Testben való létünk: „A test az üdvösség sarkpontja”

Szabó Ferenc jezsuita a Vatikáni Rádióban futó sorozatában a családdal foglalkozó októberi püspöki szinódusra készülve a személyesség–szerelem–házasság kérdéseit érinti a keresztény antropológia és teológia szemszögéből. A bevezető részt közöljük.

Mielőtt a test és szexualitás – szerelem és házasság mai valóságát keresztény szempontból elemeznénk, és az evangéliumi eszményt bemutatnánk, a helyes realista perszonalista megfontolástól kell elindulnunk. Csak az antropológiai vázlat után következhet az erkölcsi-teológiai irányelvek bemutatása, amelyek központi igazságát most pár mondatban előlegezem. Mert végül a test és szexualitás – szerelem és házasság titkát – szakrális voltát – a megtestesülés misztériuma fényében szemléljük.

Caro: cardo salutis (= a hús/test az üdvösség sarkpontja) – mondta Tertullianus egyházatya, hangsúlyozva a megtestesülés valóságát. Érvelésükben ez a meggondolás is szerepelt: amit a megtestesült Ige nem vett fel, nincs megváltva. Az emberi test iránti keresztény tisztelet első forrása tehát a megtestesülés misztériuma. De az egyházatyák – Szent Pál nyomán – hivatkoznak még a test feltámadása és az Eucharisztia misztériumára is. Ugyanakkor – és ebben főleg a manicheizmusból megtért Szent Ágoston a felelős! – a testiség–szexualitás és a bűn között olyan kapcsolatot teremtenek, ami az antik (görög-római) filozófusoknál még ismeretlen volt.

Michel Foucault strukturalista filozófus monográfiái a szexualitás történetéről megmutatták, hogy a pogányoknál is szerepet játszott egy bizonyos fegyelem, önuralom, de az élvezet, még a magányos szexuális gyönyör is csak a keresztény érában lett erkölcsi gond. Foucault formulája szerint: a pogány souci de soi (önmaga gondja) helyét a keresztényeknél elfoglalta a soupçon de soi (önmaga gyanúsítása). Vagyis a szexualitás gyanússá lett.

Itt emlékeztetek arra, hogy XVI. Benedek pápa is hivatkozik Az Isten szeretet kezdetű körlevelében (3. pont) – az Érosz és az Agapé viszonyát elemezve – az újpogány F. Nietzsche vádjára: „A kereszténység az Érosszal mérget itatott, nem halt ugyan bele, de rosszasággá torzult.” Most majd Ratzinger pápát követjük, aki megmutatta, hogy nem a tiltásokból kell kiindulni, amikor a test–szexualitás–szerelem misztériumáról eszmélődünk, hanem a teremtő Isten örök tervéből, örök rendeltetésünk távlatában.

Amikor tehát a szerelemről, házasságról és családról sorozatot kezdünk, legelőször az Isten képmására teremtett emberről, a férfinak és nőnek alkotott, testben élő szellemi lényről, az értelmes és szabad személyről kell eszmélődnünk.

Az isteni Ige, aki a megtestesüléssel magára vette az emberi állapotot minden korlátozottságával együtt (a bűnt kivéve), példát mutat arra, hogyan szenteljük meg a világot. „Voluit mundum consecrare…”, meg akarta szentelni a világot, olvassuk a régi karácsonyi martirológiumban.

Az a tény, hogy az isteni Ige felvette az emberi testet és közöttünk lakozott, új jelentést adott testben való egzisztenciánknak. Szépen tanítja ezt a II. vatikáni zsinat: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán…. ‘Ő, a láthatatlan Isten képmása’ (Kol 1,15), Ő a tökéletes ember, aki visszaadta Ádám leszármazottainak az első bűn óta eltorzult Isten-képmásoknak Istenhez való hasonlóságukat.

Az emberi természet bennünk is roppant méltóságra emelkedett azzal, hogy Krisztus azt magára öltötte, anélkül, hogy megsemmisítette volna. Igen, Ő az Isten Fia, valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkozott, emberi akarattal cselekedett, és emberi szívvel szeretett, Szűz Máriától született, így valóban egy lett közülünk: mindenben hasonló lett hozzánk, a bűnt kivéve” (Gaudium et Spes 22; vö. II. János Pál, Redemptor hominis 13.).

Ma, a szekularizálódás idején anakronisztikusnak hangzik, ha valaki a világ megszenteléséről, vagy a földi valóságok – a test, a szerelem, a játék, a sport, a szórakozás, a szabadidő, a technika, a munka stb. – megszenteléséről beszél. Pedig ez a feladatunk, csak helyesen kell értenünk a megszentelést.

Nem szakralizálásról van szó, ami azt jelentené, hogy a lét és az élet bizonyos területeit kivonjuk a „profán” használatból, hogy Istennek szenteljük. A Zsinat elismerte a világ, a természet és általában az evilági valóságok (tudomány, gazdaság, kultúra) jogos autonómiáját. A „világi” világ követelése jogos, hiszen a Teremtő, amikor létrehozta a világot és a dolgokat, illetve megadta mindennek a saját törvényszerűségét, azt akarta, hogy ezek a valóságok önállóak legyenek.

A transzcendens (=teremtő) okság nem azt jelenti, hogy Isten állandóan belenyúl a világ folyásába, hanem a „felfejlődő’ és önmagát állandóan túlszárnyaló világ és benne az ember, Istentől függve (a létben, tehát a létforrásból merítve az állandó teremtés folyamán) önmaga teszi magát önmagává. Teilhard de Chardin tömör kifejezése szerint: „Dieu fait se faire les choses”, Isten „teremtőkké”, cselekvőkké teszi a dolgokat és az embert, nem helyettük cselekszik.

A filozófia (teremtésből folyó) megfontolásait ki kell egészítenünk a krisztusi megváltás (üdvösség) távlatával. Ténylegesen olyan világban élünk, amelyet Isten Krisztusért és a mi megistenülésünkért teremtett: minden Krisztushoz van rendelve, a bűnbeesés után is minden az üdvösség „szférájába” tartozik – rendeltetésénél fogva. A világ az üdvösség drámájának színtere, s majd követi az embert a test feltámadásakor, a megdicsőülésben, ahogy Szent Pál hirdeti a Római levél 8. és a Korintusi levél 15. fejezetében.

A Gaudium et Spes kezdetű zsinati konstitúció leszögezi: „A keresztények ne gondolják azt, hogy az emberek leleményességéből és erejéből született alkotások szemben állnak Isten hatalmával, vagy azt, hogy az eszes teremtmény mintegy vetélytársa a Teremtőnek. Éppen ellenkezőleg: meggyőződésünk, hogy az emberiség sikere Isten nagyságát mutatja és az ő titokzatos elgondolásainak a gyümölcse. Minél nagyobbra nő azonban az ember hatalma, annál szélesebb körre terjed ki az egyének és közösségek felelőssége. Kitűnik mindebből, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétől, nem teszi őket közönyösekké sorstársaik iránt, éppen ellenkezőleg: még szigorúbban kötelezi őket, hogy a világ javára munkálkodjanak.”

A keresztény ember evilági tevékenységét dialektikus feszültség jellemzi. A hívő tudja, hogy Isten országának uralma csak a világ végén valósul meg teljesen, és az új világ Isten ajándéka, a teremtő Lélek műve lesz. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Jézus Krisztussal, a megtestesült Igével, már megkezdődött az Ország, „Isten uralma”: Krisztus feltámadása után Lelkével ebben a világban működik, összegyűjti a kiválasztottakat, tehát az emberek „spiritualizálásával”, az igazság, igazságosság és a szeretet birodalmának kiterjedésével már kibontakozóban van az Ország.

Ennek „helye”, „környezete”, erőtere az Egyház. Ez az „isteni miliő”, vagyis az Istennek önmagukat átadó és testvéreiket szerető hívők közössége. Szent Pál szerint ez Krisztus Teste. Az Egyház – látható és misztikus valóságával –nem azonos Isten országával; annak csak csírája. Gratia est semen gloriae, a kegyelmi élet a dicsőség magva, ismételgették az egyházatyák.

Istenre hagyatkozunk, de nem hagyjuk fatálisan a világot saját folyására. Ha már mindent megtettünk a betegség kiküszöbölésére, az igazságtalanság megszüntetésére, akkor – erőfeszítésünk maximumán – Istenre „hagyatkozunk: Nélküle semmit sem tehetünk; Ő adja a növekedést, Ő „konszekrálja”, változtatja át, az általunk előkészített „ostyát”, a humanizált világot.