Tesztkáosz

Rég túl vagyunk a külső független értékelésen (ZNO) ukrán nyelvből és irodalomból, de még mindig az átéltek és a következmények frusztráló hatása alatt állunk. Az azóta lebonyolított többi érettségi-felvételi vizsga se javított különösebben az általános hangulaton.
Nem akartam elvenni a szakértők és a politikusok kenyerét, ezért türelmesen vártam, hogy majd csak „előállnak a farbával”, és megmagyarázzák, mit kell gondolnunk a ránk szakadt újabb oktatásügyi katasztrófáról, de mostanáig nem tették. Pontosabban csak úgy esszészerűen, ténymorzsákat, gondolatfoszlányokat és benyomásokat elegyítve kóstolgatták, kerülgették a témát, ahogyan az éjjeli pillangó a forró lámpát, de semmi olyat nem mondtak és nem írtak le, amitől az ember megnyugodhatott volna, hogy az idei botrány nem ismétlődik meg, vagy legalábbis látják, hogy hol a gond. Pedig – ebbe a magamfajta laikus gyakran bele se gondol – az oktatási hatóságoknak kevesebb mint három hónap áll a rendelkezésére, hogy közzétegyék, milyen rendszer, milyen feltételek és szabályok szerint rendezik meg a jövő évi külső független értékelést. Ennek alapján a felsőoktatási intézményeknek december elejére, tehát mintegy öt hónap múlva meg kell hirdetniük a 2016. évi felvételit. Ha ilyenkor még mindig ott tartunk, hogy nem nevezzük nevükön a dolgokat, ha a szakértők továbbra is úgy érzik, ők ráérnek a következtetések levonásával, miközben a hivatalnokok „természetesen” hallani sem akarnak róla, hogy lennének felelősei a történteknek, az legalábbis aggasztó.
Az idei külső független értékelés mindenekelőtt abban különbözött a korábbi évek megmérettetéseitől, hogy most első ízben a leendő betanított munkástól az aranyérem- és Nobel-díj várományos iskolaelsőkig kivétel nélkül minden diáknak át kellett esnie a tesztíráson ukrán nyelvből és irodalomból. A hatóságoknak ez az érthetetlen döntése még azokból is ideges vihogást váltott ki a kárpátaljai magyar érettségizők körében, akik valamelyik külföldi felsőoktatási intézménybe készültek jelentkezni. (Az utóbbiak főként amiatt aggódhattak, mert sokáig úgy tűnt, hogy az ukrán teszten elért elégtelen vizsgajegy elfogadhatatlanná teszi Magyarországon az itteni érettségi bizonyítványt.) Képzelhető, mit éltek át azok (és a szüleik, hozzátartozóik, tanáraik…), akik ukrajnai felsőoktatási intézményben szándékoznak továbbtanulni, s akiknek valószínűleg az egész további élete ezen a vizsgaeredményen múlott-múlik, amit ráadásul egy olyan tárgyból kellett produkálniuk, amelytől – ne szégyelljük bevallani! –még a felnőtteket is kirázza a hideg.
Lévén magam is érettségizett gyermek szülője, van némi személyes tapasztalatom azokról az órákról-napokról, amikor a család szeme fénye megírta az ukrán tesztet, majd közösen vártuk a helyes válaszok közzétételét, később a tesztben felfedezett hibák (pontosabban: kétértelműségek – de erről majd később) kijavítását, a teszteredmények korrigálását és végül a hivatalos eredmény közzétételét. Az átéltek miatt idő előtt elhalt számos agysejt mellett gazdagodtam néhány élménnyel, tapasztalattal, amelyek komolyan elgondolkodtattak.
Például kiábrándító volt látni a tesztírásra kijelölt iskolák előtt a vizsgadrukktól se látó, se halló végzősök között azt a sok érdektelenül ténfergő fiatalt, aki csak tanárai vagy szülei nógatására és/vagy fenyegetései hatására jelent meg a vizsgán, „mert kötelező volt”, holott semmit se szeretett volna jobban, mint mielőbb túl lenni az egészen, pontosan tudván, nincs jelentősége annak, milyen eredményt ér el. Úgy képzelem, azoknak a diákoknak, akik a jövőjükért szálltak harcba ezen a napon, frusztráló lehetett látni unott arccal ténfergő, nevetgélő vagy éppen a többieket zavaró társaikat. Minap, az angol külső független értékelés alkalmából egy ismerős diáklány meg is jegyezte, mekkora megkönnyebbülés volt számára, hogy ezúttal társai arcán ugyanazt az eltökéltséget és koncentrációt látta tükröződni, amit maga is érzett, miután már csak olyanok vizsgáztak, akik pontosan tudták, mi a cél, mi a tét, hiszen az ukrán után a további megmérettetések kizárólag azok számára voltak kötelezőek, akik felsőoktatási intézményben kívánják folytatni tanulmányaikat.
Azok önelégült mosolyával sem tudtam mit kezdeni – gyerek és szülő arcán egyaránt láttam ilyet –, akik mintegy kívülállókként szemlélték a történteket, valamiféle abszurd tréfának tekintve a kötelező tesztírást. A magyarországi felsőoktatási intézménybe jelentkezők – és szüleik – némelyikéről van szó (tisztelet a számos kivételnek), akik nem mulasztották el alkalomadtán embertársaik orra alá dörgölni, hogy nekik sikerült elkerülni az ukránmagolást, s akik nemegyszer a gyengeelméjűeknek és balekoknak kijáró pillantásokkal méregették azokat, akik úgy gondolják, hogy ukrajnai felsőoktatási intézményben is tanulhat egy érettségizett kárpátaljai magyar fiatal.
A beregszászi Rákóczi-főiskola Lehoczky Tivadar Intézetének felméréséből ma már tudjuk, hogy a kárpátaljai magyar tannyelvű líceumok és gimnáziumok tanulóinak mindössze 61 százaléka, a középiskolásoknak pedig a 27 százaléka tette le az ukrán érettségi-felvételi vizsgát, vagyis folytathatja tanulmányait valamelyik ukrajnai felsőoktatási intézményben. Más szóval, idén a kárpátaljai magyar iskolák érettségizőinek több mint a fele gyakorlatilag megbukott, pedig a saját reformjaiba belesült oktatási hatóság végül meglehetősen alacsonyan állapította meg az alsó, még elégséges teljesítményt jelentő ponthatárt.
Egyesek szerint a ponthatár megállapításakor a hivatalnokok vigyáztak, nehogy túl kevesen menjenek át a vizsgán, s végeredményben jelentkezők nélkül maradjanak a felsőoktatási intézmények. A kérdés ezek után csak az, hogy ha a vizsgakövetelményeket a diákok tudásszintjéhez igazítjuk, akkor mi értelme a megmérettetésnek?
Azt a bizonyos ponthatárt végül olyannyira alacsonyan húzták meg, hogy bár előzetesen sokan katasztrófától tartottak, becslések szerint mégis a vártnál valamivel többen értek el a továbbtanulásra feljogosító eredményt a vizsgán a magyar iskolák végzősei közül. Mégsem örülhetünk felhőtlenül ennek a valamivel jobb eredménynek, miután a szóban forgó diákok egy igen jelentős hányada nem jelentkezett be a kötelező ukránon kívül más vizsgára, holott a továbbtanuláshoz három (magyar szakra két) sikeres ZNO-eredmény szükségeltetik.
Ha az illetékesek az utolsó pillanatban nem döntenek úgy, hogy mégiscsak adnak valamiféle kibocsátó bizonyítványt azoknak is, akik elégtelenre írták az ukrán tesztet, megeshetett volna az a csúfság, hogy a fiatalok egy jelentős része bármiféle „papír”, azaz érettségi nélkül fejezi be a középiskolát. Még szerencse, állapíthatjuk meg utóbb, hogy az ukrán társadalomban is kiverte a biztosítékot az az adat, hogy országosan több mint 20 ezer érettségiző elégtelenre teljesített az ukrán teszten, holott abszolút többségüknek ez az anyanyelve…
A lehangoló statisztikákat böngészve jutott eszembe, vajon mit érezhetnek azok a jó tanulók, akik az iskolában eltöltött évek során mindvégig kiváló eredményt produkáltak, de a gyengébb ukrán vizsgajegy miatt mégsem ismerik el teljesítményüket aranyéremmel. Egyáltalán, van-lesz olyan magyar iskolás idén Kárpátalján, aki aranyérmet kap? Azok helyében, akik a kötelezővé tett, immár az iskolai kibocsátó jegybe is beleszámító ZNO miatt nem részesülhettek az őket egyébként megillető elismerésben, becsapottnak érezném magam, a rendszer által meglopottnak.
És a többiek? Azáltal, hogy nem biztosította a tanulási feltételeket, s menet közben változtatgatta a játékszabályokat, ez a rendszer teljesíthetetlen feladat elé állított, majd magára hagyott több ezer embert: boldoguljanak, ahogy tudnak. Semmin se változtat, ha azt állítják – az elmúlt 20-25 évben már sokadszor –, hogy mindezt egy szebb – most éppen európai – jövő érdekében teszik.
Miután a „köz” még arra se vette a fáradságot, hogy elnézést kérjen a történtekért, csak remélni lehet: a fiatalok nem azt a következtetést vonják le a történtekből, hogy az ilyen társadalom nem érdemli meg, hogy az egyén dolgozzon, tegyen, áldozzon érte. Egyébként is, miféle társadalmi szerződés, rendszer az, ahol csak az egyik félnek, a polgárnak vannak kötelezettségei?
Nekünk, magyaroknak – ha meg akarjuk őrizni oktatási rendszerünket – azon is érdemes elgondolkodni, hogyan érhetjük el, hogy ne számítson már-már devianciának a kárpátaljai oktatási intézményekben tanulni. Sajnos az utóbbi egy évben történtek, s a kötelezővé tett ukrán érettségi hatására ma a korábbinál is több szülő gondolja úgy, hogy akkor jár jól gyermeke, ha magyarországi felsőoktatási intézménybe adják felkészülni az ugyancsak magyarországi érettségire, a magyarországi továbbtanulás érdekében. Ez már nemcsak az itteni magyar felsőoktatást, de a középiskolákat, líceumokat és gimnáziumokat is veszélyezteti. A kilábalás ott kezdődhetne, hogy a kormányzat kiszámítható és stabil oktatási rendszert alakít ki, amely a kárpátaljai magyar szülőknek és az oktatásért dolgozóknak is lehetővé teszi a tervezést, a stratégiakészítést.
Ami az oktatási rendszer zavarait, az idei ukránteszt által felszínre hozott szakmai problémákat illeti, érdemes beleolvasni az országos ukrán nyelvű sajtóba. E helyütt szeretnék köszönetet mondani a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetségnek, amiért bőségesen elláttak olvasnivalóval e tárgyban.
A finance.ua azt emeli ki összeállításában, hogy az állami záróvizsga bevezetésével ukrán nyelvből és irodalomból még az egyébként jó tanuló végzősök is aggódhattak a továbbtanulási lehetőségeik miatt. A teszteredmények arra vallanak, hogy nem volt alaptalan az aggodalmuk, mutat rá a portál, felidézve, hogy a végzősök közel 19 százaléka gyakorlatilag megbukott a teszten, azaz egyes és hármas közötti érdemjegyet kapott a 12-es értékelési skálán. A tanulók többsége 150–180 pontot szerzett, azaz „kielégítő” ismeretekről tettek tanúbizonyságot.
A cikkből kiderül, az általános tesztelés által feltárt legnagyobb problémának az bizonyult, hogy az ukrajnai iskolások képtelenek írásban megfogalmazni gondolataikat, érvelni egy adott téma kapcsán. A finance.ua rámutat, a vizsgázók 20 százaléka egyetlen szót sem írt a megadott esszétémára.
„Sokan olyan válaszokat adtak, egyszerű frázishalmazokat, amelyek sehogyan sem kapcsolódtak a feltett kérdéshez. Észrevehető volt, hogy a gyerekek vagy betanultak egy szöveget »minden eshetőségre«, vagy megpróbáltak összegyúrni néhány otthon előkészített szöveget, sablont, amelyeket a korrepetitoraik taníttattak be velük – mondta el a portálnak Ihor Likarcsuk, az Ukrán Oktatásminőség-ellenőrző Központ (UCOJaO) igazgatója. – Odáig ment a dolog, hogy ebben a feladatban Vinnyica megyében majd minden harmadik vizsgázó ugyanazokat a részleteket idézte Panasz Mirnij Bőgnek-e az ökrök, ha tele a jászol? című művéből. Nyilvánvalóan valamilyen tesztekre felkészítő központ működött itt.” A portál hozzáteszi: sok diák annak is bizonyságát adta e feladat kapcsán, hogy nem ismeri az államnyelvet, amennyiben válaszát oroszul vagy magyarul írta le. (Kár, hogy a cikk nem tér ki arra, milyen felelősség terheli ezzel kapcsolatban az államot, az állami oktatási rendszert. Lásd nyelvtanárok felkészítése, tantervek kidolgozása és tankönyvek kiadása, módszertan stb. Sajnos nem kizárt, hogy az eredmények láttán a hibák beismerése helyett megpróbálják majd adminisztratív módszerekkel „javítani” a nyelvtudásunkat – például a magyar órák számának rovására –, ahogyan az a múltban is előfordult már nemegyszer.)
„Az ehhez hasonlóak a kognitív típusú feladatokhoz tartoznak. Ezek nem a megszerzett tudás egyszerű felmondását követelik meg, hanem a gyakorlatban való alkalmazását” – jelezte Likarcsuk az esszéírás kudarca kapcsán, megállapítva, hogy a valamennyi diákkal elvégeztetett teszt megmutatta: egy ilyen feladattal egyelőre sem az iskola, sem a felkészítők nem képesek megbirkózni.
Likarcsukkal egyetértve Volodimir Kovtunec, az Ukrajnai Külső Tesztelést Támogató Program (USETI) koordinátora rámutatott, hogy a tantervek és az állami szabványok nem fordítanak kellő figyelmet az iskolások képességeinek fejlesztésére, ami a nyelvhasználatot, a gondolkodást, a véleményük megfogalmazását illeti. Szerinte a legtöbb időt arra fordítják az iskolában, hogy minél több információt tömjenek a gyerekek fejébe, majd ezeket az ismereteket teszteléssel ellenőrizzék. Évekig gyakoroltatják a gyerekekkel, miként írjanak jól tesztet, hogyan találják el a jó válaszokat – mutatott rá.
Számos kifogás fogalmazódott meg az idei tesztkérdések összeállításával kapcsolatban is. Ezúttal a felháborodott szülők és diákok nem érték be annyival, hogy a világhálón szidják és bírósággal fenyegessék az illetékeseket. Április 29-én tüntetést szerveztek az Oktatási Minisztérium épületénél, mire az UCOJaO részéről megígérték, hogy független bizottság vizsgálja ki a vitás kérdéseket.
Volt mit vizsgálniuk. Nagy felháborodást váltott ki például az a feladat, melyben elolvasva Halina Pahutyak író művének egy részletét, a vizsgázóknak kérdésekre kellett válaszolniuk úgy, hogy bejelölték a szerintük megfelelőt a tesztlapon megadott válaszlehetőségek közül. Csakhogy a leendő főiskolások és egyetemisták szerint – tanáraik és a szakemberek szerint is – a feltett kérdésekre nem csupán egy helyes válasz létezett, s ez a „többértelműség” a teszteredményt is befolyásolta. Maga az írónő is abszurdnak és a szerzői szöveg meggyalázásának nevezte a tesztkészítők eljárását. Az Oktatásminőség-ellenőrző Központnak írt levelében közölte, a tesztek összeállítói inkorrekt és téves módon értelmezték az ő szövegét. Ezért az író is támogatta a vizsgázók követelését, hogy a vitás kérdésre adott valamennyi választ tekintsék érvényesnek. Végül az UCOJaO részéről május elején beleegyeztek, hogy a vitás 29., 30., 31., 32. és 33. kérdésekre adott minden választ helyesnek fogadnak el.
Bohdan Tiholoz, a lvivi Ivan Franko Nemzeti Egyetem újságírói karának dékánja szerint még soha nem állították össze ennyire gondatlanul a nyelvismereti kérdéseket, mióta létezik a ZNO. Mint Facebook-bejegyzésében írja, az ilyen megfogalmazásokért felképelés járna.
Szerinte az első rész 33 feladatából legalább hét, tehát a nyelvi kérdések egyötöde, illetve az idei ZNO valamennyi kérdésének nyolcadrésze nem volt egyértelmű, vagyis nem létezett rájuk pontos, helyes válasz, vagy mindjárt több ilyen is akadt.
Tiholoz tanácstalanságában több válaszlehetőséget is felsorol arra a kérdésre, mivel magyarázható a sok gyenge, inadekvát feladat ukrán nyelvből és irodalomból a ZNO-n:
„– az UCOJaO vezetésének inadekvát káderpolitikája a tesztek kidolgozóinak és a szakértők-recenzensek-szerkesztők (hiszen vannak ilyenek, ugye?) megválogatását illetően;
– egyes „tesztalkotók” égbekiáltó szakmaiatlansága és felelőtlensége;
– az örökös ukrán kapkodás és a reménykedés, hogy valahogy majd csak lesz;
– a mindenhatóság és a tévedhetetlenség édes érzése a ZNO-rendszer „szürke kardinálisainak” részéről, akik már megszokták, hogy velük csak elvétve vitáznak – mindenekelőtt azért, mert nem tudják, kivel van dolguk.
Személy szerint egyes ZNO-feladatoknak ukrán nyelvből EZT a minőségét társadalmilag veszélyes és politikailag felelőtlen »intellektuális terrorizmusnak« tekintem, mely általában a ZNO rendszerének és konkrétan az ukrán nyelvi és irodalmi tesztelésnek (mint általánosan kötelezőnek) a lejáratására irányul.”
Az idei ZNO ukrán nyelvből és irodalomból valóságos katasztrófának bizonyult, amit a szervezők és résztvevők egyaránt elismernek – vonja meg a mérleget az obozrevatel.com portálon Volodimir Szpivakovszkij, a Grand Nemzetközi Társaság elnöke.
Szerinte a ZNO-ról vitázva hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, mire való egyáltalán az oktatás. A végzős legyen kompetens, képzett, hozzáértő, és feleljen meg az információs kor követelményeinek – sorolja az elvárásokat.
Érdemes felidézni azt is, teszi hozzá, mi végre lett eleve bevezetve nálunk a független tesztelés.
„Fontos cél volt szembeszállni a korrupcióval, hogy az ország valamennyi végzősének – bármelyik falusinak – egyenlő esélyei legyenek a felsőoktatásba való bekerülésre. Kenőpénz, személyes kapcsolatok, megvesztegetés és szélhámosság nélkül.
A cél természetesen nemes. De, először is, nem az oktatási rendszer funkciója a korrupció elleni küzdelem. Különben mi szükség az ügyészségeinkre, a rendőrségre, és a korrupcióellenes hivatalra?
Másodszor pedig… nem túl nagy dicsőség egyenlő hozzáféréssel rendelkezni az egyformán alacsony színvonalú felsőoktatáshoz a megszerzett nem túl jó középfokú végzettség után. Hiszen gyakorlatilag már sehol nem tanítanak valami jól. Óriási a szakadék a között, amire oktatnak, és a között, amire a valós életben szükség van.
Ezért nem azt kellene tesztelni, mennyire jól magolják be a gyerekek egyszeri alkalomra (gyakran felkészítők segítségével) az elavult archaikus ismereteket, amelyekkel se a felsőoktatásba nem vesznek fel normális esetben, se munkát nem lehet szerezni.
Ha már egyszer elindult ez a reformhullám, itt volna az ideje gyökeresen megváltoztatni az oktatási rendszernek mind az öt elemét:
a tartalmat,
a technológiát,
az oktatói kádereket,
a tudás ellenőrzését
és a végeredményt.
Annál is inkább, mivel mindez már megvan.
Különben – akárcsak 300 évvel ezelőtt – azon fogjuk lemérni a gyerekek ismereteit, hogy a tompa vagy a hegyes vége felől kell-e feltörni a tojást. És merje nem eltalálni valaki a végzősök közül a helyes választ egy ilyen ZNO-n!
Úgyhogy valamiképpen át kell alakítani az oktatás lényegét, s nem csak a pontszámokat” – írja Volodimir Szpivakovszkij. Nehéz volna nem egyetérteni vele.

Hét
Kárpátalja.ma