Reformok: már megint nélkülünk?

A napokban újabb sumákoló kijevi hivatalnok tette tiszteletét Kárpátalján. Ihor Hrinyiv, az államelnöki adminisztráció elnökének helyettese azért érkezett Ungvárra, hogy hivatalosan is beiktassa tisztségébe Vaszil Hubalt, a megye új kormányzóját, de természetesen nem mulasztotta el, hogy egy sajtótájékoztató erejéig bekapcsolódjék az itteni választási kampányba. Mi magyarok sem kerülhettük el, hogy terítékre kerüljünk, mivel a „magyar kérdés” változatlanul egyik kedvenc témája a hatalomra törekvő ukrán politikusoknak, bár az ország romokban hever.
A hivatalos és egyben elnökpárti sajtó a hagyományokhoz híven visszafogottan emelkedett hangnemben tudósított a beiktatási ceremóniáról, illetve az azt követő sajtótájékoztatóról, amelyet az új kormányzó, valamint Ivan Baloga, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnöke és a kijevi vendég, Ihor Hrinyiv tartott.
„Az újságíróknak az országban végbemenő változásokra vonatkozó kérdéseire válaszolva Ihor Olekszijovics (Hrinyiv – a szerk.) a hatalom decentralizációját hangsúlyozta: »Ennek a folyamatnak nincs alternatívája Ukrajnában. Csak az időpont kérdéses, hogy mikor történik meg a hatalom decentralizálására irányuló reform. Egyértelmű, hogy erre a helyhatósági választások előtt kerül sor – megválasztva a maguk képviselőit az emberek már ismerni fogják a hatásköreiket« – olvashatjuk egyebek mellett az eseményről a megyei adminisztráció hivatalos honlapján megjelent tudósításban.
A Zakarpattya online portál beszámolója viszont – a Kárpátaljai Megyei Tanács sajtószolgálatának közlése alapján – hozzáteszi, hogy „… Hrinyiv szerint 2015 őszén kell végrehajtani a hatalom decentralizálására irányuló reformot, mindazonáltal nem tervezik eltörölni a hatalom végrehajtó ágának jogosítványait.”
A fentiekből kitűnik, hogy bár a Majdan által februárban hatalomra juttatott politikai erők azonnali és gyökeres reformokat helyeztek kilátásba, azokból szinte semmit nem láthattunk egészen mostanáig. Sőt, a közigazgatás átalakítását ma már további egy évvel későbbre tervezik, s az is bizonytalan, hogy milyen mélységű változásokra szánják el magukat Kijevben. Nemrég a „forradalom” politikai vezérei még azt ígérték, hogy felszámolják az országban a jelenlegi kettős igazgatási-hatalmi rendszert, s a jogosítványok legjavát a helyi önkormányzatoknak adják át, mára azonban meglehetősen távol kerültünk ettől az elképzeléstől.
„Soha, egyik reform sem törölte el a hatalom vertikumát – vette védelmébe a legújabb fővárosi elképzelést Hrinyiv ugyancsak a Zakarpattya online-ban. – Az Alkotmány módosításának tervezete a hatalmi rendszer megújítását javasolja. A reformok után is sok munkája lesz az ODA elnökének. A (tanácsi) végrehajtó bizottságok visszatérése két feladatot strukturál – újmódon formálódik majd a költségvetési politika, és lehetőség nyílik átláthatóan megvalósítani a káderpolitikát.”
A hivatalnoki bikkfanyelvet magyarra fordítva ez annyit jelenthet, hogy az önkormányzatok a jelenleginél nagyobb beleszólást kapnának a saját költségvetésük alakításába és a helyi tisztviselők, intézményvezetők kinevezésébe, ám a tulajdonképpeni irányítást és ügyintézést mégiscsak meghagynák az adminisztrációk kezében. Aki nyomon követte az ukrajnai politika alakulását az elmúlt egy esztendőben, az láthatja, hogy mostanra mérföldekre kerültünk azoktól az eredeti reformelképzelésektől, amelyekkel az ellenzéki politikusok február utolsó napjaiban a Majdanról bevonultak a Legfelsőbb Tanács épületébe, hogy magukhoz ragadják a hatalmat a hitelét vesztett Janukovics elnöktől.
Ám nemcsak az elkeserítő, miként hígulnak fel a reformok a szemünk láttára, hanem hogy erről egy fentről szalajtott bürokratától kell tudomást szereznünk, s nem a reformokat kidolgozó szakértőktől vagy még inkább választott vezetőinktől, képviselőinktől, akik elvben beszámolni kötelesek nekünk, a választóiknak az elvégzett munkáról. Nem mintha személy szerint ragaszkodnék hozzá, hogy bármelyik politikus azzal rabolja a gondtalan sorozatnézésre fenntartott kevéske szabadidőmet, hogy az elképzeléseivel untat. Csak hát látni kell, hogy ha nem így működnek a dolgok, mindjárt azon vesszük észre magunkat, hogy már megint kihagytak minket a döntéshozatalból a bennünket érintő alapvető kérdésekben.
Erre jó példa a Zakarpattya online, illetve az uzhgorod.in egy másik, ugyanerről a sajtótájékoztatóról beszámoló rövidhíre, mely a következő címmel jelent meg: Az Elnöki Adminisztráció elnökének helyettese Kárpátalján a magyar választókörzet ellen foglalt állást. Ha a cím nem lett volna elég világos, a cikk felvezető mondata megerősíti a mondandót: „Ihor Hrinyiv, az Elnöki Adminisztráció elnökének helyettese úgy véli, hogy Kárpátalján nincs létjogosultsága a magyar választókörzetnek.”
Lássuk, mivel indokolja az álláspontját: „Unitárius országban nem szabad nemzeti körzeteknek lenniük. Léteznie kell egy mechanizmusnak az ukránok magyarországi és a magyarok ukrajnai jogainak biztosítására. Ha most az országban nehéz a helyzet, nekünk segíteni kell, és nem zavarni. Ha manipuláció folyik a körzetek felosztása körül, Brenzovics úrnak jogában áll az állam politikai vezetéséhez fordulni. Mi vele ugyanabban a politikai projektben veszünk részt. Beszélek Brenzoviccsal, hogy milyen igényei vannak a körzettel kapcsolatban” – közölte Hrinyiv.
A fenti néhány mondat kiválóan illusztrálja, hogy Ukrajnában a „forradalom” ellenére alig változott valami, hogy ez továbbra sem egy jogállam, s nem utolsó sorban rávilágít arra, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete miért olyan, amilyen. Kezdjük talán azzal, hogy a magyar közösség megsértése és nyílt semmibe vétele, ha egy kijevi hivatalnok úgy jön Ungvárra, hogy nincs tisztában a kárpátaljai magyarság helyzetével és igényeivel, de jogot formál arra, hogy állást foglaljon a bennünket érintő kérdésekben és kioktasson bennünket.
Ha valaki most, mintegy három héttel a választások előtt azzal csitítja az újságírókat, hogy majd ő beszél Brenzoviccsal (Brenzovics Lászlóval, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökével, aki a 62., bejutó helyet kapta az államfő pártjának, a Petro Porosenko Blokkjának választási listáján – a szerk.), az annak a jele, hogy halvány fogalma sincs arról, mekkora munkát végzett a nyáron a KMKSZ annak érdekében, hogy helyreállítsák a Janukovics-érában politikai megfontolásból szétszabdalt magyar választókörzetet, miáltal reményünk lett volna arra, hogy saját egyéni képviselőnket mondhatni önerőből az ukrán törvényhozásba juttassuk. Halvány fogalma sincs arról, hogy most már hiába beszél bárkivel, mert rég lezárult a jelöltállítás, oda a lehetőség, hogy alanyi jogon egyéni jelöltet állíthassunk, s ezáltal Ukrajnában valóban európai megoldás szülessék egy kisebbségi problémára. Pofon ez a hivatalnoki tájékozatlanság a magyar diplomáciának is, amely pedig számos alkalommal vetette fel ezt a kérdést az ukrán fővárosban az elmúlt hónapokban.
Az sem zárható ki persze, hogy Hrinyiv úr nagyon is tisztában volt a helyzettel, de közvetlenül a választások előtt nem tartotta szerencsésnek védelmébe venni a magyarság jogait a vélhetően nemzeti beállítottságú ukrán hallgatóság előtt. Talán mondani sem kell, hogy ez az utóbbi lehetőség semmivel sem jobb az előzőnél. Sőt…
A bürokrata arroganciájánál azonban fontosabb, amit állított, amit sugallt.
1. „Unitárius országban nem szabad nemzeti körzeteknek lenniük” – állítja Hrinyiv, de arról hallgat, vajon szabad-e meglévő körzetet valamelyik pártnak saját jelöltje érdekei szerint átszabni. A Régiók Pártja ugyanis ezt tette a 73. számú választókörzettel, s a KMKSZ tulajdonképpen nem kért egyebet, mint hogy a jelenlegi hatalom, illetve a bíróság nyilvánítson semmisnek egy törvénysértő döntést, állítsa helyre az eredeti körzethatárokat. Hrinyiv érvelése ezért valójában azt üzeni, hogy Ukrajnában lehetséges politikai érdekből megváltoztatni a körzethatárokat, de visszaállítani azokat a hatályos törvények szellemével összhangban már nem, ez kis híján az alkotmányba ütközik.
2. „Ha most az országban nehéz a helyzet, nekünk segíteni kell, és nem zavarni.” Érdekes, mennyire hasonló volt az érvelése azoknak, akik a kilencvenes évek elején arra igyekeztek rábeszélni a kárpátaljaiakat, hogy ne szavazzanak a megye különleges státusára az erről rendezett népszavazáson. Akkor a „fiatal ukrán állam” megerősítése volt a cél, s nekünk meg kellett értenünk, hogy nem az az alkalmas pillanat arra, hogy saját magyar igényeinkkel hozakodjunk elő. Több mint 20 év telt el azóta, de a megfelelő pillanat a magyar érdekek hivatalos megfogalmazására és figyelembe vételére azóta sem jött el. Amikor néha mégiscsak úgy éreztük, hogy itt volna ez a bizonyos pillanat, rendszerint következett a ledorongoló érvelés, miszerint Ukrajna unitárius állam, amelyben nincs helye semmiféle autonomista törekvésnek. Még cinikusabban: az alkotmányban nincs szó sem önrendelkezésről, sem autonómiáról, aki tehát efféléket emleget, az Ukrajna egységére tör. Az érvelés eredményei a Krímben és Kelet-Ukrajnában mára kézzel foghatókká váltak. Napjainkban kárpátaljai férfiakat – köztük magyarokat is – mozgósítanak, hogy fegyverrel hozzák helyre azt, amit tárgyalásos úton nem sikerült rendezni két évtized alatt a politikusoknak.
3. „Beszélek Brenzoviccsal.” Ha hihetünk a híreknek, Ukrajna reformokra készül. Úgy tűnhet, itt a kiváló alkalom, hogy megbeszéljük a problémáinkat. Azonban, bár Hrinyiv úr szavaiból ítélve már léteznek bizonyos reformelképzelések, azokat velünk, egyszerű polgárokkal elmulasztották megosztani. De vajon mi értelme az olyan reformoknak, amelyeket a lakosság nem ismer, és nem támogat? Miben különbözik a jelenlegi hatalom antidemokratikus elődjétől, ha nem kíváncsi a polgárok véleményére, ha továbbra is „négyszemközt” szeretne problémákat megoldani, s nem a nyilvánosság előtt, társadalmi vitát kezdeményezve? Mi értelme az olyan reformoknak, amelyeknek eleve korlátokat szabnak, amelyek nem érinthetnek bizonyos tabutémákat?
4. „Brenzovics úrnak jogában áll az állam politikai vezetéséhez fordulni.” Kétségtelen, hogy a kisebbségi ügy politikai kérdés is lehet, ám a politikai vezetőkhöz fordulni általában nem jog, hanem amolyan végső lehetőség. Némi túlzással elmondható, a Szovjetunióban is lehetősége volt az embernek Sztálinhoz fordulni, más kérdés, hogy ezért lágerbe zárhatták, esetleg kivégezhették. Politikai kérdéssé akkor válik egy téma, egy probléma, ha nincs rá jogi megoldás, bevett, szabályozott eljárás. A politikai megoldás ezért mindig alkalmi, és ha nem követi törvénykezés, nem jelentheti egy kérdés végleges rendezését, csupán a tényleges megoldás elodázását. Ilyen politikai megoldás, hogy a KMKSZ elnöke számára az államfő helyet biztosított pártja választási listáján. Egyszeri, ideiglenes megoldás, hiszen nincs rá garancia, hogy a következő választások alkalmával is akad párt, amely hasonló gesztust gyakorol, ráadásul nem is kielégítő, mivel az egyéni választókörzetben mandátumot szerzett képviselő rendelkezik a legerősebb felhatalmazással választóitól a cselekvésre. Jusson eszünkbe, hogy amikor 2007-ben, majd 2008-ban a rendszer módosítása miatt nem választottak képviselőket egyéni körzetből a parlamentbe, egyetlen politikai erő sem akadt az országban, amely bejutó helyet ajánlott volna fel a magyarság képviselőinek a maga választási listáján, s így az elkövetkező években nem ült kárpátaljai magyar a kijevi törvényhozásban. A kérdés egyedüli megnyugtató és végleges megoldását az jelentheti, ha jogszabályba foglalják annak garanciáit és mechanizmusát, miként juttathatja a magyarság minden helyzetben, a pillanatnyi politikai helyzettől függetlenül a maga képviselőjét a parlamentbe, ahol az az ukrán pártoktól függetlenül megjelenítheti és képviselheti a közösség érdekeit.
5. „Léteznie kell egy mechanizmusnak az ukránok magyarországi és a magyarok ukrajnai jogainak biztosítására.” Bizony, léteznie kellene. A probléma éppen az, hogy Magyarországon ez a mechanizmus már rég működik, Ukrajnában viszont még mindig nem. Miközben Hrinyiv úr kőbevésett alapelvként kezeli, hogy a nemzetiségi önrendelkezésnek még egy olyan viszonylag jelentéktelen intézménye sem létezhet a mindenre rátelepedő unitáriusság közepette, mint amilyen a „magyar” választókörzet, egy szót sem szól arról, miféle mechanizmusokat ajánlanak az országban élő nemzeti kisebbségeknek. Nem sok jót ígér, hogy kijevi politikusok és hivatalnokok nem csak újságírók előtt hallgatnak arról, miként képzelik el a kárpátaljai magyarok jövőjét, de úgy dolgoznak a reformok előkészítésén, hogy közben nem kérik ki a közösség képviselőinek véleményét. Nem kizárt, hogy ismét kész tények elé akarnak állítani bennünket ennek az országnak az urai – rendszertől és pártállástól függetlenül –, ahogyan az alkotmánnyal tették a kilencvenes években, az oktatási törvénnyel a XXI. század első évtizedének közepe óta szinte folyamatosan, vagy legutóbb a nyelvtörvénnyel.
Változást ezen a téren csak akkor remélhetünk, ha az ország politikai elitje végre elfogadja, hogy a nemzeti közösségek nem pusztán akarat nélküli alanyai lehetnek a rájuk erőltetett törvényeknek, hanem partnerek a törvényalkotásban, akik ettől a partnerségtől válhatnak teljes jogú állampolgárokká, és szövetségesekké az államépítésben. Ahhoz, hogy ezt a szemléletet meghonosítsuk, mindenekelőtt el kell érnünk, hogy meghallják a hangunkat, hogy a magyarság valódi képviselője ismét ott lehessen abban a tanácsban, ahol a törvények születnek, vagyis a parlamentben. Ennek érdekében legközelebb október 26-án, az előrehozott parlamenti választások napján tehetünk azzal, hogy elmegyünk szavazni, s a részvételünkkel bizonyítjuk, hogy a kárpátaljai magyarság olyan politikai közösség, amely nem közömbös saját sorsa iránt, amely képes tenni, összefogni annak érdekében, hogy a képviselője ott legyen, ahol a sorsunkról is döntenek majd, amikor szóba kerülnek a reformok.

Hét
Kárpátalja.ma