Picit nyitottad meg az ajtót. S e réssel bomlott a világ. Tavaszi fákról érett alma, Nyárvégi gallyról friss virág. Picit nyitottad meg az ajtót. És nagykapu retesze tárt: Elém lilában habzó kertet, S incselkedő lábak nyomát. Picit nyitottad meg az ajtót. Többet kaptam, mint bárki más: Akácvirágot szétroppantva – Világvégét s feltámadást.
Egyszer úgy is haza megyek, S elhagyom minden Porral lepett keservemet. Nem írok több verset, Zsíros kenyeret csomagolok A fehér papírosokba. Agyamba felvevőt szerelek, S lesem kóbor legyek Ablaküveg-szeánszát. A flakonokat borral töltöm, Gyorsan múló idő csöppen, S üresen állnak a sarokban. A plafonról vakolat pereg, Öreg takarók bőre Álmok verejtékét issza. Anyám hangja délben ébreszt, Üresen tátong a kályha, Meleget áhít az odú. A tető újra beázik, Hiába állítom el az esőt Az ásványvíz…
embernek lenni semmiség lélekként látni borzalom a cinke bársonyos fejét hogy veri szét az ablakon áthevül felszáll kis szobánk lélekstátuszom elcserélem legyek imbolygó gyertyaláng szemöldököd zárójelében
a párnán az illatod te valahol máshol alszol el eszedben sincs csillagot kémlelni nehogy arra gondoljak hogy az ég feszül felettünk ez nem romantika még ablak sincs a szobán csak görcsök vannak fájdalom szorít hitetlenkedve gyógyszert teszek a nyelvem alá hallgatok idegenek mondják szívroham vitte el
A káoszból kirajzol És kontúr lesz a rajzból És benne sok-sok árnyalat És mögöttük egy árnyalak A bizonyság hogy láttalak Kiugrani a gépből És ejtőernyő nélkül Landolsz a fekete tájon Levehetetlen ruhában
Hajnali rím pattan, megtörnek a fények, Álmok nyújtóznak az éjszaka derekán. Lassan ring az éter, zajlik benn a lélek. Aludj még pillanat, te könnyű pihe lány Szürkéllik az utca, nem szól öröm s bánat, Harmat kavarog a jéghideg betonon. Képlékeny az égbolt, lelkek szaladgálnak Míg egy csillag kezét csöndesen megfogom
Gyapjas hortenziák puha ágyába fekszem, Rózsaszín derengés lepi el a pupillám. Virágok zöldje üdít fel, nem öregszem Nincs hangzavar, nincs nehézfény, nincs villám. Alattam manócskák barlangja ásít, Mesevárosi sztráda húzódik a gerincem alatt. Ezüstcsikószekér smaragdkövet szállít, Királylányok sárkányokkal játszanak. Érett körte mély illata táncol Az orrom viruló ösvényein. Nincs bűn, nincs bűnös, csak jászol És golgotai alku az élet keresztjein. Hűvös fuvallat csókolgatja arcom, Átmelegít…
Tükrökből a szél megtörik bronzezüst árnyalat alatt flittereikből kél, vakít villámokat ránt a virradat Hangokra hullnak a cinkék színekké ütve szárnyukat párhuzamukból szívig ér a tükörbeli mozdulat Egymásba játszó áttünet amalgám ködként fehéren suhogó membránfény-üveg árnyéka zizzen a légen Míg újfent késéles szilánk forogja erdőnk tüzeit vércsék szeméből csupa láng zúdul ránk, vijjog a zenit
Hófehér papírlapon betűk, szavak, érthetetlen mondat. Színes tintafolt, elmosódott gyöngy-sor. Rajzok, ábrák, négyzetek. Elbicsaklott rímkép, halott vers-remek.
A tanyán árverés volt, adóba vittek bútort, búzát, igáslovat. Egész délelőtt folyt a vásár, délre már az eszelős öregasszony is sírva fakadt. A Jancsi gyerek nem látott ezekből semmit, hajnalban fűre vitte az egyetlen csikót. Most eszi kis szalonnáját, csattognak tízéves fogai. A csikó is csak másodfű még, a derékig érő fűben vígan szalad, nem tud semmit a szomorúságról, s a homlokán fehér csillag ragyog.
End of content
End of content