Amikor népünk három részre szakadt

A történelemben járatos olvasóink előtt minden bizonnyal ismeretes az a tény, hogy egy domonkos rendi magyar szerzetes, Julianus barát 1235-ben a bolgár-törökök Volga-menti országa, Nagy-Bolgárország mellett rábukkant egyik őshazánkra, Magna Hungariára (a középkorban a magna, azaz nagy jelzőt ősi, régi értelmében is használták, így Magna Hungaria jelentése: Ősi vagy Régi Magyarország).

A hajdan élt szerzetes tökéletesen meg tudta értetni magát a keleti magyarokkal, akik – mint jelentésében leírta – nagy figyelemmel hallgatták, bármit is beszélt nyugatra, a Kárpát-medencébe költözött testvéreikről. S feljegyezte, hogy hagyományaikban élt a nyugatra vándorolt magyarok létezésének az ismerete, tehát több évszázad múltán is tudtak rólunk.

A barát három szerzetes társával együtt indult el, ketten azonban útközben visszafordultak, Gerhardus barát pedig elhunyt. Ám előbb nem a Volgánál, hanem az ókorban és a középkorban Meotisznak nevezett Azovi-tenger mellékén és a Kaukázus előterében keresték a keleten maradt magyarokat. Ugyanis krónikáinkban az a hagyomány őrződött meg, hogy a Meotisznál feküdt az őshazánk, s Julianus útja előtt négy magyar domonkos rendi szerzetes ugyancsak ezen a területen, illetve a Kaukázus északi előterében, a részben keresztény hitre tért, részben pogány iráni eredetű nép, az alánok földjén keresték az őshazát és az ott maradt magyarokat. Hárman közülük is visszafordultak, Ottó barát viszont, aki Julianushoz hasonlóan jobban bírta az utazás fáradalmait, mint társai, kitartóan haladt kelet felé, s a Kaukázus északi lábainál találkozott néhány magyarul beszélő emberrel. Ám a további utazás viszontagságait már ő sem bírta, nem tudott eljutni országukba, visszafordult, de hazatérése után nyolc nappal elhunyt. Julianus baráték az ő útmutatásai alapján indultak el, ám az alánok földjén olyan híreket hallottak, hogy északon, az ókorban és a középkorban Ethilként ismert Volga mentén élnek a keleti magyarok. Ezért Julianus és Gerhardus irányt vett a nagy folyam felé, melynek nyugati partján haladva a Volga-könyöknél (itt található jelenleg Kazany) Julianus rá is bukkant keleti testvéreinkre. (Gerhardus sajnos még a megtalálásuk előtt elhunyt.) Amikor azonban 1237-ben másodszor is fel akarta őket keresni, a keleti orosz fejedelemségekben tudomást szerzett arról, hogy a mongol-tatárok támadása elsöpörte mind Nagy-Bolgárországot, mind Magna Hungariát. Ám amikor első útján a Kaukázus északi előterében, Alániában járt, csaknem sikerült rábukkannia egy addigra elfelejtődött másik, keleten maradt néprészünkre, a szavárd magyarokra, akik évszázadokkal korábban keltek át a Kaukázus roppant hegyláncán, s telepedtek le a hegység déli lábainál vagy az Örmény-felföldön. Vándorlása során ugyanis az ősmagyarság nem két, hanem három részre szakadt. De hol, mikor, és miért következett ez be?

S egyáltalán honnan tudhatunk a délre vándorolt ún. szavárd magyarokról? Nos, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár A birodalom kormányzásáról c., 950 körül írt művében a Bizánci Birodalommal szomszédos, vele kapcsolatban álló országokról, népekről is adatokat közölt, köztük a Kárpát-medencében, illetve a Kaukázuson túl, Perzsia szomszédságában megtelepedett magyarokról, akiket egyaránt türköknek nevezett. S többek között leírta: „A türköknek amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, s gyakran hoznak választ tőlük ezeknek.” Intenzív kapcsolat állt hát fenn a két magyar néprész között, s nem tudni, mikor és miért halt el ez a kapcsolat, olyannyira, hogy a XIII. század első felére már csak halvány emlékek maradtak róluk, hogy valahol a Kaukázus vidékén élnek. Miközben – különös módon – a Pápai Állam a XIV. század elején is tudomást szerzett róluk. Fennmaradt ugyanis XXII. János pápa 1329. október 3-án írott, Jeretamírhoz, az ázsiai magyarok királyához intézett levelének másolata, melyben ezt olvashatjuk: „Kedvelt gyermekeinknek, Jeretamírnak és minden keresztény magyarnak, malkaitának és alánnak üdvözlet! Igen nagy és természetes örömet szerzett nekünk az, hogy a Legfelségesebb Égi Magvető, aki mindenkit, akit csak könyörületességének megismerésére kiválaszt, mindig kegyelmeihez hív és ösztönöz, s Egyszülöttjének az egész világra kiterjedő, szóval ki nem fejezhető szeretetével minden egyes keresztény családot folyamatosan elhalmoz, titeket, kiket meghintett az igaz hit, az evangéliumi tanítás és az apostoli egyház világosságával a keleti világrészeken azok között, akik még nem fogadták el a kereszténység kegyelmét, összegyűjt (ti.: magához).

Ezen felül mérhetetlenül nagy örömet szerez nekünk az a tudat, hogy Te, Jeretamír fiúnk, Magyarország katolikus fejedelmeinek leszármazottja vagy, és hogy Te és más keresztények, akik az említett világrészen tartózkodtok, telve vagytok a hit igazságával és szent tüzével, s vágyódtok, hogy katolikus tanítótok legyen, aki üdvös szavakkal a katolikus hitben kioktasson benneteket!”

A pápa által az ázsiai magyarokhoz, malkaitákhoz és alánhoz irányított, egyházi tanírójukul kijelölt Tamás püspök 1330 áprilisában indult el kelet felé, hajóval utazott el Szoldajba, a Krím-félsziget déli kikötőjébe, s júliusban ért el a Kaukázus déli lábainál fekvő hajdani városba, Madzsarba, majd később még egy püspök, a ferences rendi Taddeus is oda utazott. Több forrás nem maradt fenn az ázsiai magyarokról, a levélből viszont kiviláglik, hogy a XIV. század elején már jó ideje keresztények voltak, de nem katolikusok, hanem a kereszténység valamely más irányzatának a hívei lettek, viszont egyházi tanítót kértek a pápától, aki meg is érkezett hozzájuk. Rejtély, hogy miközben rövid időre kapcsolat született a pápaság és a szavárd magyarok között, miért szűnt meg a kapcsolat a Kárpát-medencei és a Kaukázuson-túli Magyarország között, miért szűnt meg a kapcsolat a pápaság és a szavárd magyarok között. A neves magyar régész, őstörténész, László Gyula szerint ezek a délre sodródott magyarok az örménységbe olvadtak be.

De térjünk is vissza a korábbi kérdéshez: mikor és miért szakadt három részre az ősmagyarság. Eleink mintegy háromezer évvel ezelőtt szakadtak ki a nyugat-szibériai ugor őshazából (mielőtt az ugorok elváltak a finnektől), önálló néppé váltak, s a sztyeppére költözve, a nomád török és iráni népek környezetében maguk is lovas nomádok lettek, és már ekkor erős török hatás érte őket. A 400- 500-as években azután átkeltek az Urál folyón, s a Kaukázus északi előterében telepedtek meg, s az akkor a mostanitól nedvesebb sztyeppvidéken félnomád török népek közé kerültek. Ekkor kerülhettek nyelvünkbe a földművelésre és a letelepedett életmódra utaló csuvasos török (ogur, kazár, bolgár-török) jövevényszavak: szék, bölcső, kapu, koporsó (eredeti jelentése: láda), disznó (a nomád népek nem tartottak disznót), búza, eke, sarló, boglya, gyümölcs, alma, körte, som, dió, szőlő, bor, komló, kender, orsó, borsó. Ezek mellett is olyan sok török jövevényszavunk van az állattenyésztés, a földművelés, a kézműves mesterségek tárgyköréből, hogy egy kiváló őstörténészünk, Zichy István úgy vélte, mindezek egy török nyelvű ősi magyarság hagyatékai, mely a finnugorok közelébe kerülve átvett egy finnugor nyelvet. László Gyula pedig feltételezte a magyarság kettős – finnugor és török – eredetét.

Majd a Kaukázus előteréből a Volgához vándorolt a magyarság, és megannyi nomád néphez hasonlóan, három szárnyra tagolódva élt a nagy folyam nyugati partján. László Gyula szerint a VI–VII. században a magyarságra zúduló, akkoriban kangaroknak nevezett besenyők támadása a derékhadat és a déli szárnyat érte, melynek következtében az előbbi levándorolt az Azovi-tengertől északra, a Don és a Donyec vidékén elterülő következő őshazánkba, Levédiába, míg az utóbbi délnyugat helyett egyenesen délre vándorolt, s átkelt a Kaukázuson. Továbbra is rejtély viszont, hogy amikor Julianus és Gerhardus barátok Alániában jártak, hogy nem hallottak hírt az alánoktól a Kaukázustól délre élő magyarokról…