Fekete István: Az erdő fohásza
A nap verse.
A nap verse.
Remegek. De megyek Teveled.
Ha ki lát engem teveled,
Jaj, mire gondol?
Hangok, áradó-apadó hangok, zene-hangok,
muzsika fényes ünnepei közt telt ifjúságom,
aranyló zenekarok közt, ének bűvöletében…
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
Ők, kik az időknek mélyén nevettek,
A vigságomból egy-egy részt elvettek.
Otthon még minden úgy van mint régen.
Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy…
Ölbe eresztem két tehetetlen tenyerem:
megint nincs semmi.
A hajdani imaházunk előtt
megállok. Nézem a romos falakat,
a barna ajtón rozsdás lakat.
Az új komák dala zeng ajkamon:
avult korunknak új dalt zengek én;
kevés velem, sok az ellenemben,
s így dalolok végig a földtekén.
End of content
End of content