Czébely Lajos: A nyár elfolyó színei
A nyár elfolyó színeit összevérzi ez az ősz is,
A nyár elfolyó színeit összevérzi ez az ősz is,
Félbeoltott cigaretta ráncáhozhasonlít a homlokod, ha mosolyogsz.Őszinte, akár a pillanattörésátbeszélt éj utáni fáradtságban.
Az almafákon idén nem volt termés.
Sok kérdést tettünk fel értelmetlenül.
Mosás után vasaltuk ruhánkat és
aztán viseltük. Tisztán, gyűretlenül.
régi háború az új küszöbön gyanít és ható rá s hírek mi bemondja kinek a gondja
Nekem a Hold Fénye a legszebb. Mindegy, hogy Sarló vagy teli. Az én lelkem A habkönnyű fényeket Kedveli.
Jönnek megannyi tájon táncban a haldokláson végtelen förgetegben nem tudni, merre rettent sorokban, hullámokban akik szerettek egykor kiket egykor szerettünk egy volt velünk a vére egy volt velünk a léte jönnek tömött sorokban bámulva lankadatlan.
Izzik az üszke Ős lobogásnak Zárt soraidban Megbabonáztak Szétkeni vásznán Álmod az ének Szent születése Benned a szépnek
Mint körbefutó tüzek nádrózsája Vörösen sírt a láthatár előttünk Hogy átfolyt a kő kék obszidiánba Az ég pereme olykor még előtűnt Míg füst gomolygott páraként a mélybe Hol sisteregve dúlt a zölderdőtűz
Már térdig ér a lusta köd, szivárvány-ajtókat nyitok, s az ezüst boltívek mögött egy külső héj, egy gyenge tok, alantas testszövet feszül – négyzetméternyi könnyű gyász – egy furcsa céda újra szül, s belém tapad a sűrű máz – fehér illúzió-burok, a mag belül atom-hideg, eredetemhez eljutok, de már tudom, nem éri meg.
Mint tűzhányó a hegy gyomrában, Úgy van bezárva önmagába Az én világtalan anyám. Csak tapogat, mint magzat a méhben, Egyforma napok sűrűjében Kitartóan fohászkodik. Magába néz csak, hosszan, mélyen, És fényt keres a feketében: Emberhez méltó küzdelem.
End of content
End of content