Újságíró turizmus

Kárpátalján a hagyományos turizmus mellett – vagy annak részeként – be lehetne vezetni az újságíró turizmus fogalmát. A vendéglátóiparban érdekeltek, a szállásadók akár örülhetnek is a jelenségnek, hiszen minden vendégéjszaka segít fenntartani egy munkahelyet, egy vállalkozást. Az újságíró turizmus sajátossága azonban, hogy valódi hatása csak azután jelentkezik, hogy a vendég hazatért, mert legtöbbjük ilyenkor hosszabb-rövidebb cikkbe önti, amit vidékünkön tapasztalt – bár sokszor meg sem értett.
Némelyik politikus úgy tartja, hogy mindegy, mit írnak róla, csak folyamatosan szerepeljen a híradásokban, el ne felejtsék valahogyan a nevét. Ebben az értelemben az újságíró turisták cikkei is reklámnak minősülhetnek. A turisztikai szakemberek azonban bizonyára másként látják a kérdést, hiszen a negatív reklám inkább elriasztja, semmint vonzza a vendéget. A két különböző, egymással ritkán harmonizáló hang – mármint a turistákat csalogatóké, illetve az újságíró turistáké – békeidőben sem eredményez valami kellemes hangzatot. A napsütötte, vendégszerető, vadregényes Kárpátalja szlogenek sehogyan sem illeszkednek a szeparatizmus, a kettős állampolgárság, az oroszokkal és a magyarországi nacionalistákkal való bratyizás vádjaihoz. A háború csak tovább ront a helyzeten. Háborús időkben ugyanis, amilyeneket mostanság élünk, a fegyverek dörgését nehéz túlharsogni, a fegyvereseket nem lehet észérvekkel meggyőzni. Ilyenkor másfajta logika érvényesül, amely az újságíró turisták gondolkodásához áll közelebb, nem a vendéglátókéhoz.
Emlékszem, mennyire meglepett néhány hónappal ezelőtt, amikor Kelet-Ukrajnában kitörtek a harcok, hogy a belföldi turizmus háború idején sem szünetel. A vendégek száma természetesen jelentősen visszaesett, elmaradtak a magyarországi turisták, és most már az egykor gazdagnak tartott kelet-ukrajnai megyékből is inkább menekültek érkeznek, semmint szállóvendégek, azért a beregszászi és mezőkaszonyi termálvizes medencék mostanság sem üresek, akadnak vendégeik a környéken a szállásadóknak. Az újságíró turizmus sem szünetel, sőt! A főállású szeparatistavadászok, az ukrán nemzeti érzelmű tollnokok, no és természetesen oroszországi ellenlábasaik egymásnak adják a kilincset. Hovatovább félő, írhatnánk némi túlzással, hogy nem tudnak hiteles képet alkotni e táj lakóiról a kedves újságíró turistáink, hiszen például Beregszász központjában mostanság már-már gyakrabban találkozhatnak fürdővendéggel, újságíróval és tévés operatőrrel, mint helyi lakossal.
Külön tanulmányt érdemelne, milyen sajátságosan működik a keletről érkezett újságíró turista szeme és agya. Jó példa erre Olena Rozvadovszka, aki a tekintélyes országos hetilap, a Dzerkalo Tizsnya (Heti tükör) munkatársaként tévedt vidékünkre a közelmúltban. A lapnak ugyan van a helyi viszonyokat jól ismerő kárpátaljai munkatársa, a Kijevből érkezett kolléga mégis fontosnak érezte kihasználni az alkalmat, és megírni a saját fogalmazványát az útja során tapasztaltakról. A cikk olyan lett, amilyen lehetett, figyelembe véve, hogy írója sem nem megfelelően tájékozott ügyes-bajos dolgainkat illetően, sem nem érdekeltük őt különösebben. A messziről jött újságíró turisták egyik sajátossága ugyanis, hogy leginkább saját magukkal vannak elfoglalva olyankor is, amikor több száz kilométerre járnak az otthonuktól – mintha csak folytatnák a hétköznapi hivatali munkájukat.
Rozvadovszka írása sem klasszikus úti beszámoló, ő tulajdonképpen a szeparatizmusról akart cikket írni. Mivel azonban különösebben látványos jeleit, megnyilvánulásait nem sikerült felfedeznie ittjártakor az állítólagos elszakadási törekvéseknek, megismételt szinte mindent, amit kollégái korábban papírra vetettek e témában, megtoldva az egészet az alibi cikkek kedvenc fordulatával, miszerint ő maga ugyan nem tapasztalt semmi hasonlót, de azért bármikor újra előfordulhat ilyesmi.
„Egy éve még a »szeparatizmus« szó nem váltott ki különösebb érzelmeket sem az egyszerű emberekből, sem a titkosszolgálatokból. Ma azonban éppen ennek a szónak az említésére jelennek meg az ember szeme előtt a háborúban elesett katonák százai. Az ország figyelme délkeletre irányul. De nem feledkezhetünk meg a Haza más régióiról sem. … S bár Beregszász, Munkács és Ungvár nem bűzlik érzékelhetően a szeparatizmustól, ez még nem jelenti, hogy Kárpátalján ne léteznének tervek a helyzet destabilizálására” – írja „Kárpátalja: vidéktől a Vidékig?” című írásában.
A szerző „friss” érvei között szerepelnek egyebek mellett a Putyinra támaszkodó kárpátaljai ruszinok, akiknek egyikét még valamikor a nyár elején fogták perbe szeparatizmus vádjával, vagy a magyarországi nacionalista Jobbik párt, és Kovács Béla hírhedt beregszászi irodája, amelyet pedig hetekkel ezelőtt bezártak már. Elképzelhető, hogy a kijevi olvasó számára ezek az információk az újdonság erejével hatnak (pláne így csokorba kötve), minket bennszülötteket, azonban leginkább idegesít a folytonos, és legtöbbször indokolatlan emlegetésük, hisz nem tudjuk elkerülni, amiként az állatkerti medve sem tehet ellene, hogy megbámulják a látogatók.
„Még él az emlékezetben az anyák tiltakozása – a hadseregbe való mozgósítás ellen durván megszervezett közelmúltbeli akció. Aztán semmiféle bizonyíték, következmény vagy folytatás. Semmi, amint az lenni szokott a fizetett tüntetések esetében. Ledolgozták a felvételt az oroszországi Putyin TV számára, és lezárták a témát. Az ellenség nem alszik – azt igyekszik aláásni, ami ingatag. Sajnos az ukrán hatalom valamiért még mindig nem ébredt fel” – számol be Rozvadovszka egy másik, bizonyára szintén szeparatizmusnak tekintett nyári kárpátaljai jelenségről.
Az embernek e sorait olvasván kedve lenne a hazafias tűzben égő kollégát azoknak a fiaikért, apáikért és férjeikért aggódó nőknek a kezére adni, akik szerinte pénzért tiltakoztak az ellen, hogy szeretteiket bürokraták a halálba küldjék. Kíváncsi lennék, vajon a szemükbe merné-e mondani, hogy az elmúlt hónapokban egyszer sem fordult elő, hogy nem kellően kiképzett vagy felszerelt ember került a tűzvonalba lelketlen parancsvégrehajtók hibájából, következésképpen az aggodalmuk, a tiltakozásuk teljesen alaptalan? Merné állítani, hogy az embereket kielégítően tájékoztatták arról, hogy mi történik mozgósított családtagjaikkal? Egyébként a megmozdulásoknak, amelyeket a helyi közvélemény egy jelentős része támogatott, a sajtóbeszámolókból ítélve igenis lett eredménye: a mozgósított kárpátaljaiak attól kezdve a megye területén maradhattak katonai szolgálatot teljesíteni. Meggyőződésem, ha valóban pénzért tiltakoztak volna az anyák, leányok és feleségek, ez nem fordulhatott volna elő, máig folynának a perek és eljárások a vétkesek ellen.
Azért még újságíró turista szerzőnknek is feltűnik, hogy – legalábbis Kijev forgatagához képest – ez a régió bizonyos tekintetben elszigeteltségben él, itt távolinak tűnik a „nagy” Ukrajnában, a hegyeken túl zajló háború. Legbelül bizonyára nyugtalanítja ez a felismerés, mert bizonygatni kezdi, hogy az elszigeteltség, a közöny csak látszat. Valójában – fejtegeti – jó ukrán hazafiak az itteni emberek, még a nemzetiségiek is elmentek harcolni és néhányan közülük meg is haltak Ukrajnáért. Ezen kívül, tudjuk meg, a kerítések itt is kék-sárgára vannak festve…
Nem hiszem, hogy ezzel az érveléssel legalább saját magát sikerült volna meggyőznie, mert – folytatja a győzködést – igyekszik úgy összerakni kárpátaljai tapasztalatainak hiányosságuk miatt össze nem illő mozaikdarabkáit, hogy azok az ő igazát bizonyítsák.
„Ugyanakkor a kárpátaljaiak életüket elválaszthatatlanul összekötik a »nyitott határral« – állapítja meg egyebek mellett. – Valamint az ukrán állampolgár számára megalázó perspektívával: vagy magyar útlevelet szereznek, vagy Szlovákiába települnek át örökre. Ilyen európai integráció ez. Még a hazafiak is tudatában vannak annak, hogy ez egy esély biztosítani a gyerekek jövőjét. Különösen most, hogy háború van… Azonnali reális előnyökkel jár. Amellett már mindenki beszerezhetett a közeli határon túl olcsó gépkocsit. Magyarország kormánya például jelentős dotációt nyújt a határon túl élő magyarok gyermekeinek oktatására. És ez nem üres ígéret, hanem napjaink valósága.
Kárpátalja Magyarországgal határos városaiban és falvaiban a lakosság fele (a különböző adatok szerint 9–60 ezer ember) már rendelkezik ennek az országnak az állampolgárságával, amelyet egyszerűsített eljárással adnak meg, és nyugodtan él két útlevéllel. Leplezetlen magyarosítás folyik.”
Olena Rozvadovszka soraiban a tények folyton érzelmekkel keverednek, s a vágyálmok rendre megakadályozzák abban, hogy feltárja, bemutassa napjaink nem túl lelkesítő valóságát. Például a fentebbi idézet alapján el kellene ismernie, hogy valójában nem a magyar állam igyekszik „elmagyarosítani” Kárpátalját, amint azt egyes kollégái állítják, hanem az itteni nem magyar lakosság egy része tesz meg mindent – méghozzá önszántából! – a magyar állampolgárság megszerzéséért, bár nem volna jogosult arra, hisz az egyszerűsített honosítás a magyar nemzetiségűekre vonatkozik. Ha azonban ezt elismerné, azt is be kellene vallania, hogy szó sincs magyar szeparatista törekvésekről, s pillanatnyilag az ukránok legnagyobb ellenségei Kárpátalján maguk az ukránok, akik nem hisznek vakon a saját államukban és politikusaikban, mert azok számos alkalommal becsapták őket a múltban. Elismerem, az embernek nem lehet könnyű rászánnia magát egy ilyen súlyos vallomásra.
Pedig Rozvadovszka a lelke mélyén már nagyon közel jár ehhez a felismeréshez. Ennek bizonyítására nem untatnám az olvasót a szerző hosszas és nőiesen csapongó munkácsi, ungvári, illetve beregszászi élménybeszámolóival, csupán záró gondolatait idézem. Miután hosszan ecseteli, hogy ez egy sokszínű, ámde végső soron mégiscsak ukrán föld, kifejti:
„De talán elfelejtettük már, hogy a Donbászon mesterségesen fogant orosz irányultságú mozgalmak néhány hónap alatt vérbe borították egész Ukrajnát? És nem Kárpátaljáról van szó, amely ukrán, és még csak nem is a destruktív erőkről, amelyek, ha eljön a megfelelő pillanat, valóban sikeresen felhasználhatják az addigra – nem a Kreml »jóindulata« nélkül – előkészített talajt. Rólunk van szó.
Megingatni Kárpátalját csak egyetlen feltétellel lehet majd: ha mi magunk nem változunk meg. Mindenki együtt. Keleten. Kárpátalján. Kijevben. Ha nem építünk egy másmilyen országot. Olyat, amelynek az útlevelét nem akarózik egy másikéra cserélni. Olyat, amelyet semmiért se hagynál el. Csupán úgy tűnik, mintha a Kárpátalján élő emberek már nem fordulnának Ukrajna felé – nemcsak a hazafias színekre mázolt kerítésekkel, hanem a lelkükkel és a jövőjükkel. Csak a hatalom adja a tudtukra, hogy ezúttal nem hazudik. Robert Kisz, Vilhelm Stolcel, Popovics Roland (a kelet-ukrajnai harcokban elesett kárpátaljaiak – a szerk.) után … akik már soha nem térnek ide vissza.”
A végszó igen megható, de nemcsak egy Shakespeare-monológot nehéz valóban hitelesen előadni, az újságíróknak, politikusoknak is figyelniük kell a hitelességre. Cikkének előszavában láthattuk, Olena Rozvadovszka sem tud még szabadulni a szeparatizmus árnyékától, miközben azt várja, hogy Kárpátalja népe higgyen Ukrajnában. Aligha mozdulunk el a holtpontról, ha mindjárt külföldi hatalmak kezét látjuk abban, ha valaki az ukrán nemzetiekétől eltérő véleményt mer megfogalmazni az ország jövőjét illetően, vagy fenntartásai vannak az aktuális népvezérek elkötelezettségével kapcsolatban, esetleg más igényeket és értékeket is megfogalmaz azok mellett, amelyeket a Kárpátoktól keletre tartanak üdvöseknek vagy aktuálisaknak.
Végül röviden a nemzetiszínűre mázolt kerítésekről, korlátokról és útszegélyekről, ha már egyszer a szerző is felfigyelt rájuk. Először is, szerintem a nemzeti színeknek a zászlókon és kokárdákon a helyük. A nemzet jelképeiről van szó, az irántuk érzett tiszteletünknek minden téren, minden tekintetben meg kell nyilvánulnia. Aki mindenáron ki akarja fejezni elkötelezettségét és hitét a mai nehéz időkben, gondoskodhatna például arról, hogy a hivatalokon, közintézményeken és köztereken sehol, soha ne fityegjenek kifakult, megviselt nemzeti és állami lobogók. Persze ez közel sem annyira látványos cselekedet, mint a mázolás, ráadásul rendszeres munkával, szervezéssel járna, ami általában nem erőssége „forradalmárainknak” és politikusainknak. Másodszor, ha mindent kékre és sárgára mázolunk, az eredmény egy monotonabb világ lesz, pedig azt már így is eléggé egyhangúvá tette mindennapi életünk nyomorúsága, kopottsága, szürkesége. Harmadszor, a festés-mázolás szakma, amely hozzáértést igényel, s a tisztességes munkavégzés sem mellékes szempont. A kellően meg nem tisztított, elő nem készített felületekre kitudja, miként felvitt ismeretlen minőségű festékek ma talán még jól mutatnak, előfordulhat azonban, hogy holnapra a korábbiaknál is gyászosabb látványt nyújtanak majd.
Minap láttam egy hidat, amelyen csak az úttest felől mázolták be a korlátokat, a víz felőli oldalakon maradt a régi, megkopott festés. Vagy a festék fogyott el, vagy a lelkesedés. Egyik magyarázat sem biztató, mert államot építeni máról holnapra nem lehet.

Hét
Kárpátalja.ma