetnek a házasságából hét gyermek született, utolsóként ifj. Deák Ferenc, világra jöttét azonban szörnyű tragédia követte: édesanyja pár órával a szülés után elhunyt. A lesújtott férj látni sem akarta „gyilkosnak” tartott gyermekét, s még aznap elvitette testvére, József családjához. Majd öt év múlva az apa is elhagyta a földi világot, s a kis árva – testvéreivel együtt – nagybátyja otthonában élte le gyermekkorát.

Középiskoláit három dunántúli tanintézményben, a Keszthelyi Premontrei Gimnáziumban, a Pápai Bencés Algimnáziumban, valamint a Nagykanizsai Piarista Gimnáziumban végezte el. Az iskolapadból kikerülő fiatalember – a családi hagyományt követve – jogi végzettséget szerzett a Győri Jogakadémián, ügyvédi vizsgája sikeres leadása után pedig előbb Zala vármegye tiszti ügyészeként, majd árvaszéki jegyzőként tevékenykedett, s ekkor még senki sem gondolta – még ő maga sem –, hogy politikusi pályát fog befutni. Bátyja, Antal azonban, aki Zala vármegyét képviselte az 1832–1836-os reformországgyűlésen, 1833 elején váratlanul megbetegedett, s betegségére hivatkozva lemondott követi megbízatásáról. A megye nemesei ekkor öccsét választották meg új képviselőjükül, s Deák Ferenc – kehidai kastélyát elhagyva – felutazott Pozsonyba, a diétára (ahogy akkoriban az országgyűlést nevezték).

A politikába becsöppent köznemes két tulajdonságával tűnt ki követtársai közül: hatalmas testi erejével, melyet csak Wesselényi Miklós báró múlt felül, illetve érvelői képességével. Az országgyűlési vitákban a közös kiindulási pont megkeresésével és az abból adódó következtetések levonásával több esetben is elérte, hogy vitapartnerei is elfogadják az ő álláspontját, emellett pedig jó érzéke volt ahhoz, hogy rátapintson a dolgok velejére. Hamarosan az alsótáblai (alsóházi) reformpárti ellenzék egyik vezéralakjává lett – vezető személyiséggé minden hiúság és nagyravágyás nélkül.

Az országgyűlésen Deák több tárgyban is felszólalt, így az egyik legfontosabb polgári szabadságjog, a szólásszabadságéban is, a legnagyobb ékesszólással pedig a jobbágyság érdekeit védte az úrbéri törvények tárgyalásakor. S amit a konzervatívokkal szemben a jobbágyság érdekében a haladók el tudtak érni, az az ő érdeme volt: a földesúr hatalma és az úriszék korlátozásáról szóló törvénycikk bevezetőjébe az ő jogászi bravúrja révén került be a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságának elvét rögzítő passzus.

A forradalom előtt és a szabadságharc alatt

A császári kormányzat elnyomó intézkedésekkel, Wesselényi és Kossuth bebörtönzésével akarta elnyomni az ellenzéki hangokat. Az 1839–1840-es országgyűlésen azonban a Deák által vezetett ellenzék csak annak fejében járult hozzá az adó és a katonaállítás megszavazásához, ha cserébe a kormány szabadon bocsátja a politikai elítélteket, s el is érték a nemzeti követelések teljesítését. Amikor viszont a közteherviselést, a nemesség adózását is keresztül akarták vinni, Zalában a maradiak által felizgatott nemesek megbuktatták Deákot, aki lemondott a mandátumáról.

Az 1847–1848-as utolsó rendi országgyűlés előtt ismét tevékeny szerepet játszott a reformer tábor egybekovácsolásában, s ő állította össze az Ellenzéki Párt programját. A március 15-i forradalom kirobbanása után – Batthyány felkérésére – elvállalta az igazságügyi tárca vezetését. Mint igazságügyminiszter nemcsak tárcája körében dolgozott, az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is belefolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi császári minisztérium alkotmányellenes követeléseit. Ő formálta meg a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium leiratára, mely az 1848-as áprilisi törvények megváltoztatását követelte, és kitartott a polgári átalakulást és a nemzeti önrendelkezést biztosító, ráadásul az uralkodó által is szentesített törvények mellett.

Amikor Windischgrätz herceg, a magyarországi császári csapatok főparancsnoka 1848 decemberében megindította offenzíváját Pest-Buda ellen, az országgyűlés által küldött bizottság tagjaként ő is elvállalta a veszélyes megbízatást, a megbeszélések kudarca után pedig visszatért Pestre, majd személyes ügyben lesietett kehidai birtokára, ahonnan már nem tudta követni Debrecenbe az országgyűlést, mivel az osztrák katonaság megakadályozta ebben.

A bukás után őt is hadbíróság elé idézték, de szabadon bocsátották. Az elnyomatás első éveit teljes visszavonultságban töltötte, 1854 után azonban az év nagyobbik részében a fővárosban tartózkodott, s az Angol Királynő Szállodában kivett kis lakosztálya a hazafiak találkozóhelye lett, akik ezekben a gyászos időkben Deák bölcsességétől vártak útmutatást. „A haza bölcse” veszélyesnek ítélt minden fegyveres megmozdulást, mert érezte, hogy nemzete pillanatnyilag nem lenne képes győzelmesen megvívni egy újabb szabadságharcot, de bízott abban, hogy a történelem újabb, kedvező fordulatát kihasználva vissza lehet szerezni a nemzet önrendelkezését. S ez a kedvező fordulat – 1859 után – el is érkezett.

A kiegyezés felé

A reménysugár Itália felől érkezett, melynek Habsburg-ellenes törekvései egybeestek a magyar érdekekkel, s a két nemzet szabadságmozgalma jelentős mértékben összefonódott. Az 1859-es piemonti–francia–osztrák háborúban az olasz földek egy részét addig uraló Habsburg Birodalom súlyos vereséget szenvedett, s igencsak meggyengülve került ki a katonai konfliktusból. Elveszítette Észak-Olaszország tekintélyes részét, Lombardia tartományt, valamint közép-itáliai befolyását, miután az ott elterülő kisebb, Habsburg-barát hercegségeket is beolvasztották a formálódó egységes Olaszországba. S bár Északkelet-Itália, Veneto tartomány egyelőre még osztrák kézen maradt, a császári udvarban is érezték, hogy belső reformokra, a magyar érdekek részleges érvényesülésére van szükség a helyzet konszolidálódása érdekében. 1861-ben újból összehívták az országgyűlést, melyen Deák Ferenc Pest belvárosának küldötteként vett részt. Képviselőként a császári kormányhoz címzett feliratot szerkesztett, melyben – nem engedve a „negyvennyolcból” – követelte a Magyarországnak a Habsburg Birodalmon belüli nagyfokú autonómiát biztosító 1848-as törvények által garantált nemzeti jogok visszaállítását. A feliratot az országgyűlés elfogadta, Schmerling osztrák államminiszter azonban hallani sem akart róla, s keresztülvitte azt az uralkodói leiratot, melyben I. Ferenc József császár visszautasította a magyar indítványokat. S amikor a Nemzeti Múzeumban ülésező országgyűlés kitartott célkitűzései mellett, ágyúkat szegeztek az épületre, és császári paranccsal berekesztették az országgyűlést.

Forradalom nem fenyegette a birodalmat, ahogy egy újabb háború sem olasz részről, mely átterjedhetett volna Magyarországra is, kirobbantva ott egy újabb szabadságharcot. Elhunyt ugyanis Cavour, az Itáliát lassanként koronája alatt egyesítő II. Viktor Emánuel szárd, majd olasz király miniszterelnöke, az olasz egységtörekvések fő motorja, s az európai nagyhatalmak sem ígértek támogatást Olaszországnak egy újabb háborúhoz, mivel a hatalmi erőegyensúly biztosítása érdekében nem kívánták túlzottan legyengíteni Ausztriát, így elmaradt a tervezett, Veneto felszabadítására indítandó háború. A központosított birodalom és a németesítés híveként hírhedté vált Schmerling nyeregben érezte magát. Kormányzata azonban nem tudta kezelni a birodalom komoly gazdasági problémáit, s 1865 elején már mindenki látta, hogy politikája csőd felé vezeti Ausztriát. Júliusban meg is bukott az államminiszter, de­cemberre pedig újból összehívták a Magyar Országgyűlést.

Deák és szövetségesei azt akarták, hogy a Habsburg Birodalom alakuljon át Osztrák–Magyar Monarchiává, dualista állammá, mely részleges önállóságot biztosítana Magyarország számára. Az új államminiszter, Belcredi akkor még nem akart kiegyezést, hatalommegosztást Bécs és Pest-Buda között. Ám az 1866-os porosz–olasz–osztrák háborúban a poroszoktól elszenvedett osztrák katonai vereség után a császári kormányzat is beleegyezett a birodalom dualista átalakításába, és 1867-ben megtörtént a jórészt Deák Ferenc által tető alá hozott kiegyezés. Magyarország az osztrákokkal közösen vezetett külügy és pénzügy kivételével önállóságot kapott, majd a közös osztrák–magyar hadsereg mellett megszervezték a magyar királyi honvédséget (Ausztriában pedig az ugyancsak honvédelmi feladatot ellátó landswercht). A kiegyezés korszakának első magyar kormányában azonban nem vállalt miniszteri tárcát Deák. Magas kora és szívbetegsége lassan erőt vett rajta, s 1876. január 28-án elindult a minden élők útján. (Források: Varga Domokos – Csaba József: Vér és arany, Wikipédia)