A nap verse

Nem kérhetsz számon Madarakat etetsz kenyérbéllel

Imádkozom, sötét az ég, a földi kínból már elég.

A csillagok fölé repül már az ember, s lemegy olyan mélyre, amily mély a tenger.

Nevessünk! – Szenvedtünk már érte.

Az este hűvös, csillagos,

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek – belepusztulok. Bármi lesz veled:

tökéletlenségem csokrai bánthatóságom ágai

A kényszer összehozott minket végül megint.

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

mint az egymás felé nyújtozó fák, úgy próbáltalak elérni. hová tűntél?