Óriás szárnyas ragadozók: a gyilokmadarak

Hatvankét millió évvel ezelőtt, hárommillió évvel a dinoszauruszok kipusztulása után új óriások jelentek meg Dél-Amerika földjén, mely ez idő tájt éppúgy elkülönült a többi kontinenstől, mint Ausztrália. A gyilokmadarak, tudományos nevükön a Phorusrhacidae rendszertani családba tartozó röpképtelen ragadozó futómadarak. S mindaddig csúcsragadozóknak számítottak földrészükön, míg csak mintegy hárommillió éve ki nem emelkedett a tengerből a mai Mexikótól a jelenlegi Kolumbiáig húzódó közép-amerikai földhíd, s azon keresztül meg nem érkeztek Dél-Amerikába a kardfogú tigrisek.
A család a hozzá tartozó nagytermetű fajok után kapta a gyilokmadár nevet. A család több alcsaládra oszlott. A Psilopterinae alcsaládba kisebb, 0,7–1 méter magas fajok, a Mesembriornithinae és a Patagornithinae alcsaládokba 1–1,5 méter magas, karcsú madarak tartoztak. A Brontornithinae alcsalád viszont óriási, két méternél is magasabb, akár a három métert is elérő fajokat foglalt magába, míg a Phorusrhacinaek között ugyancsak óriási termetű, de az előbbiektől valamivel kisebb és sokkal karcsúbb madarak voltak.
A kistermetű gyilokmadarak és részben a szárnyas óriások is gyorsan tudtak futni. Elcsökevényesedett szárnyaikon húskampószerű karmok meredtek, melyeket a zsákmány elejtésekor használtak. Fő fegyvereik azonban igen hosszú, s a mai ragadozó madarakhoz hasonlóan kampós végű csőrök, valamint a lábujjaikon elhelyezkedő erős karmok voltak. Az argentínai La Plata-i Állami Egyetem kutatói nemrég komputertomográfos vizsgálat alá vetették az 1,4 m magasra megnövő, közepes termetű gyilokmadár, az Andalgalornis steulleti koponyáját, s megállapították, hogy csőre a megszokottól négyszer erősebb volt, ennek alapján pedig arra a következtetésre jutottak, hogy fejszeként használták csőrüket, mellyel oda-oda csaptak zsákmányállataiknak. S ugyancsak Argentínában, a hatalmas síkföldi ország déli részén, Patagóniában tárták fel a közelmúltban a legnagyobb gyilokmadár, a Kelenken guillermoi megkövesedett maradványát (fosszíliáját). A csaknem teljes egészében megmaradt koponya a maga 71 cm-es hosszúságával a legnagyobb eddig fellelt madárkoponya, melyből 45,7 cm-t tesz ki a jókora csőr. S mivel a vizsgálatok szerint ez egy nem teljesen kifejlett állat volt, valószínűnek tartják, hogy a felnőtt egyedek koponyája 80 cm hosszú lehetett. Ugyanezen fosszília feltárásakor megkövesedett lábcsontokra is bukkantak, melyek vizsgálata kiderítette, hogy a korábbi véleményekkel szemben, melyek szerint az óriás gyilokmadarak nehézkesek és lassúak voltak, ezek a szárnyasok is gyorsan tudtak futni, akár az 50 km/h sebességet is elérhettek, ami kb. megfelel az oroszlán sebességének. Elég nyúlánk állat volt, 2,28-3 méter magasra nőtt, súlyát a kutatók egy része 240-300 kilogrammra, mások viszont 300-350 kg-ra becsüli. A Kelenken nemzetség tagjainak óriási nyakizmai voltak, melyek végighúzódtak a madarak teljes nyaki részén, de az utóbbi időkben végzett vizsgálatok szerint harapási ereje mégis kisebb volt, mint korábban feltételezték. Így zsákmányát nem egyetlen harapással terítette le, hanem amint üldözés közben utolérte, több, jelentős erejű ütést mért rá, akárcsak az Andalgalornis steulleti, s így terítette le.
Miután a kardfogú tigrisek Dél-Amerika földjére léptek, szükségessé vált, hogy az óriás gyilokmadarak meg is védjék prédájukat a potyalakomára ácsingózó ragadozó emlősöktől. Több maradványuk törött csontjai arra utalnak, hogy a hatalmas szárnyasok roppant erejű rúgásokkal tartották távol zsákmányuktól vetélytársaikat. Ez idő tájt, a közép-amerikai földhíd kialakulásakor ment végbe a nevezetes nagy amerikai faunacsere, észak-amerikai állatok Dél-Amerikába, illetve dél-amerikaiak, köztük az óriás földi lajhárok Észak-Amerikába vándorlása. Ám csak egyetlen dél-amerikai ragadozó nemzetség, a gyilokmadarak közé tartozó Titanis fajai keltek át ekkor az északi kontinensre. A nyomok szerint a mai Texasban, valamint a Floridai-félszigeten éltek, s csak kétmillió éve tűntek le az élet színpadáról, mint a gyilokmadarak utolsó képviselői. Miért pusztultak ki? A kardfogú tigrisek, valamint – Észak-Amerikában – a farkasok falkákban éltek, csoportosan vadásztak, s a csoportos vadásztechnikájukkal a gyilokmadarak fölé verekedték magukat a táplálkozási láncban. Egyszerűen elették a zsákmányt a magányosan vadászó szárnyasok elől, ami végzetesnek bizonyult az utóbbiakra nézve. Legközelebbi ma élő rokonaik feltehetően a 80 cm magasra is megnövő kígyászdarufélék.
Ám meglehet, hogy nem a gyilokmadarak voltak a valaha élt legnagyobb ragadozó madarak. Ausztrália földjén barangoltak a Dromornithidae családba tartozó Dromornis nem képviselői (legközelebbi ma is élő rokonaik a ludak), melyek magassága ugyancsak elérte a három métert, csontozatuk és az ennek alapján rekonstruált izomzatuk alapján 300-500 kilogrammosak lehettek, s Ausztrália erdős részein éltek. A késő miocén föltörténeti időszakban jelentek meg, és a korai pliocénben haltak ki (a miocén 29 millió éve kezdődött, 12 millió évvel ezelőtt ért véget, az azt követő péiocén pedig 3 millió évvel ezelőttig tartott). Hatalmas, erős csőrük volt, azt viszont még nem derítették ki, hogy ragadozók vagy dögevők voltak-e. Az utóbbi feltételezést igazolná az a tény, hogy szemeik oldalra néztek, tehát jókora vakfolt volt előttük, ami nem tette lehetővé, hogy üldözzenek egy zsákmányállatot. Ugyanakkor sok olyan növényevő maradványaira bukkantak, melyek nyaka egyszerűen ketté volt roppantva, méghozzá olyan erővel, melyet az idő tájt Ausztráliában csak a Dromornis nemhez tartozók tudtak kifejteni hatalmas csőrükkel. A nyakat pedig nem evés közben, hanem a préda elejtésekor szokták átharapni. Tehát lehet, hogy mégiscsak ragadozók volt a Dromornis-fajok, s ebben az esetben feltételezhető, hogy lesből támadtak, de az sem elképzelhetetlen, hogy részben dögevő, részben ragadozó életmódot folytattak, míg el nem tűntek az élet színpadáról.

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma