Németh Péter: A mindenható arca
…és néha méz és néha kvarc
és néha tűz és néha felleg…
…és néha méz és néha kvarc
és néha tűz és néha felleg…
Előtte az utak készülődtek,
feje fölött kékívelt az ég,
talpa alatt füvek szöszmötöltek.
A nap verse.
Jövel, oh verseimnek lelke, Lélek!
És vess magot szántóföldjén szivemnek,
Hol dús igék és bús dalok teremnek.
Oh Lélek, el ne hagyj, magamba’ félek.
Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
látod az öreg nőt ki a pult mögött
árul én ismerem mióta megszülettem
rám bízta ősz hajszálainak megszámlálását
az én poklomban
számolnak és mértékkel
Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Már megint itt fekszel,
mormogsz valami érdemtelent.
End of content
End of content