Hét bizarr fegyver a 2. világháborúból

A második világháborúban az ellenfél elpusztításának vágya, a puszta előnyszerzés bizarr fegyverek igen széles skáláját szülte. A szovjetek robbanó kutyákat küldtek volna a németek tankjai ellen, az amerikaiak denevérekkel akarták „lebombázni” Japánt, míg a németek az óceánok felforralásában gondolkodtak.

Kutya kontra tank

A szovjetek – látva a gyors német előrenyomulást 1941 nyarán-őszén – egy igen elkeseredett technikát eszeltek ki a kelet felé haladó birodalmi tankok megsemmisítésére. Kísérleti jelleggel néhány kutyát arra idomítottak be, hogy a táplálékukat a tankok alatt keressék. A 10-20 kilogrammnyi robbanóanyaggal felszerelt, kiéheztetett kutyákat a németek tankjai ellen küldték, remélve, hogy majd felrobbannak. Azonban több probléma is felmerült a bizarr „kutyafegyver” kivitelezésénél.
Először is az ebek megriadtak a tankok zúgó motorjaitól (ugyanis a kapkodó szovjetek főként álló tankoknál kísérletezgettek), a legtöbbjüknek pedig esze ágában sem volt a tankok elé hasalni. Feljegyeztek olyan esetet is, amikor a kutyára erősített pokolgép idő előtt felrobbant, de a krónikák szerint az is előfordult, hogy az éhes ebek a szovjet tankokat küldték a levegőbe. Néhány német tankot valóban sikerült likvidálniuk a „kamikázeebeknek”, azonban a szovjet propaganda azon állítása, amely szerint több mint háromszáz német tankot tettek ártalmatlanná a kutyák, távolról sem volt igaz.

Megsütni a világot

Az amerikai hadsereg műszaki szakértőinek 1945-ös kutatása szerint egy gigantikus méretű tükröt akartak a náci Németország tudósai kiküldeni az űrbe, amely a Nap sugarait befogva a Föld bizonyos pontjának felszínét pillanatok alatt felperzselhette volna. A németek azt remélték, hogy a szerkezet révén felgyújthatják az ellenséges városokat, s akár az óceánok egy részét is felforralhatták volna, ha az éppen érdekükben áll.

A nem mindennapi ötlet eredetileg Hermann Oberth német rakétatudóstól származik, aki 1923-ban hozakodott elő merész tervével, s még egy 1957-ben készült interjúban is meg volt győződve arról, hogy az űrtükörről szóló ábrándos elképzelése egyszer valósággá válik. A kutatást nyilvánosságra hozó Life szerkesztői egy közel egy mérföld (körülbelül 1,6 kilométer) átmérőjű enyhén homorú lemezt képzeltek el, amely egy műholdhoz hasonlóan geostacionárius (Föld körüli) pályán keringett volna. A nácik tervei azonban jóval merészebbek voltak: ők egy 8200 kilométer széles tükröt álmodtak meg.
A Life egy űrállomást vizionált (1945-ben járunk!), ahol több, kilenc méter széles nyílás biztosította volna a rakéták kilövését, hidroponikus (talaj nélküli) kertek szolgáltatták volna az oxigént, s napelemekkel állították volna elő az állomáshoz szükséges energiát. A magazin dolgozói arról is részletesen beszámoltak, hogy milyen szöget kell beállítani a tükörnél, hogy az ott élők ne égjenek szénné. Oberth azonban szerkezetét nem tervezte emberi életre alkalmasnak. A német álmodozó szerint akár 10-15 évig is elhúzódhat egy űrtükör építése, ami akkori áron akár hárommilliárd dolláros költséggel is járhatott volna. Később a tudós elismerte, hogy találmánya valószínűleg nem lenne elég egy csatahajó vagy egy pontos célpont megsemmisítéséhez, ám az ellenség demoralizálásához igen.

Denevérbombák

A Pearl Harbor elleni japán támadást követően egy amerikai orvosnak, Lytle Adamsnak egy igen különleges ötlete támadt: denevérek segítségével akarta lángtengerré változtatni a japán városokat. Az elsőre nevetségesen hangzó, ám nem elvetendő ötlet szerint több ezer denevért fogott volna be az amerikai hadsereg, amely a strapabíró, testtömegénél nehezebb tárgyat is a levegőbe emelni képes, kevés törődést igénylő állatokra egy mindössze 20-25 grammos gyújtóbombákat szerelne, s néhány B-24-es bombázó egyik éjjelen Japán fölé szállítja a különleges rakományt. Körülbelül 3000 méter magasan kiengednék a denevérrajt, amely hajnalra megfelelő védelmet keresne a főként faszerkezetű japán házak padlásán. Ekkor léptek volna működésbe az időzítő szerkezetek, amelyek több japán város reggelét is pokollá tették volna.
Minden valószínűség szerint a szokatlan tervet a US Army azonnal elutasította volna, azonban az orvos az elnök feleségének, Eleanor Rooseveltnek a régi ismerőse volt, így az Egyesült Államok első embere jóváhagyta a terv megvalósíthatóságának tesztelését. 1943 márciusában részletesen kidolgozták a tervet, azonban az egyik teszt során az elszabadult denevérek lángba borították a hadsereg egyik új-mexikói támaszpontját, így a tesztelést ideiglenesen felfüggesztették, azonban 1944-ben újra elővettéka terveket. Japán legyőzése végül nem a denevéreknek, hanem az atombombának volt köszönhető, ám Adams szentül vallotta, hogyha nincs az atombomba, a kelet-ázsiai szigetország az őt ötlete miatt kényszerült volna térdre.

Galamb irányította rakéta

A szövetségesek talán legbizarrabb ötlete szerint galambok szállítottak volna ellenséges területre bombákat, azonban nem a hagyományos módon. A Project Pigeon nevű, Burrhus Frederic Skinner pszichológus nevével fémjelzett kutatási program lényege az volt, hogy a madarakat magában a rakétában helyeznék el, s gyakorlatilag ők irányítanák a „nyomkövető” eszközt. Az elképzelés szerint a rakéták orrában lévő optikai lencsén vetítették volna ki a külvilág képét az operáns kondicionálással idomított galambok elé, amelyek az elmélet szerint a célpontra koppintottak volna.
Hogyha ez nem a felület közepére esett (hanem a felület másik, négy részre osztott területeire), akkor a lencse elbillen, a rakéta pedig irányt vált. Egy-egy rakétában három galamb kapott volna helyet. Érdekes, hogy az idomítás és a kísérletek abszolút nem voltak eredménytelenek, azonban a hadsereg szerint komolytalan volt az elképzelés, és bár több mint 25 ezer dollárt áldoztak rá, 1944-ben ideiglenesen, 1953-ban pedig véglegesen leállították.

A jég hátán landolni

A világháború előrehaladtával az akut acélhiány egyre nagyobb gondot okozott a háborús feleknél, valamint a szövetségesek egyre több anyahajót veszítettek a német U-boatok támadásai következtében. A bohókás brit tudós, Geoffrey Pyke kutatásai során egy olyan anyagot akart előállítani, ami helyettesíti a gyorsan fogyó ötvözetet. Kísérletei meglepő sikerrel jártak. 86 egységnyi vizet és 14 egységnyi fűrészport helyezett egy öntőformába, s hagyta, hogy megfagyjon. Az így kapott anyag, a pykrete elég erős lett ahhoz, hogy építéshez használják, s a jéggel ellentétben csak rendkívül lassan indult olvadásnak; a pykrete szakítószilárdsága a beton majdnem háromszorosa, fajsúlya pedig annak csak mintegy harmada volt.

Találmányával Pyke jó barátjához, Lord Mountbattenhez, a Brit Királyi Hadsereg parancsnokához rohant, aki a nem mindennapi találmánnyal azonnal felkereste az éppen a fürdőben tartózkodó háborús miniszterelnököt, Winston Churchillt. A férfi a forró vízzel teli kádba helyezte a pykretét, amely Lord Mountbatten és Churchill legnagyobb meglepetésére valóban nem olvadt el – legalábbis nem azonnal.
A pykretét a fához hasonlóan lehetett gyalulni, s ugyanolyan ellenálló volt a golyóval szemben, mint a téglafal. A brit hadsereg is tanulmányozta az anyag tulajdonságait, majd a Project Habakkuk (Habakkuk-terv) elindításáról döntött, amely egy pykretéből készült gigantikus méretű repülőgép-hordozó megtervezéséről és kivitelezéséről szólt. A tervezőknek csak annyit kellett tenniük, hogy a hűtőberendezést a fedélzetre szereljék, elkerülendő a minimális olvadást, s elraktározni néhány darab pykretét, ha javításra kerülne sor.

A projekt középpontjában a 600 méter hosszú, 2 millió tonna tömegű, 150 repülőt befogadni képes HMS Habakkuk állt (csak összehasonlításul: akkoriban a legnagyobb repülőgép-hordozó is csak 86 ezer tonna volt). A mérnökök még egy méretarányos prototípust is építettek, amely 18 méteres volt. A brit hadserege vezetése végül úgy döntött, hogy nem ér meg 10 millió fontot a terv, így lemondott róla. Pyke viszont nem adta fel álmát, s élete vége felé a hajók mellett már felhőkarcolókat is tervezett – jégből és fűrészporból.

Földrengésbomba

Barnes Wallis egyik híres alkotása egy hétméteres szörnyeteg volt, amely több tonna robbanószert tartalmazott. A tervező reményei szerint a tízezer méter magasságból leejtett bomba olyan nagy sebességgel érkezett volna a földfelszínre, hogy az mélyen a föld alatt robbant volna fel, hatalmas krátert okozva és földrengést idézve elő. A gond csak azzal volt, hogy nem létezett olyan repülőgép, amely elbírta volna ennek a súlyát, így jelentősen módosítani kellett a tervet. Egyébként ennek a bombának az utódaival (Tallboy bomba) semmisítették meg a Tirpitz német csatahajót, néhány német gyárat, s az éppen dokkoló U2-es tengeralattjárókat.

Martin őrnagy

A második világháború egyik fordulópontja volt, amikor a szövetségesek Észak-Afrika elfoglalása után Szicília inváziójára készültek. A németeket szerették volna megtéveszteni, és elhitetni velük, hogy az akcióra valahol máshol fog sor kerülni, azt ugyanis maga Churchill is tudta, hogy afrikai sikereik után mindenki Szicília felől várja a támadást.
A brit titkosszolgálatoknak dolgozó Ewen Montagu haditengerészeti tiszt egy zseniális tervet eszelt ki. Londonban felöltöztettek egy – kilétét tekintve máig rejtélyes – elhunytat a légierők őrnagyi egyenruhájába, zsebeit egy – a brit hadseregben igen gyakori – William Martin nevű brit őrnagy hamis dokumentumaival tömködték tele, illetve olyan, Eisenhowernek címzett iratokkal látták el, amelyek azt sugallták, hogy a szövetséges invázióra nem Szicíliában, hanem 800 kilométerrel keletre, a görög szigeteknél, valamint Szardíniánál fog sor kerülni.

Ezt követően egy tengeralattjárón 1943 áprilisában Spanyolország déli vizeihez vitték a testet, s bedobták a tengerbe. Arra számítottak, hogy a spanyol hatóságok át fogják adni a németeknek. A „Vagdalthús hadműveletre” keresztelt trükk meglepő módon bevált, és bár állítólag néhány náci vezető sejtette, hogy ez csupán egy elterelő hadművelet lehet, a németek átcsoportosítottak, ami megkönnyítette az 1943. július 10-én induló szicíliai invázió sikerét.