„A legvitézebb huszár”

1792-től 1815-ig Európa jelentős részén szinte állandóan dörögtek a fegyverek. E puskaporszagú korszak az 1789-ben kitört nagy francia forradalom ellen vívott háborúkkal vette kezdetét, majd a forradalomból kinőtt napóleoni császárság hadjárataival folytatódott, s csak I. Napóleon végső bukásával zárult.

A harcok csaknem negyedszázada során megannyi katona futott be fényes karriert, köztük a közhuszárból ezredesi rangra emelkedett, kisnemesi származású, ám haditettei elismeréseként bárói címet nyert Simonyi József is, akit kortársai „a legvitézebb huszárnak” neveztek el.
Eredetileg Simon Józsefként látta meg a napvilágot Nagykállóban, 1771. március 18-án, s vezetéknevét csak mintegy három és fél évtized múltán változtatta az időközben megszerzett főnemesi címhez illőbbnek tartott Simonyira. Már gimnazistaként a katonai pálya vonzotta, olyannyira, hogy pelyhedző állú sihederként, 1787 tavaszán belépett a Greffen-huszárezredbe. S bár édesapja ekkor még pénzbefizetéssel kiváltotta a szolgálatból a 16 éves kamaszt, a harcias fiatalember fél év múlva, novemberben ismét elszegődött huszárnak, ezúttal a Wurmser-ezredbe, amibe apja is beleegyezett. Ugyanebben az esztendőben tört ki a négy esztendeig tartó utolsó Habsburg–török háború, s a fiatal huszár a Délvidékre benyomuló oszmán hadak kiszorításakor, az 1788. november 11-i győzelmes pancsovai csatában esett át a tűzkeresztségen. Altisztként, vicekáplárként fejezte be a háborút, ám egyetlen rövid békeév után ismét a harctérre vezényelték – ezúttal a franciák ellenében.
Eleinte felderítő járőrként csillogtatta meg katonai erényeit. 1795-ben, az itáliai fronton mindössze tizenhat huszárjával megtámadott és szétugrasztott egy hatvanfős ellenséges őrjáratot, miközben szabályos párviadalra kiállva, levágta annak parancsnokát. A Habsburg-hadak visszavonulása során pedig – az észak-olaszországi Garda-tó mellett – szakaszával visszaszerezte a császári tartalék tüzérség harminc, francia kézre került ágyúját. Haditetteiért alhadnaggyá, majd rövidesen hadnaggyá léptették elő. 1799-ben már tisztként harcolt a Rajna-vidéki harctéren, ahol a franciák újabb és újabb vereségeket mértek a Habsburg-seregekre, melyek meghátrálása során Simonyi ötven lovasával megmentette a fogságba eséstől két ezred lövegeit és lőporos szekereit, majd betört a francia vonalak mögé, ahol zavart keltett, s ezzel lehetővé tette a császáriak rendezett visszavonulását.
1802-ben – járőrözés közben – félszázadnyi huszárjával egyetlen nap leforgása alatt több száz franciát ejtett fogságba, s több katonalovat zsákmányolt, mint amennyi egy huszárszázad teljes lóállománya volt. Megkapta a legmagasabb császári katonai kitüntetés, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét (a maga korában a Mária Terézia-rend volt a világ legrangosabb katonai kitüntetése), melyet követően elnyerte a bárói címet és hozzá a Vitézvári előnevet. Már hadnagyként vett részt az 1809. május 21-22-i asperni csatában, melyben Napóleon elszenvedte élete első vereségét a Károly főherceg által vezetett Habsburg-sereg ellenében. A győzelmet követően a főparancsnok személyesen léptette elő őrnaggyá Simonyi Józsefet. Napóleon azonban szűk két hónap múlva keményen visszavágott: a július 5-6-i wagrami ütközetben döntő győzelmet aratott az osztrák birodalmi sereg fölött, melynek visszavonulását Simonyi fedezte: két huszárszázaddal, egy gyalogzászlóaljjal, egy utászszázaddal és hat ágyúval, 30 ezer francia katona ellenében, órákig tartotta a Thaya folyó hídját, majd felgyújtatta azt az üldözők orra előtt…
Az 1812-es oroszországi hadjáratban azután „tél tábornok” kiheverhetetlen vereséget mért Napóleonra, akinek szerencsecsillaga hamar leáldozott. 1813-ban orosz-porosz-osztrák támadás indult a franciák ellen (a szövetséges koalícióhoz később Svédország is csatlakozott). Simonyi – többek között – részt vett az orosz–osztrák–porosz győzelemmel végződött, augusztus 29–30-i kulmi csatában, melyet követően alezredessé léptették elő, majd miután a szövetségesek október 16–19-én Lipcsénél végzetes vereséget mértek Napóleonra, „a legvitézebb huszár” az ezredesi rangot is elnyerte. A következő évben a háború már francia földön folytatódott, s a magyar katonatiszt 1814. február 20-án, Lyonnál ezredével átúsztatott a jeges Rhone folyón, majd rajtaütött a visszavonuló franciákon, megakadályozva, hogy rendezzék soraikat. Végül a szövetségesek bevonultak Párizsba, Napóleon lemondott a császári trónról, s bár a következő esztendőben még visszaszerezte koronáját, waterloo-i vereségével végleg elvesztette uralmát, az egymást váltó háborúk korszaka pedig véget ért.
Simonyi lovasszázadait a béke beköszöntésével tiszántúli laktanyákban helyezték el, majd Galíciába vezényelték. Tiszántúli tartózkodása idején az ezredes támogatta a debreceni kórház és az árvaház létrehozását, a Nagyerdőbe vezető út kiépítését. Megházasodott, feleségül véve egy elhunyt magas rangú osztrák katonatiszt gazdag árváját, Theresia Leinert, akitől három fia és egy lánya született. Ám negyedszázados katonáskodása után mégsem tudott igazából alkalmazkodni a békebeli viszonyokhoz. Békeidőben indokolatlanul szigorúaknak számító büntetéseket szabott ki a kihágásokat elkövető katonákra, amiért is egyre többen szöktek meg ezredéből. Válaszul Simonyi statáriumot hirdetett, ezredhadbírósága 1820 és 1822 között tizenkét halálos ítéletet is hozott a szökni próbáló huszárok ellen, négy alkalommal pedig ki is végezték az elítélteket, s ezek az intézkedések csakugyan jogsértők voltak. Emellett italosan Habsburg-ellenes kijelentéseket is tett, melyek nem maradtak titokban. A budai Főhadparancsnokság túlzott szigora, jogalap nélküli halálos ítéletei miatt 1828-ban 11 hónapos laktanyafogságra ítélte, a Katonai Fellebviteli Bíróság pedig két év múlva kétévi várfogságot szabott ki rá, melyet az aradi vár börtönében kellett letöltenie, ráadásul megfosztották rangjától és mindegyik kitüntetésétől, így lényegében elvették katonai becsületét. Az Udvari Haditanács – 38 évi szolgálatára, öt súlyos sebesülésére, hűségére és haditetteire való tekintettel – azt javasolta I. Ferenc osztrák császárnak-magyar királynak, hogy királyi kegyelemmel töröljék az ítéletből a rangtól és a kitüntetésektől való megfosztást, az uralkodó azonban visszautasította a kérvényt. Simonyi – bár a várparancsnok jó bánásmódban részesítette foglyát – csak két évvel élte túl elítéltetését. 1832. augusztus 23-án, hatvanegy évesen elhunyt. (Forrás: Wikipédia)

Lajos Mihály