Beleszületni, ápolni, továbbvinni

Rovatunkban ez alkalommal az ungvári járási Szürte néhány olyan lakóját mutatjuk be, akik a szépet nemcsak látják, de maguk is igyekeznek azt megalkotni, s továbbadni. Divatos, változatos, egyedi– Nagymamám szerettette meg velem a kézimunkákat – emlékszik vissza Takács Mária. – Tízévesen már én is foglalkoztam vele. A férjem nagybátyja drukkolással foglalkozott, rajzolt, sablonokat készített. Nem volt kire hagynia mindezeket, így egy élet munkáját nekem ajándékozta. Volt egy bőröndnyi minta. Kalocsai, matyó, mindenféle. Utána is olvastam a dolgoknak, s ha külföldön jártam, akkor is igyekeztem ellesni, amit tudtam. Például vettem egy terítőt, elkészítettem a mintája alapján egy sablont, hogy tovább tudjam adni másoknak is. A végtelenig el lehet menni e téren, hisz rengeteg minta van. Sokan ilyesmivel teszik otthonossá a házukat. Igaz, hogy a fiatalokat nem annyira érdekli, de ma már nemcsak kézimunkákban van jelen az ilyesmi, hiszen a menyasszonyi ruhákra, menyecskeruhákra is hímzés kerül. A lányomnak sok felsőrészt díszítettem már hímzéssel. Ezzel teszem a darabokat változatossá, divatossá, egyedivé. Szoktak megrendeléseim is lenni, általában a faluból. Rengeteg terítőt készítettem a templomba, de hímeztem ballagótarisznyákat is. Mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki ezt, hisz egész más a hatása, ha az ember maga készíti el. Télére szeretnék egy kézimunkakört megszervezni, hogy összejárjunk, beszélgessünk, és közben valami hasznosat is csináljunk.

S hogy mitől lesz egy kézimunka szép? Mária szerint „a technikai kivitelezés gondosságán kívül a díszítőelemektől, a kompozíciótól, a színektől, valamint a kézimunka elkészítéséhez szükséges fonalak és alapanyag helyes kiválasztásától”, hiszen „a színek világa végtelenül sokszínű”.

Háztáji és páj

Kótyuk Gyula több mint 20 éve gazdálkodik.

– 1992-ben kezdtem el komolyabban gazdálkodni kalászosok, búza, árpa, zab, tritikálé termesztésével. Összesen 6 hektárt műveltem: 5 volt a farmergazdaság, 1 pedig a háztáji. Volt napraforgóm is. Leszedtük, kézzel, aztán kicsépeltük, szárítottuk, szeleltük (kitisztítottuk – a szerk.), és vittük az olajütőbe. Az olajat aztán értékesítettük. Sőt, még lisztet is adtunk el, hisz voltak malmok is. Akkoriban több olajütő és malom is volt még, de már rég szétvertek, szétromboltak, szétloptak mindent. Később a kalászosok már nem mentek annyira, így elkezdtük a jószággal feletetni a terményt. Eleinte inkább disznókkal foglalkoztam, aztán áttértem a szarvasmarhákra. El tudom a tejet is adni, de épp ma mondtam a piacon, hogy fél liter ásványvíz 3,50 hrivnya, fél liter tej meg 4,50. Szerintem ez irreális. Míg az üzemanyag normális árban volt, még lehetett a földdel foglalkozni, de aztán nagyon drága lett, így 2010-ben felszámoltam a gazdaságot. Állami segítség nincs, nem volt. Most is van még 6 hektár pájom (a kolhoz szétesése után kiosztott földterület – a szerk.), meg háztájim is, de nem művelem az egészet. Ilyen üzemanyagárak mellett nagyon meg kell gondolnia az embernek, hogy mihez is kezd. És minden más is drága. Egy zsák műtrágya 340 hrivnya, egy zsák termény meg 200. Egy hektárra 20 l benzin kell, csak arra, hogy felszántsam! És akkor hol van még a tárcsázás, vetés, permetezés, aratás? Sajnos, ide jutottunk. Elgondolkodhat az ember azon is: így mi lesz a városokkal?

A furnértól a sasig

Glagola Miklós az asztalosságot egy gyárban tanulta és kezdte meg, amelyben vékony falemezből, furnérból készítettek bútorokat. Ő ugyan azon a részlegen dolgozott, amelyikben csak a falemezekkel foglalkoztak inkább, így akkor bútorokat nem készített, de sok mindent sikerült megtanulnia a mesterségből. Így, miután a gyárat otthagyta, és otthon kezdett el dolgozni, a kézi és a gépi munkában is volt már gyakorlata, tapasztalata. Mindemellett a kolhozban is dolgozott, többek között a nagy sasfaragási láz idején is. Asztalossággal több mint 50 éven keresztül foglalkozott. Különböző bútorokat, asztalokat, székeket, ágyakat, szekrényeket egyaránt készített, amelyek otthonában még ma is hűen tanúskodnak ügyességéről. Lehet őket megnézni, megcsodálni, aztán megtanulni az elkészítésüket is.

Rózsa, Csalogány, Esz­ter­lánc – elhivatottság

Ignácz Mária több mint 3 évtizede foglalkozik kulturális, azon belül pedig hagyományőrző munkával.

– A szürtei falusi klubban nőttem fel, hiszen édesanyám is klubvezető volt. A tánc-, az ének- és a színjátszó csoportnak is tagja voltam. 1977-ben Tégláson lettem klubvezető, és azóta is az vagyok, állandóan gyerekekkel foglalkozom. A szovjet időkben nagyon nehéz volt a munkánk, mert tartanunk kellett magunkat egy bizonyos sablonhoz: a pártról és Leninről kellett énekelnünk. De mindig belecsempésztem egy-két magyar népdalcsokrot, csárdást a koncertjeimbe. El is nézték nekem. Aztán, amikor Ukrajna független lett, teljes mértékben megengedték, hogy a saját hagyományainkat ápoljuk. Azóta minden magyarul folyik, teljesen átálltunk a népi dolgokra.

Rózsa Népdalegyüttes, Orchidea Néptánccsoport, Csalogány Asszonykórus, Nyitnikék folklórcsoport, Téglási Magyar Hagyományőrző Társaság (Szikora Csillával közösen) – csak néhány azon csoportok közül, amelyeknek megalapításában nagy szerepe volt Ignácz Máriának. És ez még nem minden.

– 2010-ben megalapítottuk az Eszterlánc gyermek néptánccsoportot, a Cimborák Népi Zenekart – amelynek bőgőse a fiam, Ignácz Krisztián – és a Népdalkedvelők Klubjának Csalogány Asszonykórusát. Ez már régóta nagy álmom volt. Tíz, 60–65 év közötti asszony a tagja. Igyekszünk ápolni hagyományainkat, népdalokat gyűjtünk, és színpadra vittük már azt is, hogyan telt régen a karácsony, a fosztóest, a szüreti mulatság. Tavasztól őszig járjuk az Ungvári járást, de máshova is elmegyünk, ha hívnak. Idén voltunk Szlovákiában, Magyarországon, Erdélyben, a KurucFeszten, a Dobó-napon is. A fiatalokat sem nehéz bevonni ebbe a munkába, amióta azzal foglalkozhatunk, amivel szeretnénk. A gyerekek elhozzák a fiatalabb testvérüket, a nagymamák az unokákat. Több olyan család is van, amelynek 3 nemzedéke jár ide, a nagymamától az unokáig. A gyerekek szülei és a nagymamák pedig segítenek is, többek között a fellépőruhák varrásában. A folytonosság a legfontosabb. De én akkor is megtartom a próbákat, ha szabadságon vagyok.

Családban marad

Balázs Imre asztalossággal és hordókészítéssel is foglalkozott, foglalkozik.

– Édesapám asztalos volt. Szeretett volna hordókészítéssel is foglalkozni. Meg is kezdte beszerezni a szerszámokat, de nem jutott el a munkáig, sajnos, hamar elhunyt. A nagybátyám viszont foglalkozott vele. Volt Tokajban és Salánkon is, hogy komolyabb hordókészítő mesterektől tanuljon. Tőle vettem át a mesterséget 19 éves koromban. Az asztalosságba ugyan beleszülettem, de elvégeztem a szakiskolát is műbútorasztalos szakirányban. Így katonaság előtt asztalossággal és hordókészítéssel is foglalkoztam. Utána pedig komolyabban is nekikezdtem. 1983-ban volt a legnagyobb hordódömping. Azon év őszén legalább 30–40 hordót készítettem, amivel el is láttam a környéket, és lassacskán elkezdett csökkeni rá a kereslet. Aztán jöttek a 90-es évek, a krízis. Ráadásul megjelentek a műanyag edények is. Azokat könnyebb volt karban- és tisztán tartani, közben pedig drága lett a hordóhoz szükséges alapanyag, a tölgyfa és az abroncs is. A hordókészítés így már múlt idő, legfeljebb csak javítás van. 1986 és 1994 között a helyi kolhozban parkettát készítettem, majd a kolhoz megszűnése után elkezdtem kisiparoskodni. Ajtót, ablakot, bútort készítettem megrendelésre és itthonra is. Úgy 8-10 éve áttértem a modernebb, vákuumos ajtók, ablakok készítésére, amelyek enyvezett anyagból, tölgyből vagy kőrisből készülnek. Én készítettem a téglási és a szürtei katolikus templom bejárati ajtaját. A dobronyi árvaházba emeletes ágyakat, az ungvári Szent Gellért Kollégiumba pedig rengeteg emeletes és szimpla ágyat, íróasztalt készítettem. Hál’Istennek, mindig van megrendelésem.

Nem ment kárba

– Anyukám tanított meg szőni – mesélte Barkaszi Gizella. – Nem sokat foglalkoztunk vele, mert mindketten dolgoztunk, így csak kevés idő jutott rá. Később, 18 éves korom körül aztán már több időt szántam rá, a munka mellett is. Kockás pokrócot, abroszt is szőttünk. A cérnát vettük, a rongyot meg összerepegettük, összevagdaltuk azokból a ruhákból, amelyek már nem voltak használhatóak.

Ami megnyugtat

Kiss Teréz 12 éves kora körül kezdett el kézimunkázni, hímezni. Kezdetben csak hobbiként űzte, később viszont már szinte minden szabadidejét ezzel töltötte. Több mint tíz évvel ezelőtt, amikor látta, hogy másoknak is van igényük az ilyesmikre, megrendeléseket is elkezdett vállalni, főként azért, hogy ezzel is némiképp bepótoljon gyermeke taníttatásának költségeibe. Kikézimunkázott ballagóbatyukat, függönyöket, lakodalmakra vőfélykendőt, kötényt a szakácsasszonyoknak és a menyasszonynak is. Újabban pedig hímzett nyakkendőket is készít. Mindezt úgy, hogy nem is igazán munka ez számára, hiszen ez mindig is megnyugtatta, jó érzéssel töltötte el.

Ő már lát!

Jankovics Zsolt még katonaság előtt kezdett el fafaragással foglalkozni egy faragóműhelyben, hogy addig is hasznosan töltse idejét, míg sorkatonai szolgálata meg nem kezdődik.

– Katonaság után a Zakarpattya Szállóban dolgoztam. A faragás így abbamaradt, de mindig is ott munkált bennem, hogy talán komolyabban is foglalkozni kellene vele. Itthon faragtam ugyan, de nem ez volt a fő vonal az életemben, csak egy hobbi. Később aztán Magyarországon iparművészekkel dolgoztam együtt. Így kezdődött el nálam ez komolyabban is, hiszen a műhelyben nem tudtam mindent megtanulni, ott nagyon alapszintű dolgokkal, például sasokkal foglalkoztunk. Persze, ez is jó volt, mert az ember legalább megízlelhette, milyen vésővel a kezében dolgozni, de sok mindent nem lehetett megtanulni, mert szériamunkáink voltak. A továbbiakhoz rengeteg önfejlesztés és munka kellett. A tehetség és az ügyesség is fontos, de ezeken túl látás is kell. Amikor elmentem Budapestre, egy mester ezt kérdezte tőlem legelőször: „Zsolt, maga már lát?” Nem a fizikai látásra gondolt persze, hanem hogy látom-e, honnan kell eltávolítani az anyagot. A faragás nem „nagy dolog”. Csak a megfelelő helyről kell leszedni a figuráról a felesleget.

Számos munkája mellett Jankovics Zsolt nevéhez fűződik a helyi református templomnál álló Nemzeti összetartozás emlékműve, a katolikus templomnál lévő Szent István-szobor restaurálása, Balázs Imrével pedig közösen készítették el a sislóci görögkatolikus templom oltárát.

Kétszer tanult

Horváth Endre két alkalommal is kitanulta a kályhásmesterséget: előbb fiatal kolhozmunkásként, majd, amikor már szakmai tapasztalata is volt, Ungváron kezdte el őt tanítani egy idősebb mester. S még az alatt az 1–1,5 hónap alatt is volt mit megtanulnia, hiszen második tanítómestere többek között máshogy állította össze a kályha megrakásához szükséges anyagot, másként alakította ki a kályha belső részét is. Ezáltal az elkészítés nem volt ugyan különösen nehezebb, viszont maga a kályha erősebb lett. Egy kályhát ugyanis úgy kell megrakni, hogy fűtsön, melegítsen, s közben ne füstöljön, és persze az is fontos, hogy külsőleg is szép legyen. Utóbbi főleg attól függ, hogy hogyan vannak lecsiszolva a csempék. Ezt csak kézi munkával lehet elvégezni, mert a géptől elpattanna a zománc. A csiszolás mennyiségétől függően 4-5 nap alatt készült el egy kályha. Endre bácsi elmondása szerint a környéken nem sok kályhásmester akad, és, sajnos, nála sem jelentkezett még senki, hogy esetleg megtanulná tőle mesterségét. Munkái viszont az Ungvári járás számos településén, sőt, Kisvárdán is fűtenek, melegítenek, és persze nem füstölnek.

Reméljük, sokan látják majd meg a körülöttük lévő szépet, hasznosat, s mindig lesznek, akik érdeklődnek a szakemberek, szülők, nagyszülők mestersége iránt.

Akinek van kiegészítenivalója Szürte múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.