Beneš és a történelem bosszúja

Figyelemre méltó cikk jelent meg a napokban a mukachevo.net portálon Miért adta oda Beneš Sztálinnak Pidkarpatszka Ruszt? címmel arról, miként csatolták Kárpátalját a Szovjetunióhoz a második világháború eredményeként.

Elintézhetnénk a címben szereplő költői kérdés megválaszolását annyival, hogy Beneš azért mondott le Kárpátaljáról, mert nem tehetett egyebet, csakhogy a téma számunkra, kárpátaljai magyarok számára sem közömbös. Ráadásul Sztepan Szikora afféle blogbejegyzésként közölt esszéje, mely korábban több nyugati ukrán nyelvű portálon is napvilágot látott, néhány újdonsággal és tanulsággal is szolgál azok számára, akik igyekeznek nyomon követni a történetírás aktuális bakugrásait régiónk múltjával kapcsolatban.

A szerző a napi sajtóból okulók körében viszonylag ritkán tudatosított ténnyel indítja írását: Csehszlovákia a győztes Hitler-ellenes koalíció egyetlen országa volt, amely kisebb területtel zárta a második világháborút, mint amekkorával elkezdte, amennyiben elveszítette a 14 ezer négyzetkilométer területű, megközelítőleg félmillió lakosú Pidkarpatszka Ruszt, magyarul Kárpátalját. Az írás a továbbiakban a hetven évvel ezelőtti események ismertetése révén igyekszik láttatni és megmagyarázni ezt a történelmi paradoxont, egyebek mellett olyan tényeket és forrásokat is felvonultatva, amelyeket a „hivatalos” kárpátaljai ukrán történetírás eddig alig tárgyalt. Érdemes tehát Szikora nyomán felidézni a második világégés utolsó periódusának eseményeit.

„E történet egy szerződéssel veszi kezdetét – vág bele a múltidézésbe a szerző. – Jó megállapodásnak tűnt. Jó szerződést pedig, ahogy mondani szokták, jó barátok kötnek.

Amint a felszabadított terület egy része megszűnik háborús övezet lenni, a csehszlovák kormány joghatósága alá kerül – 1944. május 8-án, egy évvel a német fegyveres erők kapitulációja előtt erről állapodtak meg Londonban az emigráns csehszlovák kormány és a Szovjetunió kormányának képviselői.

A szerződés értelmében nem háborús övezetnek az a terület minősült, amely a fronttól 50 kilométerre terült el, és gyakorlatilag egybeesett a támadó hadsereg hátországával.

Ezzel egy időben, hetven évvel ezelőtt, Edvard Beneš elnök (Csehszlovákia elnöke – a fordító) megpróbált hasonló megállapodást aláírni a nyugati szövetségesekkel – a Hitler-ellenes koalíció tagjaival –, de ebből semmi sem lett.

A megbeszélések a Szovjetunióval sem mentek simán, s majd két hónapon át folytak, míg végül aláírták a szerződést. Beneš különös gondot fordított erre a megállapodásra, mintha már akkor tudta volna, hogy Szlovákiát és Csehországot kelet felől szabadítják majd fel és nem nyugatról, s hogy a majdani felszabadítókkal előre meg kell állapodni a hatalom átadását rögzítő szabályokról.

Fél év sem telt el ezután, amikor kezdték megsérteni a szerződést, méghozzá meglehetősen váratlan módon.”

„Honnan szedték Kárpátontúli Ukrajnát?” – teszi fel cikke egyik alcímében a kérdést Szikora. A kérdésfelvetés már csak azért is érdekes – és jogos! – egy ukrán szerző tollából, hiszen kollégái korábban évtizedekig nemigen akadtak fenn ezen a történelmietlen megnevezésen, amely olyan szemszögből – a Kárpátok keleti oldaláról nézvést – határozta meg a vidéket, ahonnan annak lakói addig sohasem tekintettek szülőföldjükre, hiszen a régió természetes központja tőlük nyugatra esett.

„1944 közepén kezdetét vette a 4. Ukrán Front kárpáti-ungvári hadművelete – írja Szikora. – A szovjet csapatok két hét alatt felszabadították az addig magyarok, majd 1944 márciusától németek által megszállt Pidkarpatszka Ruszt. Talán nem lesz felesleges megjegyeznünk, hogy a háború előtt Pidkarpatszka Rusz Csehszlovákia része volt, annak keleti tartománya. Az 1943 végén az SZSZKSZ és Csehszlovákia között 20 évre megkötött szövetségi szerződés értelmében mindkét fél kötelezettséget vállalt azoknak a határoknak a helyreállítására, amelyekkel Csehszlovákia a müncheni összeesküvés előtt rendelkezett, vagyis az elidegeníthetetlen részét képező Pidkarpatszka Russzal együtt.”

Jól látható, hogy a szerző a második világháború utáni igazságos európai rendezés alapjának az első világégést lezáró párizsi békerendszerhez való visszatérést tekinti. Fel sem merül benne, hogy éppen e szerződésrendszer tökéletlensége, az alapvető ellentétek feloldatlansága vezetett később újabb háborúhoz.

„A gyökeres változások első jele Joszif Sztálin 1944. október 28-i parancsa volt, amelyben ünnepélyesen bejelentették, hogy a szovjet csapatok előzőleg »ellenőrzésük alá vonták Csehszlovákia területén Ungvárt, Kárpátontúli Ukrajna fővárosát« – folytatja elbeszélését a szerző. – Egyik pillanatról a másikra Kárpátontúli Ukrajnával, egy új fogalommal kezdtek operálni, bár ilyen közigazgatási-területi egysége soha nem létezett Csehszlovákiának.

A következő lépés szintén aggodalmat keltett az emigráns csehszlovák kormányban. A szovjet parancsnokság két zónára osztotta a vidéket. A »szovjet zónát«, melybe a legnagyobb városok, Ungvár és Munkács is tartoztak, háborús övezetté nyilvánították, bár a front addigra 50 kilométernél távolabbra került. A vidék kisebbik része alkotta a »csehszlovák zónát«.

Az 1944. május 8-i megállapodás értelmében a régiónak azokon a részein, ahol már nem folytak harcok, megjelentek a csehszlovák kormány képviselői kíséretükkel, s nemzeti bizottságokat alakítottak, amelyek mozgósították a férfilakosságot a csehszlovák hadseregbe, valamint megszervezték az életet a felszabadult területeken.

London František Němecet, az emigráns csehszlovák kormány gazdasági helyreállítási miniszterét, valamint Antonín Hasal tábornokot küldte Ungvárra. A szovjet parancsnokság azonban nem engedte Ungvárra a csehszlovák küldöttséget, hanem a kevésbé jelentős Huszt városát jelölte ki tartózkodási helyéül.

A szovjet parancsnokság a »csehszlovák zónában« is mindent elkövetett, hogy megbénítsa az alakuló nemzeti bizottságok munkáját. Kettős hatalom alakult ki. Néhány héttel később Moszkva megbízottjai egy munkácsi konferencián létrehozták Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártját. Az új párt fő feladatának »Kárpátontúli Ukrajnának a Szovjetunióval való újraegyesítését« tekintette. Végül csak kibújt a szög a zsákból. »Moszkva ily módon tervezte el a CSSZK keleti tartományának, Pidkarpatszka Rusznak az annexióját« – állítja Ivan Pop, a jelenleg Csehországban élő ruszin történész.”

„Kit szolgált Ivan Turjanica?” – teszi fel a következő kérdést egy újabb alcímben a szerző, s ezzel kapcsolatban ugyanolyan egyértelműen fogalmaz, mint az előzőekben.

„Az volt a látszat – írja –, hogy Moszkvának semmi köze ahhoz, ami Pidkarpatszka Ruszban történik, semmi köze »Kárpátontúli Ukrajnához«, hogy mindennek az önrendelkezéshez való jogukért küzdő ruszinok, »a helyi lakosság tömeges és spontán megmozdulásai« az okozói. Így magyarázta a helyzetet Němecnek, Csehszlovákia képviselőjének a szovjet parancsnokság, majd később Sztálin is Benešnek. Mai kifejezéssel élve az ukránpárti, pontosabban szovjetpárti lépéseket Pidkarpatszka Ruszban szeparatistáknak nevezhetnénk. Němec meglepődött, amikor megtudta, hogy a szeparatista tevékenységet az az Ivan Turjanica főhadnagy folytatja, akit személyesen Ludvík Svoboda tábornok, az 1. Csehszlovák Hadtest parancsnoka rendelt mellé helyismerettel rendelkező tanácsadóként.

Ki volt az a Turjanica? Rapigy községben született (ma Huszti járás). Előbb kéményseprőnek tanult ki. 1925-ben a Csehszlovák Kommunista Párt tagja lett, mely abban az időben kezdett tevékenykedni Pidkarpatszka Ruszban. Rövidesen a helyi vörös szakszervezetek élére állt, majd a Csehszlovák Kommunista Párt helyi szervezetének vezetője lett. 1930–1933-ban a harkivi kommunista újságíró főiskolán tanult. Az ukrán történészek friss adatai szerint abban az időben szervezhette be az NKVD (a szovjet titkosszolgálat – a ford.). Megbízásukra 1942-ben belépett a Buzulukban alakuló csehszlovák katonai egységbe, ahol komiszárként szolgált.

Turjanica Husztra utazott, a csehszlovák küldöttség tartózkodási helyére, de nem maradt ott sokáig. Már 1944. november 4-én visszatér Munkácsra, állítólag azért, hogy meglátogassa beteg édesanyját. Valójában kortársainak (tiszteknek és altiszteknek) egy csoportjával nekilátott, hogy kommunista konferenciát szervezzen.

Gyorsan megalakult Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja, élén Turjanicával. Meghirdették a Kárpátontúl Szovjet Ukrajnával való »újraegyesítésének« tervét. Ezen Pidkarpatszka Ruszt értették, amely évszázadokon keresztül az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, majd annak széthullása után Csehszlovákiához tartozott.

Az események ezután felgyorsultak. A következő héten, 1944. november 26-án megtartották Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsainak I. Kongresszusát. Több mint 600 küldött (akiket, mint később kiderült, a szovjet parancsnokság válogatott meg gondosan) egyhangúlag jóváhagyták (az NKVD ügynökeinek irányításával) a Kiáltványt Kárpátontúli Ukrajna Újraegyesüléséről Szovjet Ukrajnával (melyet Moszkvában fogalmaztak meg).

Szemtanúk állítása szerint valaki a küldöttek közül még a szavazás előtt megkérdezte, nem lenne-e jobb egy ilyen komoly kérdésről népszavazást tartani. A merész ismeretlent elhallgattatták.

A kongresszuson létrehozták a Néptanácsot, melynek élén ki más is állhatott volna, mint Ivan Turjanica? Lelkesedése felülmúlta megbízóinak mérsékelt várakozásait.

Azonnali hatállyal bevezették az egész vidéken a moszkvai időszámítást a közép-európai helyett, az új bábállam szimbólumainak pedig az SZSZKSZ himnuszát és zászlaját hirdették ki!

Turjanica azonban még messzebb ment, és az épphogy létrehozott Néptanács dekrétumával népi milíciákat hozott létre Kárpátontúli Ukrajna fegyveres erőiként. Ezeknek kellett segédkezniük »valamennyi ukrán föld egyesítésében«, vagyis a ruszinok által lakott földek egyesítésében. Turjanica ezen a szlovákiai Eperjes vidékét értette (egészen Poprádig!), a galíciai Lemkivscsinát (Délkelet-Lengyelországot), Máramarost Romániában és Magyarország területének egy részét Debrecenig.”

A továbbiakban a szerző Ivan Pop véleményét idézi, aki szerint „Kárpátontúli Ukrajna” mini bábállamként az ütköző szerepét volt hivatott betöltenie a londoni csehszlovák kormány és a szovjet kormány között, bár nem fejti ki, hogy ez tulajdonképpen kinek volt vagy lett volna előnyös.

„1944 decemberének elején Turjanica személyesen kérte fel Němecet, hogy hajtsa végre a Néptanácsok I. Kongresszusának határozatát – írja ezután Szikora. – Němec a Szovjetunióval kötött szövetségesi szerződésre, illetve az 1944. május 8-i, a felszabadított területek igazgatására vonatkozó megállapodásra hivatkozva megtagadta a kérést. Turjanica tovább ment. Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa felszólította a csehszlovák küldöttséget, hogy hagyja el Pidkarpatszka Ruszt.

Ezután Turjanica a Néptanács nevében levelet írt a Londonban tartózkodó Benešnek, melyben bejelentette, hogy Kárpátontúli Ukrajna kilép Csehszlovákia kötelékéből. Beneš kezdetben nem volt hajlandó megbékélni ezzel, de 1944 decemberének végére megértette, hogy Pidkarpatszka Ruszt valószínűleg óhatatlanul annektálja a Szovjetunió. »Az elnök és a kormány csupán tudomásul veheti ezt – közölte Beneš hivatala –, nincs lehetőségük szuverenitást gyakorolni Pidkarpatszka Rusz felett, ugyanakkor lemondani sincs joguk róla.« Beneš tiltakozást juttatott el a Szovjetunió londoni nagykövetéhez a Pidkarpatszka Ruszban végbement érthetetlen események kapcsán, de Moszkvából, Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztostól nagyon hűvös választ kapott.

Csehszlovákia elnöke nyilvánvalóan nem akarta, hogy a háború vége felé diplomáciai botránnyá fajuljon a dolog a nagy szövetségessel, s hogy annak esetleg kedvezőtlen gondolatai támadjanak. Ugyanakkor még 1939-ben, majd 1941 augusztusában Sztálin megnyerése céljából az akkori szovjet nagykövetnek, Ivan Majszkijnak beismerte: számol annak lehetőségével, hogy a háború után Pidkarpatszka Rusz az SZSZKSZ-hez kerül.

Sztálin erre sokáig nem reagált, elhalasztotta a kérdés megvitatását azokra az időkre, amikor az ügy kritikussá válik. A nemrég megnyitott oroszországi levéltárak adatai alapján a Szovjetunió külügyminisztériumában még 1942-ben munkacsoportot hoztak létre az SZSZKSZ háború utáni határainak megállapítására, ahol számoltak Pidkarpatszka Rusz annektálásával. Ez volt a reakció Benešnek Pidkarpatszka Rusz sorsával kapcsolatos bizonytalanságára.

Beneš közeli munkatársán, Edvard Táborskýn keresztül így magyarázta eljárását: »Pidkarpatszka Rusz a háború után csak a mienk vagy Oroszországé lehet. A fő, hogy ne tartozzon Magyarországhoz«.

Ez természetesen abban az összefüggésben érdekes, amiket Klement Gottwald, a CSKP vezetője, Csehszlovákia majdani elnöke mondott abban az időben Moszkvában. »A leendő Köztársaság a csehek, szlovákok és kárpáti ukránok állama, népi és szláv állam lesz” – hangoztatta Gotvald 1944 novemberéig. De nem sokkal később Sztálinnal beszélgetve annak nyílt kérdésére azt válaszolta, hogy »Pidkarpatszka Rusz csatlakozhat a Szovjetunióhoz«. Ily módon Sztálin 1945 elején egyértelműen Beneš értésére adta, hogy amennyiben Pidkarpatszka Rusz kérdésében akadályokat gördít az útjába, Moszkvában már előkészítették az utódját, aki mindenben egyetért Sztálinnal. Valamint azt, hogy területi igények tekintetében sokkal tovább is mehet.

A történészek arra hívják fel a figyelmet, hogy Beneš félt a precedenstől, Csehszlovákia felosztásától azután, hogy felszabadítja azt a Vörös Hadsereg. Ezért megbízták Zdeněk Fierlinger moszkvai követet, hogy tájékoztassa a szovjet kormányt arról a két feltételről, melyekkel átengedik Pidkarpatszka Ruszt. Először is, ennek a háború után kell megtörténnie, és jóvá kell hagynia azt a csehszlovák parlamentnek. Másodszor, a szovjet kormánynak garantálnia kell, hogy nem jár el ugyanúgy Szlovákiával, ahogyan Pidkarpatszka Russzal. A választ maga Sztálin adta meg, egyetértett Benešsel, bár egyidejűleg, mintegy a sorok között, gúnyolódott is vele. Ismét a népek önrendelkezési jogára hivatkozott, s csupán egy dologban értett egyet a csehszlovák elnökkel: a Kárpátontúli terület kérdésének végleges rendezése ráér addig, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat.”

Szikora jelzi írásában, hogy több szlovák történész is foglalkozott azzal a kérdéssel, vajon valóban reális veszély volt-e a háború végén Szlovákia felosztása, keleti részének Szovjet Ukrajnához, illetve a Szovjetunióhoz csatolása, s ezzel kapcsolatban Michal Smigelt idézi, aki megerősíti, hogy voltak ez irányú próbálkozások.

A szerző Nyikita Hruscsov emlékiratait is idézi, aki 1945-ben a legmagasabb rangú ukrán párt- és állami vezetőként tájékozott volt a kárpátaljai eseményeket illetően. A későbbi szovjet pártfőtitkár felidézi, hogy felkereste őt abban az időben egy északkelet-szlovákiai küldöttség, amely kérte, hogy csatolják vidéküket a Szovjetunióhoz. A kérést Hruscsov elutasította, de „A küldöttség elutazása után Mikita Szerhijovics (Hruscsov – a ford.) kapcsolatba lépett Sztálinnal. Annak már elege volt Turjanica spontán kezdeményezéseiből. Éppen akkor kapta meg Románia máramarosi körzetéből a titkos Nemzeti Bizottság kiáltványát a Kárpátontúli Ukrajnához való csatlakozásról. Magyarországról jelentették, hogy Turjanica népi milíciái elfoglaltak néhány őslakos népek által lakott határ menti falut. »Állítsd meg azt a szemtelent, már nincs szükség a kezdeményezéseire« – mondta Sztálin Hruscsovnak.”

A szerző, Sztepan Szikora végkövetkeztetése: Beneš végső soron azért mondott el Pidkarpatszka Ruszról, vagyis Kárpátaljáról, hogy biztosítsa Csehszlovákia fennmaradó részének egységét, megmaradását.

A cikkben szereplő tények és következtetések értékelését bízzuk a korszakkal foglalkozó hivatásos történészekre, de hetven évvel a tárgyalt események után megállapíthatjuk, hogy a csehszlovák elnök nem járt sikerrel. Országa a történtek után, a meghozott területi „áldozat” ellenére, majd fél évszázadra szovjet befolyás alá került, majd 1993. január 1-jén, amikor pedig a Szovjetunió már megszűnt létezni, Prága pedig visszanyerte függetlenségét, végérvényesen felbomlott és eltűnt a történelem süllyesztőjében. A nagyhatalmak kísérlete, hogy az első világháború utáni Európa romjain mesterséges államokat hozzanak létre, kudarcba fulladt. Akár azt is mondhatnánk, hogy a történelem állt bosszút az erőszakért.