Békés egymás mellett élés

Miközben ismét mozgósítanak Kárpátalján, aligha lehet ünnepelni. A magyar kultúra napját talán mégis. Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, egyebünk se maradt a magyarságunkon kívül, miután az infláció és a sorozóbizottságoktól való rettegés ismét elvitte a megtakarításainkat és a nyugalmunkat.

Olvasom az egyik ukrán nyelvű megyei portálon, hogy Kárpátalján egy egész hétig fognak tartani „A magyar kultúra napjai”. A cikkírónak talán fogalma sincs arról, hogy a rendezvénysorozat valójában egyetlen naphoz, a magyar kultúra napjához kapcsolódik – vagy egyszerűen csak lényegtelennek tartotta a magyarázatot. Az írás egy egész sor rendezvényt – színházi előadásokat, koncerteket, kiállítást, miegyebet sorol fel, amiből úgy tűnhet a tájékozatlannak, mintha Kárpátalján hiper aktív magyar kulturális élet zajlana, tombolna a demokrácia, a jólét, a nemzetiségek közötti barátság és egyetértés, holott tudjuk, amit tudunk. Pontosabban mi kárpátaljai magyarok tudjuk, amit tudunk, ukrán polgártársaink viszont…
A félreértések elkerülése végett: eszem ágában sincs felróni a mezei ukrán polgárnak, ha fogalma sincs róla, miként élünk mi magyarok. Szögezzük le azt is, nem az a lényeg, hogy szám szerint hány hír, tudósítás és jegyzet foglalkozik velünk, magyarokkal a regionális ukrán nyelvű sajtóban. Lényegesebb, hogy ezek a híradások milyen képet festenek rólunk, s mit üzennek nekünk.
Kezdhetném azzal, hogy bár minden tiszteletem Herceg Erikáé, a VIA Gra lánybanda kárpátaljai magyar tagjáé, mégiscsak komoly aránytévesztés, hogy az utóbbi nagyjából két évben toronymagasan ő uralta a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatos híreket a helyi ukrán sajtóban. Sajnos ennél komolyabb gondjaink is vannak.
Íme egy kis ízelítő. A Zakarpattya Online egyik rendszeres jegyzetírója, Olekszandr Havros enyhén szólva sem kedvel különösebben bennünket, magyarokat. Legutóbbi, január 16-án megjelent, Putyin vereséget szenvedett az ukrán Kárpátalján című cikkében így ír:

„A megye (Kárpátalja – a szerk.), amelyet a különböző színezetű ukranofóbok lehetséges támadásuk ugródeszkájául készítettek elő szorgalmasan, nem dőlt be a provokációknak.
Kezdetben Budapest próbálta meg kijátszani a magyar kártyát, kihasználva Kijev zavarát Putyinnak a Krím és a Donbász elleni támadása után. A szomszédok már leplezetlenül a kárpátaljai magyar autonómia szükségességéről kezdtek beszélni, újabb csapást mérve a már amúgy is megtépázott Ukrajnára. Egyes magyar politikusok szemében nem lehetett nem észrevenni a boldogságot, hogy végre semmivé lett a határok sérthetetlenségének európai elve, és most a magyarok nyíltan megfogalmazhatják területi igényeiket a szomszédos országokkal szemben. De legnagyobb bánatukra Ukrajna nem hullott darabjaira, hanem fennmaradt. Ugyanakkor a legutóbbi időkig még mindenhatónak tűnő Oroszország egy év alatt elveszítette nemzeti valutája értékének a felét. Kétségtelenül megmutatkozott itt a civilizált világnak az agresszor állammal szembeni szolidáris álláspontja is. Budapestnek vissza kellett húznia a karmait, miután tisztában volt vele, hogy túlontúl odiózusan fest az Európai Unióhoz viszonyítva.
A magyar aduról, amelyben nyilvánvalóan Putyinnak is benne volt a keze, kiderült, hogy idő előtt játszották ki.”

Sajnos a szerző magyarellenes kirohanása nem egyedi, s a legkevésbé sem véletlen. Hasonló epeömlések rendszeresen előfordulnak Olekszandr Havrosnál. Íme néhány további, ugyancsak a Zakarpattya Online-ban megjelent, irányunkban nem kevésbé „barátságos” hangvételű írása:
2014. október 12. – Fantáziálás a magyar körzetről;
2014. május 17. – Kárpátaljai magyarok. Lehetetlen az autonómia;
2014. április 24. – Európa trójai lova (mármint Magyarország – a szerk.) és Oroszország.
Ezekből a cikkekből egyértelműen kiderül, hogy ki a rossz magyar, az viszont nem, hogy ki a jó. Mégis, vajon ki lehet Olekszandr Havros szemében a jó magyar? Elég, ha az ember eltűri az állandó acsarkodást és a nemzete, anyaországa elleni uszítást, vagy nyilvánosan meg is kell tagadnia magyarságát?
Néha úgy tűnik, az igazság ennél is fájdalmasabb: valójában senkit, vagy csak keveseket érdekel úgy igazán, hogy mit csinálunk mi kárpátaljai magyarok, amíg az nem érinti az aktuális hatalmat, illetve amíg a politikusoknak nincsenek terveik velünk. Még egyszerűbben fogalmazva: míg fizetjük az adót, és szó nélkül tűrünk, például bevonulunk katonának, addig szinte nem is törődnek velünk. Megengedik nekünk, hogy jó ukrán állampolgárok és hazafiak legyünk, ha akarunk. Bezzeg, ha nem állunk elég gyorsan félre, amikor útban vagyunk, ha netán igényeink támadnak… Hálátlan vagy szeparatista, majdhogynem az ukrán állam ellensége, aki teljes értékű magyar oktatást, önálló magyar tankerületet, magyar járást követel, a kisebbségi jogok feltétel nélküli betartásáról nem is szólva.
Manapság már-már természetes, ha jöttment nacionalisták úgy szidják Magyarországot és a magyarokat, mint a bokrot, a soron következő írásban viszont ukrán–magyar barátságot, jószomszédi viszonyt emlegetnek (néha ugyanazok, ugyanazon a portálon). Ugyan miért fájna ez nekünk, kárpátaljai magyaroknak?! Ugyan mi közünk nekünk Magyarországhoz, Budapesthez?! Ugyan miért várnánk el, hogy akik valóban polgártársaiknak tekintenek bennünket itt Kárpátalján, azok tiszteljenek is, s a védelmünkre keljenek, ha szükséges? (Most hagyjuk azt a lehetőséget, hogy az ukránok talán önmagukat, egymást sem tisztelik eléggé, s ezért tart ma ott az ország, ahol.)
Sajnos – de szinte elkerülhetetlenül – mindig akad valaki, aki fontosnak tartja „elővenni” a magyarokat. Vagy legalábbis egy bizonyos magyart. Például a mukachevo.net számára a rossz magyar az utóbbi időben egyértelműen Orbán Viktor. Elég, ha sorra vesszük a magyar miniszterelnökről idén januárban közölt írásaikat.
Január 15.: Putyin, Orbán és Djukanovics vezeti a nemzetközi korrupciós antirangsort;
Január 13.: Orbán úgy határozott, hogy bezárja Magyarországot a szegényebb országokból bevándorlók előtt;
Január 13.: A magyar ellenzék bírálja Orbánt, amiért az európai bevándorlás megállítására szólít fel;
Január 8.: Orbán egy újabb botrány középpontjában a lánya és a veje miatt.
A olvasó a szememre vetheti, hogy hiszen csak a napi híreket sorolom, márpedig híreket közölni nem bűn. Csakhogy az Orbánnal és a kormányával foglalkozó írások a portál nem ukrán vonatkozású publikációinak furcsán nagy, mondhatni meghatározó részét teszik ki. Az is furcsa (enyhén szólva), hogy az Orbán-kabinet sikereinek az elmúlt években alig volt hírértéke a portál szemében, a kormányellenes tüntetésekről viszont több ízben is beszámoltak az elmúlt év végén. Ezzel együtt nem kizárt, hogy az Orbánnal szembeni sajtóbírálat kizárólag politikai indíttatású, bár akkor léteznie kellene olyan sajtónak is, amely elismeri a magyar jobboldali kormány eredményeit. Mi kárpátaljai magyarok viszont pontosan tudjuk, hogy ilyen ukrán nyelvű sajtó a régióban nem létezik.
Talán arról van szó, hogy egyesek itt Ukrajnában nem tudnak mit kezdeni egy olyan politikussal és egy olyan kormánnyal, amely valóban a magyarság, Magyarország érdekeit helyezi az előtérbe, és semmit sem hajlandó feláldozni a szomszédokkal való céltalan andalgás, „jópofizás” érdekében abból, ami igazán fontos? Talán nekünk, kárpátaljai magyaroknak erőteljesebben kellene jeleznünk, hogy mi éppen erre a törődésre vártunk az anyaország részéről már akkor is, amikor 2004-ben sor került arra a bizonyos sikertelen népszavazásra a kettős állampolgárságról? Talán ukrán polgártársainknak is gyakrabban kellene mondogatnunk, hogy ha valóban együtt akarunk élni, akkor fogadjanak el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk, a (valódi) hagyományainkkal, a tényleges (és jogos) igényeinkkel, a (valódi) kultúránkkal együtt? (Azaz nem csak tőlünk lehet és kell elvárni az alkalmazkodást, a tiszteletet.)
A magyar kultúra napja ezért nem amolyan rutinszerűen méltatott dátum Kárpátalján, inkább kiemelt „munkanap”, amikor a hétköznapokat meghaladóan tehetünk azért, hogy Herceg Erika mellé Kodály Zoltán, Bartók Béla, Madách Imre, Ady Endre, Vidnyánszky Attila, Pál István „Szalonna” is odaférjen. Amikor tehetünk azért, hogy felfigyeljenek ránk, „észrevegyenek”, értékeljenek és elfogadjanak bennünket, hogy ami Kárpátalján magyarok és ukránok vonatkozásában történik, az valóban együttélés lehessen, s ne csak amolyan közömbös egymás mellett élés.

Hét
Kárpátalja.ma