„…a szívemben az egész tábort elvittem magammal”
Határokon átívelő kapcsolatrendszer, életre szóló barátságok, magyarságismereti jutalomtábor… 2014. július 3-a és 14-e között megrendezték az idén 21. évét ünneplő Rákóczi Magyarságismereti Mozgótábor – Diákok Határok Nélkül (Students Without Boundaries) programot, amely 2008 óta az Európai Unió legjobb programsorozata címet viseli.
Ezen a nyáron 105 határon túli és szórványból érkező magyar fiatal kapott arra lehetőséget, hogy újabb, vele hasonló sorsú barátokat szerezzen, gazdagítsa ismereteit a magyar nép történelméről és kulturális kincseiről, valamint megerősödjön nemzetéhez való hűségében.
Az idei Rákóczi-tábor megállóhelyeiben és programsorozatában is eltérő volt a korábbi évektől. Az indulási pont a Békés megyei Mezőtúr volt, ahonnan a Zrínyi- és a Bethlen-csapat buszai az ország két különböző pontjára indultak.
A 11 nap alatt a fiatalok olyan előadásokat hallhattak, amelyek témájukban az 1944-es tragikus események borzalmas megrázkódtatásait elevenítették fel, majd kerekasztal beszélgetések következtek. Az üzenetet mindenki a szívébe fogadta: a múltat be kell vallani, tanulni abból, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló tragédiák.
Kárpátalját húsz, közösségében aktívan tevékenykedő, talpraesett és tehetséges fiatal képviselte. A tábor hangulatát, a benne uralkodó lelkületet gondolataikon, élményeiken keresztül érzékelhetjük a következő élménybeszámolókban.
Dávid Krisztina, Zápszony: „A Rákóczi Mozgótábor lehetőséget adott arra, hogy megismerhessem az anyaországot és mindeközben életre szóló barátságokat kötöttem. Ez már önmagában is nagyszerű, de az az érzés, ami átjár azóta is – leírhatatlan. Csodálatos vezetők, új kapcsolatok, gyönyörű tájak, épületek, új ismeretek, a közös éneklések, szórakozás, egy új család. Ezt az élményt nem lehet leírni, ezt át kell élni….”
Bodnár Milán, Kígyós: „Számomra nagy öröm és megtiszteltetés, hogy mostantól én is tagja lehetek a Rákóczi Családi Körnek. Még soha nem jártam Magyarországon, így a tábor olyan lehetőségek tárháza volt számomra, amelyből igyekeztem a 11 nap alatt a legtöbbet meríteni. Azt gondolom, hogy életem egyik legjobb döntése volt megírni a pályázatot és elmenni a mozgótáborba! Számos táborban vettem már részt, de bátran kijelenthetem, hogy a Rákóczi-tábor volt a legjobb.”
Márkus Noémi, Bátyú: „A Rákóczi Magyarságismereti Mozgótábor esélyt adott arra, hogy megerősödjem magyarságomban és felfedezzem a kisebbségi lét örömeit és nehézségeit más régiókból jött társaim segítségével. Egy hatalmas élmény volt ez a 11 nap. Eljuthattam olyan helyekre, ahová lehet, hogy soha többé nem lesz lehetőségem. Életre szóló barátokat szereztem Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről. A tábor ráébresztett arra, hogy mindig vállalnunk kell önmagunkat, a magyarságunkat és a szülőföldünket, büszkének kell rá lennünk. Ez a Rákóczi-csoda, amit személyesen átélhettem és örülök, hogy a részese lehetek.”
Bubnyák András, Ungvár: „Minden arcot felismertem, mindenkire tudtam valamit mondani, ami csak rá volt jellemző. Olyan furcsa érzésem van, mintha a csapat minden tagja rám ragasztotta volna egy apró tulajdonságát, mintha bennem élnének tovább. Nem tudom mások mit éreznek, de én a szívemben az egész tábort »elvittem magammal«.”
Hálával tartozunk a Rákóczi-tábort megálmodó Aykler házaspárnak – mindannyiunk Zsuzsa nénijének és Berci bácsijának. –, akiknek immáron 21 évnyi kitartó munkája biztosítja a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány működését. Munkájuk által létrejött egy olyan kapcsolatrendszer, amely lassan több mint 3000 magyart számlál. Köszönettel tartozunk a tábor megvalósításában segítő észak-amerikai, kanadai és izraeli adakozóinknak, valamint a magyarországi, felvidéki, erdélyi, kárpátaljai és vajdasági szervezőknek és segítőknek kitartó és lelkes munkájukért.
A program ideje alatt mindkét csapat himnuszt írt, melyek róluk és a táborról szóltak,, de a történelem okozta sebeket és a búcsú fájdalmát is ebben a dalban gyógyították. A következő pár sor a Zrínyi-csapat himnuszából idéz egy kisebb részletet:
„Viszem a múltat, viszem mi éltet,
viszem a pirosat, a fehéret, a zöldet.
Viszem az asszonyt, viszem a férjet,
viszem a délvidéki vérrel vetett földet.
Viszek egy szívet, viszek egy mécsest,
viszek egy háromnapos munkára vitt kedvest,
Kárpátalján hullatott könnyet,
viszem az elítéltek vérével írt könyvet.
Mindegy hogy román, mindegy, ha ukrán:
viszem a békét, mely nem szabhat már határt.
Nem számít, ha szerb, nem számít, ha szlovák,
eztán majd egymás mellett tudunk élni tovább.
Mit bánom, úgyis elviszem lazán,
elviszem gond nélkül a hátamon a hazám!”
S valóban, a 11 nap után mindenki azt a csomagot hozta el magával, amelyet a Rákóczi-tábor felejthetetlen élménye töltött meg.
Dancs Krisztina,
a Magyarságismereti Mozgótábor kárpátaljai referense