A múlt darabkái

A kisebbségi lét velejáróit egyetlen kárpátaljai magyarnak sem kell bemutatni. Kovászón, a jelentős magyar kisebbséggel rendelkező ukrán faluban járva viszont van alkalma az embernek elgondolkodni azon, milyen lehet, ha az ember közvetlen környezete sem magyar, s magyar oktatási intézmény sincs a faluban, amelyben gyermeke szélesebb körű ismereteket szerezhetne nemzete történelméről, kultúrájáról.

A beolvadás „ékes” példája, amikor a családon belül kimarad egy-egy nemzedék, vagyis az unoka szüleitől egyáltalán nem, nagyszüleitől viszont még annál több magyar szót hall. Nos, kovászói magyarnak sem lehet könnyű lenni, de azért kitartásból nincs hiány. S most azt is megmutatjuk, hogy a nyelven kívül számtalan olyan dolog van még, ami hozzátartozik a magyar léthez, s amiket meg kell ismernünk ahhoz, hogy múltunkkal tisztában lehessünk.

Nem ritkítandó

Mindannyian emlékezhetünk gyermekkorunkból arra, hogy az iskolában azt tanították: a falu látja el a várost mindazzal, ami vidéken megterem, a város pedig a falut a különböző iparágak termékeivel. A mai modern korunk fintora, hogy számos terméket, amit egyébként falun termelnek, állítanak elő, még a faluban élők is a közeli városokban vásárolnak meg. Talán furcsán hangozhat, hogy Szviscsó László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Kovászói Alapszervezetének alapító elnöke egyfajta hobbiként tekint a seprűkötésre, de sikerült „rászoktatnia” falubelijeit arra, hogy ciruseprűért (cirok – a szerk.), aminek elkészítéséhez egyáltalán nem szükséges nagy üzemi gép vagy ördöngös tudás, ne a városba menjenek, hanem egyenesen a gyártóhoz.
– Nagyapám tanította meg nekem, hogyan kell saját szárából, nyél nélkül seprűt kötni. A kolhozban is kötöttem. Úgy 8-10 évvel ezelőtt, amikor már majdnem nyugdíjas voltam, „bepattant” az agyamba, hogy miért ne „termelnék” saját magamnak seprűt? Lenne mivel foglalkoznom, amikor nincs mit csinálni, és még eladni is tudnék belőle. Egy idős bácsitól megvettem a kötőgépet, a nagybátyámtól pedig a varrógépet, és nekikezdtem. Egyik-másik még nem sikerült valami jól, de aztán belejöttem. Minden évben vetek magamnak cirut, két-három szoteknyit (árnyit – a szerk.), hogy legyen miből dolgozni. Augusztusban szoktuk levágni, amikor már pirosodik a bugája. Miután leszedtük, le kell még fésülni a magokat a berkéjéről. Ezt, ha nincs sok, tehénkaparóval (egyfajta fémfésű, amellyel a tehenek szőrét tisztítják – a szerk.) szoktam végezni. A mag marad másik évre vetésre, és a tyúkoknak is adni szoktunk belőle. Megnő tőle a tojáshozam. A szálakat aztán méret után levágjuk, hogy a fölösleges és hosszabb szálak később ne zavarjanak, majd felakasztjuk, s legközelebb akkor kell csak hozzányúlni, amikor kötni akarunk. Erős seprűt készítek, amiben anyag is van. Sokan a cirok berkéjéből kötik meg a seprűt, abból is csak egy marékkal tesznek bele, aztán olyan a munkájuk, hogy az ember egyik irányba próbál seperni vele, az meg a másik irányba hajlik. Csak beszorítják, megvarrják, és már kész is. Én négy marék cirkot szoktam felhasználni egy-egy seprűhöz. Egyet használok aljrésznek, azt megtekerem, és még három marékkal rakok rá körben. Ezt betesszük a gépbe, leszorítjuk, hogy lapos legyen, a feleségem pedig két sorban levarrja. Ha minden elő van készítve, 10-15 perc kell nekem a megtekerésre, a páromnak pedig 5-10 perc a varrásra. Általában 100-200 seprűt meg tudok kötni egy évi termésből. A nyélhez szükséges fát az erdőből hozom, majd felhasogatom deszkának, abból fűrésszel 2-2,5 centi széles léceket vágok ki, majd megforgatom őket frézeren (faesztergán – a szerk.), ami legömbölyíti az oldalait. Tudok olyan mestert, aki 200 seprűt is meg bír tekerni egy nap alatt. Én csak 10-15 darabot készítek el, mert ez nekem szinte hobbi. Bár ma már nincs akkora keletje a ciruseprűnek, mint régen, azért elmegy lassan a faluban. Hozzászoktak, hogy nem kell érte a városba menni.
25% a mesternek

Bár a kolhozrendszerről korántsem lehetne csak jókat mondani, azt semmiképpen sem szabad elfelejtenünk, hogy a kolhozok műhelyeiből a jó tanítók kezei alól jobbnál jobb mesteremberek kerültek ki, akik aztán maguk is tanítómesterekké váltak. Ilyen ember Turányi László is, aki, bár a nagy sasfaragási láz már régen elmúlt, még ma is nap mint nap hasznosítja az akkor megszerzett tudást.
– A ’70-es évek elején kezdtem el fafaragással foglalkozni. Édesapám i

s faragott, sok dolgot megtanultam tőle. Bekerültem a kolhozba szuvenírezni. Egy műhelyben 20-25 ember is tevékenykedett. Sasokat, őzfejeket, ugró szarvasokat faragtunk. Még asszonyok is dolgoztak velünk. Ők nagyolták a sasok szárnyát, faragták az alátéteket. Két ember dolgozott együtt. Én például apámmal. Ő kinagyolta a fát, én pedig kifaragtam. Néha az asszony és a gyerekek is besegítettek a munkába, és fiatal fiúkat is betettek a műhelybe mellénk, akik akartak is dolgozni. Mi pedig tanítottuk őket. Az elkészített áru után adták a fizetést. Megrendelésre dolgoztunk, mindenki annyit csinált meg, amennyit csak bírt. Az apróbb méretűekből kellett mindig a legtöbb. Jól ment ez a munka. Jól lehetett vele keresni. És úgy megszoktam már, hogy akár 10 darab faragványt is meg tudtam csinálni egy nap egyedül. Azért tudtam gyorsan dolgozni, mert készítettem magamnak rövid késeket, amelyekkel könnyen lehetett bánni. A kés a fafaragó legfőbb szerszáma. Ha csak néhány percre mentem ki a műhelyből, már eltűntek a munkaasztalomról, mert addig, míg távol voltam, használatba vették őket a fiúk, a többi faragó. A munkák árának 25%-át kaptuk meg mi, 75% pedig maradt a kolhoznak. Egészen 1982-ig foglalkoztam faragással a kolhozon belül. Mostanában pedig trófeatartókat készítek, amiket preparált állatfejek alá rendelnek a vadászok. Ilyenből 50 centiméter szélességűt is készítettem már. Főleg vaddisznó-, őz- és szarvasfejhez kérik. Különböző méretű, formájú és mintájú trófeatartóim vannak. Ezeket mind magam találtam ki, magam terveztem és rajzoltam meg.
Maradjunk csak a kaptafánál

1975-ben a helyi iskola tanárai és diákjai jóvoltából létrejött egy kis iskolamúzeum, amely 2006-ban Nemzeti címet is kapott. A tárlata összesen 850 tárgyból áll, amelynek legnagyobb részét az iskola dolgozói, a tanulók és a helybéli lakosok segítségével gyűjtötték össze. Ezek között régészeti tárgyak, ásványok, kőzetfajták, régi szlovákiai, török, amerikai és magyar papír- és fémpénzek, honismerethez kötődő anyagok, illetve a hajdani paraszti élet mindennapjait bemutató használati tárgyak is találhatók. Vizeskorsó, tejescsupor, hurkatöltő, kaptafa, fújtató, dagasztóteknő, citera, mángorló, guzsaly, különböző kerámiák és számos egyéb, ma már nem használt eszköz tekinthető és ismerhető meg itt. Így a szemlélő ízelítőt kaphat abból, hogy a modern technika vívmányai előtt milyen egyszerű és nagyszerű megoldást kínáló eszközöket használtak fel az elődök mindennapi munkájukhoz, tevékenységükhöz. Történelmi, honismereti foglalkozások során pedig tanteremmé alakul át a kicsiny, de annál értékesebb folyosórész, amelyen a tárlat darabjai helyet kaptak. Így a kis múzeum is hozzájárul ahhoz, hogy a soknemzedéknyi tudás és ismeret átöröklődjön.

Ló, sas, elefánt és darumadár

Ha az imént a mesterek mestereit emlegettük, muszáj hozzátennünk azt is, hogy egyre inkább tanítvány nélkül maradnak azok, akiktől többet lehetett, lehet megtanulni, mint némely szakiskolában.
– Én nem tanultam a faragást. Nem is lestem el senkitől, de 17-18 évesen már faragtam – emlékszik vissza Turányi János. – Egyszerűen megtetszett nekem ez a munka, ezért kezdtem hozzá. Később pedig a kolhoz szuvenírcégében is ezzel foglalkoztam. Sok munkámat Moszkvába is elvitték bemutatásra, mert akkoriban nagyon odafigyeltek arra, hogy milyen munkát csinál meg az ember. Ellenőrizték. Harminc évig dolgoztam ott, a kolhoz széteséséig. Aztán Magyarországra is készítettem pár munkát megrendelésre, úgy 15 évvel ezelőtt. Nyíregyházán vette át a megrendelő az elkészült anyagokat. Rajta keresztül aztán még Ausztriába is elkerültek a munkáim, rendeltek tőlem Oroszországba és Németországba is. Főként sasokat, lovakat kértek tőlem 15–40 centiméteres magasságúakat, egy alkalommal pedig egy több mint 70 centiméter magas, másfél méter szárnyfesztávolságú darumadarat faragtam ki egy katona emlékművére. Olyan sast is készítettem, aminek ki lehetett venni a szárnyát, és egyszerű sast is, amelyik mellett ott aludt a kicsinye. De még elefántot is rendeltek tőlem! Nemrégiben is vittek 35 faragványt, köztük majdnem 40 centi magas sasokat. Készítettem kis szobrokat, például vadászt a puskájával, puttonyos, szüretelő embereket is kifaragtam már. Adtam el munkákat beregszászi üzletbe is. Mindent én magam rajzolok és tervezek meg. Aztán vágom ki méretre a munkához szükséges, annak megfelelő vastagságú fát, rárajzolom a mintát és kezdem a faragást. Persze, előbb csak nagyjából rajzolom ki a formát, hogy tudjam, mennyi fát kell leszedni. Ezt követően pedig már tudom magamtól is, mi hogy megy. A nyárfa és a ficfa (fűzfa – a szerk.) a legjobb alapanyag, mert a többi fafajta elég kemény. A legtöbb munka a lószobrokkal van, mert nagyon aprólékosan kell elkészíteni, kivágni, kifaragni a lábaikat. De babrás a kivehető szárnyú sas is. Régebben még tanítottam is fiatalokat fafaragásra, de mostanában nem akar senki sem tanulni, merthogy nehéz munka.
Játékos magyar

Kovászón nincs magyar nyelvű oktatás, s ez a legfőbb hátráltatója a magyar szó és a magyar kultúra ottani fennmaradásának. Két évvel ezelőtt Szviscsó László kezdeményezésére azonban, ha kicsiben is, de elindult valami ezen a téren: a helyi óvodában magyar foglalkozásokat is tartanak, ma már – az igényeknek engedve – nem csak a legkisebbeknek. Erről Turányi Miroszláva óvodai nevelő mesélt.
– 2003 szeptemberében kerültem az óvodába zenei nevelőként. Később szükség lett nevelőre is, így elkezdtem tanulni, és ebben a munkakörben is dolgozom már. Én tanítom a magyar nyelvet a 24 óvodásnak. Kezdetben csak a nagycsoportosokkal foglalkoztam. Viszont a kiscsoportosok között sok olyan gyerek van, akinek valamelyik szülője magyar, ezért az érintett szülők kérvényezték, hogy az ő gyermekeik is bekapcsolódhassanak. Így már 3 éves kortól jelen lehetnek a kicsik a foglalkozásokon. Igény tehát van rá. Hetente két délutánt fordítunk a magyar nyelv tanulására. Játék közben tanulunk, nemcsak szavakat, magyar néptáncot is. A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetségtől kaptam a munkához szükséges segédanyagokat. Képeket, plüssállatokat, gyermekjátékokat, játékeszközöket, verseket, mondókákat használok fel a munkához. A gyermekjátékokkal kezdtük. A szövegek tanulásánál a gyerekek mindig rákérdeztek, mi micsoda, én pedig magyar és ukrán nyelven is elmagyaráztam nekik. Kicsi gyerekeket nem igazán lehet másként tanítani, csak így, játék közben. Bevezettük azt is, hogy óvodába jövet és hazafelé menet már nemcsak ukránul, hanem magyarul is köszönnek a gyerekek. Illetve én az ukrán nyelvű foglalkozásokon is igyekszem minél több dolgot megismertetni magyarul is a gyerekekkel. Minél kisebb a gyerek, annál fogékonyabb az agya az idegen nyelvek tanulására. Persze, a magyar nehéz nyelv, de tanuljuk, és a sok ismétlés által jobban meg is jegyzik a tanultakat. Úgy vélem, úgy kell élnünk nekünk is, akik ukrán falu lakosai vagyunk, hogy mindenkivel jóban legyünk. A nyelvtanulás némileg segíti ezt is. Nincs ellentét a gyerekek között.
Magyar óvoda, magyar iskola, magyar közösség – sokunk számára ez szülőfalunkban adott. Mégis feltehetjük magunknak a kérdést: vajon megismertünk már annyit örökségünkből, mint amennyit ezek az emberek tudnak, és nap mint nap igyekeznek megőrizni is?
Akinek van kiegészítenivalója Kovászó múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta