Egy lovagkirály a XIV. századból

„Oh, nagy volt hajdan a magyar,/ Nagy volt hatalma, birtoka,/ Magyar tenger vizében hunyt el/ Észak, kelet s dél hullócsillaga” – írta Pető­fi egyik legkiválóbb uralkodónkról, akinek a fejére illesztették nemcsak a magyar, de a lengyel koronát is. Az utóbbi eseményre 645 éve, 1370. november 17-én került sor Lengyelország ősi főváro­sában, Krakkóban. Az évforduló alkalmából tekintsük végig a középkori Magyarország egyik fénykorát elhozó király, I. (Nagy) Lajos életútját.
Az 1342-ben, tizenhat évesen a magyar trónra lépő uralkodó felfejlesztett gazdaságot, arany-és ezüstpénzek garmadájával teli kincstárat, őt támogató, hűséges főnemeseket, főpapokat, stabil, erős államot örökölt apjától és elődjétől, Károly Róberttől, aki III. (Nagy) Kázmér lengyel királynál, gyermekei anyai nagybátyjánál elérte: ha Kázmér fiú utód nélkül hal meg, az ő országa is Lajosra száll.
Károly Róbert kisebbik fiát, András herceget, a Nápolyi Királyság társörökösét azonban – elképzelhető, hogy felesége, Johanna királynő parancsára – 1345-ben megölték. Ezért 1347 novemberében I. (Nagy) Lajos megindult a napsütötte Dél-Itália felé, hogy megbüntesse öccse gyilkosait, és maga üljön Nápoly trónjára.
Váltakozó kimenetelű harcok után azonban belátta, hogy nem tudja tartósan meghódítani a királyságot, és kompromisszumos békét kötött Johannával. Évtizedek múltán viszont Johannáék ellenfele, Kis Károly Anjou-herceg – magyar katonai segítséggel – bevette Nápolyt, a királyság trónjára ült, a királynőt pedig – férjgyilkosság vádjával – megfojtatta. És ezzel lezárult a nápolyi kérdés…
Időközben viszont Dalmácia hovatartozása miatt háború robbant ki Magyarország és a Velencei Köztársaság között. A velenceiek el akarták ragadni I. (Nagy) Lajostól a Magyar Királyság keretei között nagyfokú önrendelkezést élvező, és ezért a magyarokhoz húzó gazdag dalmát kikötővárosokat. Az északolasz tengeri nagyhatalom 1346-ban fennhatóságát kiterjesztette rájuk, a nápolyi hadjáratok miatt pedig Lajos nem tudott időt és energiát fordítani a kikötővárosok visszavételére. Miután viszont békét kötött Johannával, minden figyelmét az Adriai-tengerre fordíthatta. Szövetségre lépett a Velencével rivalizáló másik északolasz tengeri hatalommal, Genovával, 1357-ben pedig megtámadták közös ellenségüket. A velencei területre benyomuló magyar sereg a szárazföldön, az erősebb hajóhaddal bíró köztársaság viszont a tengeren ért el sikereket. A háború sorsát végül is a dalmát városok Velence elleni felkelése döntötte el. A Lajos által ostromlott Zára több polgára egy este – a velenceiek háta mögött – magyar csapatokat engedett be a városfalak mögé, akik meglepetésszerű támadást hajtottak végre a helyőrség ellen, a váratlan roham pedig teljes sikert hozott, a kikötőváros tornyaira újból felkúsztak Lajos lobogói, majd a többi dalmáciai város is megnyitotta kapuit a magyarok előtt. Így az 1358-ban megkötött zárai békében Velence lemondott Dalmáciáról.
Erdély azonban vészes helyzetbe került, mivel a Moldvában élő tatárok több kegyetlen rablótámadást is indítottak az országrész ellen. Így végül a magyar uralkodó a később erdélyi vajdai rangot nyert Lackfi Endrét vezényelte a tatárok ellen. A magyar hadvezér azután átkelt a Kárpátokon, és moldvai területen mért elsöprő csapást a tatárokra. Ezt követően a király megerősítette az erdélyi végvárrendszert, a magyar fennhatóságot később Moldvára is kiterjesztette, ahová magyar telepesek is érkeztek, s a moldvai csángók jelentős része az ő leszármazottjuk.
Nagy Lajos emellett a Balkánon is hódított 1365-ben elfoglalta Észak-Bulgáriát és megszervezte a Vidini bánságot, a bolgár cár pedig a király haláláig Magyarország vazallusa maradt. Ez idő tájt azonban már a török is behatolt a félszigetre, így 1374–1375-ben Lajos már az oszmánokkal hadakozott. Havasalföldre benyomulva győzött is ellenük, ám a román árulás miatt nem ért el döntő diadalt.
Lajos 1342-ről 1370-ig nem egyszer sietett nagybátyja, III. Károly megsegítésére, a Lengyelországra rátörő (akkor még pogány) litvánok, az ugyancsak pogány poroszok, valamint a muzulmán tatárok ellenében. Miután pedig III. Károly 1370-ben fiú utód nélkül elhunyt, Lajost annak rendje és módja szerint Lengyelország királyává koronázták. Hadjáratokat vezetett a litvánok ellen. Kassai privilégiumában adómentességet biztosított a lengyel nemességnek, ígéretet tett rá, hogy a korábbi fejedelmi családok tagjait és a külföldieket nem engedi magas méltóságba jutni. Ennek fejében pedig a lengyel rendek elfogadták, hogy a király halála után egyik lányát királynőjükké választják. Elhunytát követően így vált Hedvig lánya Lengyelország uralkodójává..
Nagy Lajos uralma idején tovább erősödtek a magyar városok, a gazdasági stabilitásnak is köszönhetően demográfiai robbanás következett be, a kultúra pedig virágzott. Pompás gótikus templomokat emeltek, a király pedig felépíttette a gyönyörű diósgyőri várat, mely egyik kedvenc tartózkodási helyévé vált, s itt található Közép-Európa legnagyobb lovagterme. Uralkodásának idején készítették szépséges szobraikat a Kolozsvári-fivérek, írta meg krónikáját Kálti Márk, Küküllei János és a ferences rendi Névtelen Minorita. Pécsett egyetem is nyílt, ám ez később elsorvadt.
1382. szeptember 10-én aztán a király Nagyszombatban örökre lehunyta földi szemét, virágzó országot hagyva maga után.

Lajos Mihály