Egy magyar utazó időutazása Peking felé, 1932-ben
Kovrig János magyar újságíró 1932-1933 fordulóján hosszabb utazást tesz Kínában: Hongkongból indulva Mandzsúria felé. Élményeiről „A sárga kontinensen déltől északig” című írásában számol be.
A sorozat előző részében láthattuk, milyen benyomásokat szerez Kovrig János a Kuomintang nankingi ülésén. Ezután 1932 karácsonyának estéjén vonatra száll Peking felé. Megfigyelése szerint a polgárháborús évek nem múltak el nyomtalanul a vasúti szolgáltatások felett sem. Első osztályon utazik, ahol alig lézeng pár utas.
A modern kínai nő
A vonat étkezőkocsijában elköltött vacsorája során szóba elegyedik asztaltársával, Li kisasszonnyal, egy sanghaji egyetemi hallgatóval. Li kisasszony így szónokol a magyar újságírónak:
– Higyje el, nem vagyok elfogult, de mi, modern nők sokkal magasabban állunk itt Kínában, mint a velünk egykorú férfiak. Európában ez fordítva van, ott vitán felül áll a férfi felsőbbsége és ez a természetes a nő szempontjából.
– Most már igazán nem értem, Miss Li…
– Kérem, legyen türelmes, hosszú lesz a magyarázat. Nálunk a fiúk születésük percétől kezdve el vannak kényeztetve, nekik mindent szabad, őket mindenki becézi, míg a lány mindig az utolsó, kötelessége a munka, erénye a hallgatás. Csoda-e aztán, hogy a fiú többnyire puha gyerkőccé fejlődik, nem lesz benne kitartás, erős akarat, ami az elnyomott lányokat később annyira jellemzi. Ezért szeretnek bennünket jobban a tanárok, ezért láthat vezető pozíciókban annyi nőt. A művelt nő természetesen magához illő házastársat akar, de ilyet ritkán találhat. Kínában boldogabbak voltak a nők, amíg nem tanultak.
– És boldogok-e azok most is, akik nem tanultak?
– A birodalom nagyobbik részében, távol a keleti kikötővárosoktól, az európaiak által lakott helyektől, igen. De ahová eljutott a nyugati kultúra áfiuma, ott a tanulatlan nő sem találja meg a régi boldogságot. Elnyomorított lába, tudatlansága alacsonyrendűvé teszi őt az új eszméktől kótyagos férfi szemében, még akkor is, ha a férfi iskolába nem járt.
(97–98. oldal)
Li kisasszony arról panaszkodik tehát, hogy boldogabbak voltak a nők Kínában, míg nem tanultak – sajátos kritika egy egyetemi hallgatónő szájából. Mindennek hátterében pedig a nyugati kultúra áfiuma áll.
Kovrig nincs a legjobb formában; ha még emlékszünk rá, hangcsoui látogatása idején lebetegszik, onnan megy vissza a sanghaji kórházba, ahonnan csak nem sokkal 1932 karácsonya előtt indul tovább Nanking (majd Peking) felé. Teljesen azonban nem épült fel; így legyengült állapotában jobbára a látottakon és hallottakon elmélkedik.
Ismét a kínai nyelvről
Kovrig Jánosnak így ismét van alkalma a hatalmas ország nyelvi sokszínűsége felett is elgondolkodni. Dél-Kínában tett látogatásakor már szembesült a problémával, most ismét felidéz egy érdekességet.
A legnagyobb kínai filmgyárban tett látogatásom jutott eszembe. A gyár udvarán szabályos lövészárkot ástak, homokzsákokkal, drótsövénnyel látták el, robbanó anyagokkal füstöt gyártottak és megjátszották a japán-kínai háborút, amelyben – a kínaiak győztek. […] A naiv háborúsdinál és testi épségem veszélyénél sokkal jobban érdekelt az, hogy ebben a nagy gyárban, 1932 őszén, néma film készült. Csodálkozásomnak adtam kifejezést, amire a studió igazgatója, Cseng úr ezt a meglepő választ adta:
– Nincsen nyelv, amelyet mindenki megértene Kínában. Ezért nem tudunk gyártani beszélő filmet.
Csoda, hogy mi idegenek nem értjük a kínaiakat, amikor ők sem értik meg egymást? Nanking? Nem, Nán Tying, vagyis Déli Főváros. Csang Káj-sek? Nem, még csak nem is Chiang Kai-shek, hanem Csiang Csung-cseng. Még az ilyen, legtöbbször használatos nevek is értelmetlenné válnak a mi szájunkban. Hát mit csináljon akkor a szegény kínai, aki hol fonetikusan, hol „értelem” szerint igyekszik átvenni a mi neveinket és kifejezéseinket? Így lett itt belőlem Mr. Káu-li és a nyugaterópai imperializmus szóból: „császárság-eszme”.
(99–100. oldal)
S miközben a nyelvi helyzeten mereng, nézelődik a vonat ablakából…
Középkor és modernitás
A táj újabb gondolatokat ébreszt az utazóban:
Egyhangú volt a táj, amelyen haladtunk, kopáran csupaszodtak a földek, még a növények szalmáját, kóróját is kigereblyézte a hantok közül a téli tüzelő szűkében levő szegénység. Néhol szántottak. […] A vézna igavonó barom mellé magukat fogták be az emberek, néha az egész család, asszonyostól, gyerekestől húzta az igát.
(101. oldal)
A középkori módszerek és életmód látványa végül az alábbi eszmefuttatásra készteti a szerzőt:
Középkor? Igen, erre már többször gondoltam. Kína azt a benyomást kelti, mintha ma is a középkorban élne és akik ócsárolják, nem értik, türelmetlenkednek vele, azok még nem képzelték el, hogyan festene, ha modern mérnököt akarnánk nevelni egy páncélos rablólovagból. […] A vonatban a modern idők vívmányai voltak láthatók, de az ablakon keresztül középkor tekintett be, és az volt az érzésem, mintha nem a térben, hanem időben utaznék.
(101–102. oldal)
A kínai jelen kettősségén, a középkorias vidék és a modernitás kérdésén gondolkodva érkezik meg Kovrig János Pekingbe, ahol ismét magyarokkal találkozik…
Forrás: nyest.hu