Egy falu, ami kettő

Ungvártól 16 kilométerre helyezkedik el a két település, Palágy és Komoróc összeolvadásából született Palágykomoróc. A két rész máig sem összetévesztendő, de bármelyikről is legyen szó, szokások, kézművesek, hagyományőrzés terén, bizony, van miről, van kiről beszélni e település(ek) kapcsán.

Régi holmik új formában

Sokféle módja lehet annak, hogy az ember eltöltse szabadidejét, s annak is, hogy valami szépet alkosson. Danicsku Mária kézimunkázással foglalkozik szabadidejében, így ő összeköti e két tevékenységet.

– Még gyerekkoromban kezdtem el kézimunkázni. Édesanyám tanított meg rá, amikor 10-12 éves voltam. A kötést, horgolást, varrást, neccelést is elsajátítottam tőle. Azóta állandóan kézimunkázok. Vannak keresztszemes és kalocsai hímzéseim is. A drukkolást van, hogy én végzem, de legtöbbször lerajzolják nekem a mintákat, leginkább Magyarországon, és én már csak hímezek. A keresztszemesekhez pedig kézimunkakönyvből nézem. A ’90-es években nagyon sokat dolgoztam eladásra. A férjemmel 9 hónapon át kórházban voltam, így volt rá időm. Akkor mindent eladásra készítettem, hímzett és kötött dolgokat, pulóvert, mellényt is. Muszáj volt. Sok kézimunkám van a faluban. A legnagyobb munkám egy 250×90 cm-es faliszőnyeg, keresztszemes mintával. Mostanában leginkább azzal foglalkozom, hogy régi, használt pulóvereket kibontok, és azokból kötögetek, horgolok takarókat székre, lócára, hokedlire. Régen készítettem rongypokrócokat is. Ezt még a ’70-es években sajátítottam el. Salamoni születésű vagyok, és akkor kezdtem el egyedül is foglalkozni ezzel, amikor férjhez jöttem ide. Eladásra is szőttem. Hozták nekem a cérnát, rongyot, én pedig elkészítettem. De már nem éri meg annyira foglalkozni ezzel, inkább a szőnyegeket veszik meg. Rendelésre már nem dolgozom, esetleg akkor, ha a tájházba kell valami. Itt ki is voltak állítva a munkáim, amikor megnyílt. A mai fiatalokat már nem érdekli ez annyira, de a két lányom azért elsajátította tőlem a kézimunkázást.

Hólabda lufival

A 87 esztendős Molnár Anna főként horgolt munkáiról ismert.

– Gyerekoromban tanultam meg horgolni, még elsősként, az iskolában. De kötni és varrni is tudok. Gépen is nagyon sokat dolgoztam. Azt Szerednyén tanultam meg, ahol születtem, egy asszonytól. Ruhát vittem csak varratni hozzá, de mondta, hogy menjek és tanuljak, mert nagy hajlamom van hozzá. Aztán már mindenféle ruhát varrtam, ami csak kellett. Például nadrágokat, báli ruhákat. A férjem autókba készített üléshuzatokat, és az én dolgom volt kiszabni azokat. Úgyhogy bőrrel is tudok dolgozni. Varrtam is sok dzsekit, amikor divatba jött. Mostanában főleg horgolni szoktam. Angyalkát, hólabdát is készítek karácsonyfára. A hólabdába horgolás után bele kell dugni egy lufit, aztán felfújni, kikeményíteni, végül kiengedni a levegőt a lufiból, és megmarad a labdaforma. A tableteket (hímzett szalvétákat – a szerk.) rá lehet tenni háromliteres üvegre, kikeményíteni, és amikor megszárad, egy kis tálunk lesz. Tavaly kértek tőlem horgolt angyalkát. Hoztak egy kész darabot, hogy megnézzem, hogyan kell elkészíteni, de nem sikerült, mert vékony volt a pamut, amiből készült, ráadásul ki is volt keményítve, így nem tudtam rendesen megszámolni a szemeket. Ezért elmentem a menyemhez, aki nagyon jól tud kézimunkázni. Megkezdte nekem az egyiket. Az első darabot egy napig horgoltam, de mióta rájöttem, hogyan kell, 3-4 óra is elég egyre. Horgolásokból sokat adtam el Magyarországra. Ölbe tett kézzel nem tudok ülni, mindig kell foglalkoznom valamivel. Még most is sokan jönnek hozzám, ha fel kell varrni nadrágot, le kell vágni a végéből, aztán beszegni, mert hosszú. Mindig van varrnivalóm.

Egy ütés a fejre – de kiére?

Balogh Erzsébet régi szokásokról, hiedelmekről mesélt, amelyekről még gyerekként hallott.

Hagyományos karácsonyi étel volt a településen a karácsonyi gombaleves, mely igen egyszerűen készült: disznóhúst megfőztek, majd a vízbe káposztát, füstölt kolbászt, paradicsomlevet, perlovkát (kihajalt búzát) és gombát tettek. Emellett oldalas, kolbász, bobájka tartozott még az ünnepi étkekhez. A kántáló csoportokat főként azonos korú gyerekek, osztálytársak alkották, akik az iskolatáskaként is szolgáló tarisznyával járták a házakat. A kántálásért diót, almát kaptak. Volt, aki szalmát szórt szét a konyhában, abba dobta bele a diókat, amit a gyerekek nagy izgalommal és élvezettel kerestek meg a kántálásért cserébe. A kicsik a Mennyből az angyalt énekelték, az idősebbek csillaggal is jártak.

Húsvétkor nagy füles kosárban egész sonkát, kalácsot, sárgatúrót, tojást, sót, tormát vittek szentelni (bort kezdetben nem). A szentelményekből minden családtagnak „be kellett vennie” a maga adagját, s minden étket megkóstolni. Amikor a család leült ebédelni, a gazda a kalács négy sarkából levágott egy-egy darabot, megszórta szentelt sóval, és a tehénnek adta. A sonka csontjából még egy alkalommal levest főztek, a tojás héját pedig a tűzbe vetették. Húsvét második napja locsolkodással telt. A kicsiknek, akik kölnivel locsoltak, hagymahéjjal pirosra festett tojást adtak, az idősebb legényeket megvendégelték. Ők egyébként csak a kútból frissen húzott vízzel locsolkodtak, mégis igen várták őket a hozzájuk hasonló korú lányok.

Komorócon esett meg hajdan, hogy egy gazda tehene nem akart felmenni az udvarra. Azt tanácsolta neki valaki, hogy üssön egyet a tehén két szarva közé. Érdekes módon épp akkor ágyba került egy vénasszony, mert egy dudor lett a fején. A rontás ellen viszont lehetett védekezni: só és bors keverékével kellett körbeszórni a portát a kerítés mentén.

Erzsébet mesélt egy alkalomról, amikor látta, hogyan veszik le a rontást egy gyermekről: az asszony, akihez a gyereket elvitték, többek között gólyafészekből és temetőben lévő koszorúkból származó darabokkal előbb megcsapkodta (valamilyen ima, mondóka kíséretében) az asztalt, majd e dolgokat „megfőzte”. A vizet aztán beleöntötte egy lavórba, az üres fazekat szájával lefelé belenyomta a vízbe, s az összes víz (erős zubogó hang kíséretében) „visszament” a fazékba. Ezzel a vízzel kellett háromszor megfürdetni a gyermeket. Készítettek szenes vizet is rontás ellen: összesen 9 leégett gyufaszálat gyújtottak meg, egyesével, s közben számoltak: se nem egy, se nem kettő, se nem három, és így tovább. A kilencedik gyufaszál után a vízzel megmosták a gyermek szemét: „rossz szemek tűnjetek!” Majd megkenték vele a kezét is, s a maradék vizet a sarokba öntötték, a poharat pedig ott leborították.

Újra divatba jön!

– Eredetileg varrónőnőnek kezdtem tanulni – mesélte Szaniszló Erzsébet. –Tanultam is két évet. Női ruhákat varrtam, és ez volt a munkám is 1988-ig Ungváron. Aztán abbahagytam a varrást, és ma már csak kedvtelésből csinálom, otthon. Annak idején anyu nagyon sokat kézimunkázott, így ezt is megtanultam. Szoktam kötni takarókat, pokrócokat, de csak saját részre. Hímezek is. De el nem adom, oda nem adom a munkáimat, mert amikor megcsinálom őket, akkor már sajnálom. Mire elkészül valami, szinte hozzámnő. Egyedül szoktam drukkolni a mintákat. De sok dolgot kidrukkolva veszek, aztán csak kihímezem. Nem igazán vállalok megrendeléseket, de úgy két évvel ezelőtt én készítettem el a fellépőruhákat, szoknyákat a nyugdíjasklubnak. Ha nekik kell valami, azt megcsinálom. De csak segítségként. Illetve óvodásoknak is varrtam fellépőruhákat, hogy a lányomnak segítsek. Otthon minden szobában ott vannak a munkáim, hiába mondják sokan, hogy már nem divat. A lányaim is szeretik az ilyesmit, ők sem dobják ki. Sokaktól hallom ugyanis, hogy vannak olyan „modern” emberek, akik kidobják az ilyesmit, mert már nem divat. De nálunk azért még hímzett párnákkal vannak az ágyak kirakva. Most újra divatba jött a matyó, szóval nem kell kidobni ezeket a dolgokat. Mert ami egyszer már nem divat, azt majd úgyis újra előszedik, és divatba jön.

Hagyományőrzés „Kenguru-módra”

Tájház és nyugdíjasklub is működik Palágykomorócon (egész pontosan Palágyon). Ezekről vezetőjük, Andrejcsák Beáta mesélt.

Az Örökzöld Nyugdíjasklub a 2009-ben Andrejcsák Beáta által létrehozott Kenguru Alapítvány keretein belül működik 2009 óta. „Székháza” az általa, illetve testvére, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnökeként tevékenykedő Andrejcsák-Tóth Anetta által létrehozott tájház. A klub jelenleg 33 taggal működik, akik közül 22 az asszonykórusnak is tagja. Heti egy-két alkalommal gyűlnek össze a tájházban próbálni, beszélgetni. Főként egyházi énekeket, magyar népdalokat, hazafias dalokat és slágereket énekelnek, attól függően, hogy mi illik inkább arra a rendezvényre, amelyre épp hivatalosak. A dalokat korábban Szakács Ibolya, most pedig a kórus két tagja, Rajkó Ildikó és Szanyi Katalin tanítja be. Kárpátalja számos településén kívül ,Magyarországon és Szlovákiában is felléptek már. Sőt, egy alkalommal a Duna Televízió vendégei is voltak. Idei nagy tervük, hogy karácsonykor az ungvári nagytemplomban kántáljanak. Igyekeznek fenntartani kis közösségüket, hisz, ahogyan a kenguru erszényében hordja kicsinyét, úgy a mamák is gyakran magukkal viszik unokáikat az alkalmakra (innen az alapítvány névadása), akik így a magyar folklórral és a falu tárgyi örökségével is megismerkedhetnek. A tájházban lévő tárgyakat, háztartási eszközöket, munkaeszközöket, cserépedényeket, bútorokat, dísztárgyakat, házi szőtteseket és kézimunkákat mondhatni az utolsó pillanatban sikerült megmenteni.

– Néhány évvel ezelőtt járt egy ószeres a faluban, és sok dolgot néhány hrivnyáért vásárolt fel. Ellene vagyok annak, hogy olcsón eladják a régi holmikat az emberek, ezért úgy döntöttem, hogy inkább én veszem meg a régiségeket. A falusiak viszont nekem nem akarták pénzért eladni a holmikat, hanem mindenki hozott, amit tudott, Szelmencből, Gálocsból, Palágykomorócról. Jóval több tárgyunk lehetne, de sok dolgot eladtak. Az épület, amelyben a tájház működik, valamikor iskola, később dohánysimító volt. Nagyon rossz állapotban kaptuk meg 2010-ben. Testvéremmel, sógorommal és a férjemmel közösen próbáltuk rendbe hozni. Később a KMKSZ és Szőcs Pál székesfehérvári vállalkozó jóvoltából sikerült felújítani. De jelenleg is helyhiánnyal küszködünk. Van még egy helyiségünk, ahol fel tudnánk állítani egy szövőszéket, ami meg is van, de annak a felújítására egyelőre nincs keretünk. Illetve varrni is szeretnének a mamák, és van is két működő varrógépünk, de ezeknek sincs hely.

Munka hajnal 2-től

Pál László egy nem csupán a környéken kihalásban lévő mesterség birtokosa.

– Tizenhárom évesen már nekikezdtem a kovácsmesterségben dolgozni. Édesapám kovács volt, a kolhozban dolgozott, és elvitt engem is magához, én pedig figyeltem a munkát. Kezdetben S alakú vasakat készítettem láncokba, de lovat is vasaltam már 13 évesen. Ir még lábbal, az volt a dolgom. Tizennégy évesen pedig már rendesen dolgoztam. Leggyakrabban kerekekre húztunk ráfokat, szekér elejét és hátulját, bírfákat, rakoncákat készítettünk. Hajnali két órakor már a műhelyben voltunk. Esténként behozták a kocsisok a kapálógépeket, nekünk pedig meg kellett élezni őket, hogy reggel 7-re minden rendben legyen. Mindennap 70-80 ekevasat kellett leverni, hogy tudjanak szántani. Reggel pedig patkoltunk. Akkoriban hét kovács is volt errefelé, most meg egy sincs. Tizenhat évet húztam le a kolhozban. Utána disznófarmon dolgoztam hegesztőként, 26 évig. Aztán nyugdíjba mentem. Fiamnak 2007-ben Magyarországra kerítést is készítettem vasmunkával. Azt nem kellett nekem tanulnom, mert gondolatban már megvolt, mit hogyan kell. Az volt az első és egyben az utolsó ilyen munkám. A szerszámok, amik még az édesapáméi voltak, még most is megvannak. És az üllő is. Azért két tinót adott apám annak idején. Szoktam még most is lovat vasalni, de már csak néhány van a faluban.

Ismeretből, ötletből, tervből tehát nagyon sok van. Kívánjuk, hogy ezek meg is valósuljanak a közeljövőben. A tárgyi emlékeken túl pedig reméljük, az ismereteket is sikerül majd megmenekíteni, „elraktározni”, és használni is.

Akinek van kiegészítenivalója Palágykomoróc múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.