Ma is él a kihaltnak vélt óriáshal, a megalodon?

Jelenkorunk leghatalmasabb ragadozó hala a nagy fehér cápa, mely ritka esetben a hat méternél nagyobb testhosszt is elérheti. Ám mintegy 16 millió évvel ezelőtt, a ma is tartó földtörténeti újkor harmadidőszakában, pontosabban a miocén korban megjelent az óceánokban egy hozzá hasonló testfelépítésű, ám tőle háromszor nagyobb óriási cápa, a megalodon (teljes tudományos nevén: Carcharodon megalodon), mely nevét férfitenyérnyi méretű, jókora, fűrészes élű fogairól kapta.

Az ősállat elérte a 15-20 méteres testhosszúságot és a 30-50 tonnás testsúlyt, farokúszója négy, hátúszója két méter magas volt, 2-2,5 méter széles, kitátott szájában, illetve a gyomrában kényelmesen elfért volna egy megtermett felnőtt férfi. Valószínűleg minden idők leghatalmasabb ragadozó hala volt – ha ugyan tényleg csak volt, s kisebb populációjuk nem él-e ma is az óceánok mélyén…
A hivatalosan elfogadott tudományos elméletek szerint a gigászi hal – mely ősbálnákkal, delfinekkel, nagyobb halakkal, tengeri tehenekkel és ősi fókákkal táplálkozhatott – 1,6 millió évvel ezelőtt, a pleisztocénben (a negyedidőszakban) halt ki. Kipusztulásának okaiként többféle elméletet felvetettek, mint például a negyedidőszaki eljegesedést, az óceánok vizének lehűlését (a megalodon a trópusi éghajlatot kedvelte), vagy a hatalmas táplálékigényű cápa több zsákmányállatának – nem egy delfin- és bálnafajnak – az eltűnését. Ugyancsak elképzelhetőnek tartják, hogy kisebb és fürgébb ragadozók megjelenése miatt nem jutottak elegendő eleséghez. Sőt arra is gondolnak, hogy az eljegesedés miatti tengerszintcsökkenés következtében jelentősen csökkent azoknak a sekély, meleg vizű tengerrészeknek a mérete, ahol a megalodonok sort kerítettek a párosodásukra, s ez okozta a kihalásukat.
De tényleg kihaltak? Több modernkori észlelés ellentmond ennek a feltételezésnek. 1918 júliusának egyik reggelén a kelet-ausztráliai Port Stephens kikötőjéből rákhalászok hajóztak ki a Nelson-öbölbe, hogy beszedjék korábban kihelyezett varsáikat. Amikor a megszokottól hamarabb hazatértek, halálsápadtan beszéltek egy addig általuk nem látott óriási fehér cápáról, mely játszi könnyedséggel ragadta el s vitte magával a 12 darab, egyenként mázsás súlyú, rákokkal teli varsát. Lehetetlen, hogy a tengerből élő, tapasztalt halászok egy ismert állattal tévesztették volna össze az óriást.
Tizenöt évvel később a nyílttengeri horgászként is elismert híres amerikai westernregény-író, Zane Grey gyakorlott új-zélandi legénységgel hajózó jachtján éppen úton volt Tahitiról San Franciscóba, amikor a Csendes-óceán déli részén, egy korareggeli órán, halványbarna színárnyalatú, roppant méretű cápát vettek észre. Testhosszát 12-15 méteresre becsülték, s mindegyikük számára egyértelmű volt, hogy nem planktonon élő, ugyancsak óriási, ám teljesen ártalmatlan érdescápát láttak, ugyanis az ismeretlen lényről hiányzottak az érdescápára jellemző, a hal hátát és oldalát sűrűn borító fehér pettyek és az ugyancsak rá jellemző vonalminták.
1954-ben Adelaide ausztráliai kikötő szárazdokkjába vontattak egy, az előző éjszakai viharban megsérült, faépítésű ausztrál Rachel Choen nevű hajót, s meglepődve vették észre, hogy a vízvonal alatt egy két méter átmérőjű, gigászi harapásnyom éktelenkedett a hajó tatrészén. A kapitány pedig emlékezett is rá, hogy a viharos éjszakán nekiütköztek valamilyen óriási állatnak.
Az utolsó rejtélyes találkozásra pedig 1978-ban került sor, amikor egy 26 méter hosszú ausztrál jacht motorhiba miatt volt kénytelen leállni az Ausztrália északkeleti partjai mentén húzódó Nagy-korallzátonynál, annak keleti, a nyílt óceán felé eső oldalánál. A motorjavítás ideje alatt a kapitány és a legénység fedélzeten tartózkodó tagjai megdöbbenve vették észre, hogy egy, a hajó méretével csaknem azonos hosszúságú, hatalmas fehér cápa úszik el lassan a jacht mellett, közvetlenül a vízfelszín alatt…
De léteznek-e konkrét bizonyítékok arra, hogy a megalodon nem pusztult ki 1,6 millió évvel ezelőtt? 1873-ban az óceánkutató angol Challanger hajó – mintagyűjtései során – a Csendes-óceán déli részén olyan megalodon-fogakat emelt ki a 4300 méteres mélységből, melyen alig látszottak a megkövesedés nyomai. Az 1950-es években a londoni Queen Mary College biokémikusa, dr. W. Tchernesky korszerű módszerekkel megvizsgálta a két fogat, és arra a következtetésre jutott, hogy egyikük 24, a másik pedig 12 ezer éves. S bár az 1990-es években felülvizsgálták a kutatást, s arra az eredményre jutottak, hogy a mérési eredmények csak több tízezer éves hibahatárokon belül fogadhatók el. Ám így is világos, hogy megalodon nem pusztulhatott ki több mint másfél millió évvel ezelőtt.
Természetesen a megalodon jelenlegi megléte körüli vita csak akkor oldódna meg, ha sikerülne elejteni vagy foglyul ejteni eme óriási cápafaj legalább egy képviselőjét.

Újfalussy Géza
Kárpátalja.ma