Hetven éve ért véget Budapest ostroma

A II. világháború során több város is heves harcok színterévé vált – mint például Sztálingrád (ma: Volgográd), Varsó, illetve Berlin –, melyek hatalmas pusztítással jártak, s a magyar főváros is egy elhúzódó ostrom áldozata lett, méghozzá teljesen értelmetlenül, akkor, amikor a háború már eldőlt, s a Harmadik Birodalom csupán hiábavaló erőfeszítésekkel próbálta elkerülni az elkerülhetetlen bukást.
Budapest két erődvonal, az Északi-középhegység déli peremén húzódó Karola- és a Budától – a Balaton érintésével – a Dráváig húzódó Margit-vonal találkozásánál feküdt. E két védvonal összekapcsolására s egyúttal a pesti hídfő védelmére építették ki az Attila-vonalat, mely három állásrendszerből állt. Ezek – a Duna felsőbb szakaszától a nagy folyam alsóbb szakaszáig húzódva – koncentrikus félgyűrűkként övezték Pestet, melyek közül a legbelső védelmi öv az akkori külvárosok: Kispest, Újpest és Kőbánya peremén húzódott. 1944 novemberéig azonban nem látszott elkerülhetetlennek a magyar főváros ostroma. Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-i kiugrási kísérlete – sikere esetén – lehetővé tette volna, hogy Magyarország ugyan szovjet megszállás alá kerül, de legalább elkerüli a további harcokat s a velük járó rombolásokat. A háborúból való kilépés kísérlete azonban kudarccal zárult, sőt a szélsőjobboldali nyilasok – német segítséggel – sikeres puccsot hajtottak végre. A nácik letartóztatták Horthyt, s a nyilasok vezére, Szálasi Ferenc lett Magyarország ura, mint „nemzetvezető”. Ám eleinte ő is csak abban az esetben gondolta feltétlenül szükségesnek Budapest védelmét, ha onnan támadó hadműveletek indultak volna ki. Serédi Jusztinián esztergomi érsek és Ravasz László, a református püspöki kar elnöke pedig egyaránt arra szólították fel, hogy nyilvánítsa nyílt várossá Budapestet, s harc nélkül feladva mentse meg a további pusztításoktól, hiszen addig is eleget szenvedett az angol–amerikai bombázásoktól.
November második felében azonban a nyilas vezetés – nem kis mértékben német nyomásra – a főváros minden áron való megvédése mellett döntött. A náci nyomás oka pedig az volt, hogy egyrészt nem akarták elveszíteni a dunántúli, zalai olajmezőket, másrészt biztosítani akarták az addig Görögországot és Jugoszláviát megszállva tartó balkáni csapataik biztonságos visszavonulását a Harmadik Birodalomba, s e hadmozdulat fedezése végett fel akarták tartóztatni az 1944. március 19. óta ugyancsak német megszállás alatt lévő Magyarország területén előrenyomuló szovjet hadakat. November 23-án Hitler erőddé nyilvánította a magyar fővárost, melynek parancsnokává Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführert nevezte ki. A magyar hadvezetésnek pedig nem sok beleszólási lehetősége maradt a hadműveletek menetébe.
A szovjetek eleinte úgy gondolták, menetből való gyors támadással beveszik Budapestet, s támadásba lendült csapataik november 2-án el is érték az Attila-vonal külső védőövét. A mélységben jól tagolt és kellőképpen megerősített állásrendszerben elszántan harcoló német–magyar egységek viszont megállították további előrenyomulásukat. A szovjetek ezt követően döntötték el a magyar főváros bekerítését és megostromlását. A Malinovszkij marsall által vezetett 2. Ukrán Front december elején végrehajtotta Budapest északi átkarolását, míg a Tolbuhin marsall által parancsnokolt 3. Ukrán Front csapatai átkeltek a Dél-Dunántúlra, elérték a Margit-vonal keleti szektorát, majd északra kanyarodva, bekapcsolódtak a magyar főváros bekerítésébe.
Malinovszkij december 5-től a 105. nehéztüzérdandárral megkezdte Budapest lövetését, mely nagyfokú rombolással járt, míg Tolbuhin több seregteste karácsonyra áttörte a Margit-vonal északkeleti szakaszát, s befejezve a magyar főváros átkarolását, december 25-én nyugat felől elérték a Szentendrei-szigetet. Keleten, az Attila-vonalban november eleje óta szüntelenül folytak a harcok, de nagy erejű támadás december végéig nem érte a város védőit. Ezt követően viszont felerősödött az ostromlók nyomása, s a védők lassan visszavonultak a város területére, ahol már előzőleg hat védelmi állást építettek ki. A budai oldalon azonban nem alakítottak ki erős állásokat, mert nem számítottak a Margit-vonal északkeleti szakaszának gyors áttörésére, s csak december végétől kezdtek hevenyészett védelmi pontokat létrehozni. Jól megerősítették viszont a Műszaki Egyetemet, a Gellért-hegyet (a Citadellával), valamint a várat.
A körülzárt csapatok ellátására légihidat próbáltak kiépíteni, ám december végén és január elején egymás után elestek a kiépített, valamint a szükségrepülőterek, s végül már csak a Vérmezőn tudtak landolni a szállítógépek. Még az ejtőernyős tartályledobás bizonyult a legeredményesebb módszernek, ám így is csak a védők ellátásához szükséges anyagok töredékét tudták eljuttatni az ostromlottakhoz.
Időközben városszerte dúltak az elkeseredett harcok, melyek hevességét többen is a sztálingrádi csatáéhoz tudták csak hasonlítani. A polgári lakosság január elején az óvóhelyekre húzódott, míg fölöttük egyre inkább romhalmazzá vált a főváros. Pest január 18-án elesett, s ezt követően már csak a budai oldalon folytatódott a küzdelem. Budapest gyönyörű hídjait a németek felrobbantották, hogy fékezzék a szovjet és a velük szövetségben harcoló román csapatok előretörését, ám ezzel az égvilágon semmit sem értek el, csak fokozták a pusztítást. A polgári lakosság pedig – ahogy egyik városrész a másik után esett el – ki lett téve a szovjetek és a románok fosztogatásainak, nagyon sok szerencsétlen nőt pedig megerőszakoltak.
Január második fele és február eleje folyamán egyre kisebb területekre szorultak vissza a Budát védő német–magyar csapatok, s végül már csak a várban maradtak jelentősebb erők. Február 11-én este azután a védősereg maradékai megpróbáltak kitörni a várból és eljutni a német–magyar vonalakig. A szovjetek azonban – máig sem tudni, miként – értesültek a tervről, s a kitörő csapatokat iszonyatos tűz alá vették, így végül tömegmészárlássá vált a kitörési kísérlet. A 24 ezer német és 20 ezer magyar katona közül csak tízezren tudtak áttörni a szovjet ostromgyűrűn, ám csak 785-en érték el a baráti vonalakat. A többieket vagy lelőtték, vagy elfogták, vagy egyszerűen szétszóródtak, s a maguk módján befejezetté nyilvánították a háborút…
A vérbe fulladt kitörési kísérlettel az ostrom lényegében eldőlt, néhány ponton azonban még február 13-ig kitartottak a védők, mielőtt a még életben maradtak megadták volna magukat. A kitört és szétszóródott német és magyar katonák utáni hajtóvadászat pedig csak február 16-án ért véget, mellyel lezárult az ostrom, történelmünk e vérrel írt fejezete.

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma