Nagycsaládok Kárpátalján: a Túri család

 

Csodák márpedig vannak. Mindegy minek nevezzük – isteni gondviselésnek, kegyelemnek, a sors akaratának, megmagyarázhatatlan eseménynek –, tagadhatatlanul léteznek.

Hogy számunkra mit jelent a csoda? Lehet életünket átformáló esemény; lehet mindennapi történés; lehet apró tettekben megnyilvánuló élmény. Ámulatba ejthet, félelemmel tölthet el, megerősíthet.

A kígyósi Túri házaspár, László és Ágnes megtapasztalhatta, hogy mit jelent hinni a lehetetlenben; átélni az isteni csodát.

Ismerjük meg családjuk történetét!

 

– Kígyósi otthonotokban beszélgetünk. Ki származik innen?

LÁSZLÓ: – Én vagyok idevaló. Ez a szülői házam. Itt nőttünk fel a nővéremmel. Az általános iskola első négy osztályát helyben végeztem el, majd bekerültem a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumba. Az érettségit követően felvételt nyertem az Ungvári Nemzeti Egyetem történelem szakára. Ott ismerkedtem meg Ágival, aki a csoporttársam volt.

 

– Ági, terólad mit tudhatunk?

ÁGNES: – Bátyúi vagyok. A szüleim mindent megtettek azért, hogy a bátyámmal nyugodt, boldog gyermekkorunk legyen. A középiskolát a szülőfalumban végeztem el. Nagyon aktív voltam: zeneiskolába jártam, szavaltam, tanulmányi versenyeken vettem részt, diákszervezeti tag voltam. A középiskola után felvételt nyertem az ungvári egyetemre.

– Milyen emléketek maradt meg a megismerkedésetek idejéből?

LÁSZLÓ: – 2007-ben találkoztunk az egyetemen. Egy kollégiumban laktunk. Eleinte nem kedvelt Ági. Ennek az állt a hátterében, hogy a beregszászi gimnáziumból alapos történelmi tudással érkeztem, és okoskodónak tűnhettem a szemében. Később jóbarátok lettünk. Együtt jártunk a református egyetemi gyülekezet programjaira, több közös szolgálatunk is volt. Fontos volt számunkra, hogy Isten a közös pont az életünkben.

ÁGNES: – Az egyetemi éveimben az Ungvári Református Egyetemi Gyülekezet presbitere, illetve a KRISZ Tóháti Alapszervezetének munkatársa voltam.

 

– Mikor lett a barátságból szerelem?

ÁGNES: – Negyedéves korunkban kezdtünk együtt járni. Az egyetemet követően még egy évig udvarolt Laci, majd 2013-ban összeházasodtunk.

 

– Mi történt veletek ezután?

LÁSZLÓ: – Bátyúba költöztünk. Beregszászban vállaltam munkát. Egy éven át egy mobiltelefonokat forgalmazó üzletben dolgoztam, majd diakónus lettem a Beregszászi Református Egyházközségben. Emellett 2013-ban Ágival belekezdtünk a Debreceni Egyetemen a Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolába. 2016-ban mind a ketten sikeresen megszereztük az abszolutóriumot. Ugyanebben az időszakban szintén együtt elvégeztük a Sárospataki Református Teológiai Akadémia beregszászi kihelyezett tagozatán a katekéta-lelkipásztori munkatárs szakot.

 

– Fontos szerepet tölt be az életetekben a hit, a vallás.

LÁSZLÓ: – Gyermekkoromban a szomszéd nénivel kezdtem el a kígyósi református templomba járni. Ott konfirmáltam. 2010 óta presbiter vagyok a gyülekezetben. A kateketika-lelkipásztori képzőt is azért végeztük el, mert úgy éreztük, hogy alaposabb felkészüléssel jobban tudjuk szolgálni az egyházunkat.

ÁGNES: – 2011–2015 között ifjúsági vezető voltam a bátyúi református gyülekezetben. A Sárospataki Teológiai Akadémia képzése nagyon meghatározó volt számomra. Úgy éreztem, ez az, amivel igazán szeretnék foglalkozni: Isten igéjét és szeretetét hirdetni a gyerekek között.

A babázás ideje alatt is próbálom kivenni a részem az egyházközségi munkából. Kézműves-foglalkozásokon, nyári táborokban segítek a kígyósi hitoktatónak, Kopinec Emesének.

 

– Hogyan kerültetek Bátyúból Kígyósra?

ÁGNES: – Laci édesanyja 2015-ben súlyos beteg lett, ápolásra szorult. Hogy segíteni tudjunk neki, átköltöztünk hozzá. Sajnos rövid időn belül elhunyt. Mi azonban itt maradtunk Kígyóson. Számomra teljesen ismeretlen volt a település, de könnyen alkalmazkodom. Szolgálatot vállaltam a gyülekezetben, a gyermekmunkában, így hamar beilleszkedtem a közösségbe.

Akkoriban már én is Beregszászban dolgoztam, a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetségében lettem irodai asszisztens. Akkor hagytam abba a munkát, amikor Zoltán és Erika hozzánk került. Kígyóson lettem hitoktató.

– Beszéljünk a gyerekekről is! Hogyan ismerkedtetek meg velük?

ÁGNES: – Laciban az édesanyja halála után vágy ébredt, hogy jobban megismerje az apai rokonait, akikkel már régóta nem találkozott. Így mentünk el 2016 húsvétján Beregszászba, Laci nagybátyjához, aki 59 évesen egyedül nevelte az akkor nyolcéves Zoltánt és hatéves Erikát.

 

– Milyenek voltak akkoriban a gyerekek?

ÁGNES: – Elhanyagolt állapotban ismertük meg őket. A súlyuk 16-17 kilogramm volt. Erika egy bentlakásos óvodába járt, ahová hétfőn elvitték, pénteken pedig hazavitték. Zoltán elvégezte az első osztályt, de sem írni, sem olvasni nem tudott.

LÁSZLÓ: – Vadak voltak. Féltek, elbújtak tőlünk. Az édesanyjuk akkor már három éve elhagyta őket.

 

– (A beszélgetés közben Lacinak el kellett mennie. Innentől kettesben folytatjuk a beszélgetést.) Ági, milyen érzésekkel tértetek haza a rokonlátogatásból?

ÁGNES: – Elhatároztuk, hogy segítünk a gyerekeknek abban, hogy viszonylag normális életük legyen. Nem sokkal később, amikor bibliatábort szerveztünk Kígyóson, elhoztuk őket hozzánk. Egy hétig nálunk laktak.

 

– Nem féltek tőletek?

ÁGNES: – Nem. Mindenkihez bújtak, akitől egy kis szeretetet kaptak. Amikor a tábor végén hazavittük őket, nagyon sírtak. Bennünket is megviselt az elválás. Utána még egyszer meglátogattuk a gyerekeket, de lelkileg nehéz volt látni a szenvedésüket. Azt mondtam Lacinak, hogy vagy magukhoz vesszük őket, vagy ne menjünk többé hozzájuk.

– Milyen lépések követték a kijelentésed?

ÁGNES: – Először a gyerekek édesapjával beszéltünk. Nem volt ellenére, hogy magunkhoz vegyük Zoltánt és Erikát. Egyfajta megkönnyebbülést éreztünk rajta. Utána felkerestük a Sámuel Alapítványt, és segítséget kértünk tőlük a jogi feltételek elrendezésében. Azt a tanácsot kaptuk, hogy mivel Laci unokatestvéreiről van szó, legegyszerűbb gyámság alá venni őket. Ez a folyamat kilenc hónapot vett igénybe, ugyanis az édesanyát többször be kellett idézni tárgyalásra. Ő egyszer sem jelent meg, így végleg elveszítette a szülői jogát a gyerekek felett. Az édesapa pedig lemondott róluk, így végül hivatalosan is gyámjai lettünk Zoltánnak és Erikának.

 

– Ők akkor már nálatok laktak?

ÁGNES: – Igen. Amint az édesapjukkal beszéltünk, rögtön elhoztuk őket Kígyósra. Az egyik szobánkat gyerekszobának rendeztük be. Együtt szerelték össze Lacival a bútorokat. Ez 2016 augusztusában volt.

 

– Hogyan fogadta a családotok a döntést?

ÁGNES: – Nekem nagyon fontos volt édesanyámék véleménye. Ők első perctől támogattak bennünket. A mai napig számíthatok a segítségükre. Laci édesapja velünk élt. Neki sem volt kifogása a gyerekek ellen. Ő nem sokkal a gyerekek hozzánk költözése után, Sára lányunk születése előtt elhunyt.

 

– Zoltán és Erika találkozott a későbbiekben az édesapjukkal?

ÁGNES: – Igen. Nem akartuk megszakítani vele a kapcsolatot. Rendszeresen elvittük a gyerekeket hozzá, akik eleinte sírtak, mert attól féltek, hogy otthagyjuk őket. A bácsi 2018-ban elhunyt. A gyerekeknek elmondtuk, hogy meghalt az édesapjuk, de a temetésre nem jöttek velünk. Időnként kivisszük őket a temetőbe. Ám egyre ritkábban említik meg az édesapjukat.

– Hogyan alakult az életetek két gyermekkel?

ÁGNES: – Az első év arról szólt, hogy pótoltuk az egészségügyi hiányosságokat: kezeltettük a gyerekek fogait, szemüveget kaptak. Erikának egy gyermekkori betegség miatt gerincferdülése van, rendszeresen visszük őt masszázsra. Zoltán ismét első osztályos lett. A helyi iskolába adtuk be. Erika még egy évet eltöltött a helyi óvodában, majd ő is iskolába került.

 

– Mennyi idő után vettetek észre fejlődést a gyerekeknél?

ÁGNES: – Érdekes módon, mi nem láttuk a változást. A környezetünk részéről azonban sok pozitív visszajelzést kaptunk. Volt, aki azt mondta, hogy az én szavaimat hallja vissza a gyerekek szájából. Mások szerint Zoltán és Erika rám hasonlít.

 

– Egyik napról a másikra lettetek szülők. Hogyan tudtatok felnőni ahhoz a feladathoz, ami a gyerekek nevelésével jár?

ÁGNES: – Sohasem bántuk meg a döntésünket. Viszont nekem sokszor volt olyan érzésem, hogy nem vagyok jó anya, nincs elég gyakorlatom a gyermeknevelésben. Nem ismerjük a múltjukat, ez is nehézséget okoz. Sok-sok türelemre van szükség hozzájuk.

– Beszéljünk a gyerekekről!

ÁGNES: – Zoltán 11 éves. Amikor megismertük, nyolcéves volt, sokat sírt. Félénk, zárkózott volt. Inkább a férfiak – Laci, az apósom – társaságát kereste. Azóta ez megváltozott. Ahogy bekerült az iskolába, kinyílt. Nagy dumás, a figyelem központjában van, könnyen kifejezi magát. Jól tanul. Inkább reálos beállítottságú. Az olvasással vannak gondjai, ebben próbálunk neki segíteni.

Ahogy már említettem, a helyi iskolába jár. Negyedikes. Itt csak négy osztály van, utána máshol kell majd tanulnia. Még nem választottunk intézményt.

 

– Erika?

ÁGNES: – Amikor elhoztuk, nagyon ragaszkodott hozzám. Ez még most is megvan. Ugyanakkor ő nagyon öntudatos, ebből kifolyólag gyakran van nézeteltérésünk. Ezt a tulajdonságát a javára is tudja fordítani, ugyanis talpraesett kislány. Egy év óvoda után került a helyi iskolába, ahol most harmadik osztályos. Humán beállítottságú. Nagyon szeret rajzolni, festeni.

 

– Épphogy megszoktátok egymást, amikor kiderült, hogy babát vártok.

ÁGNES: – Amikor kiderült, hogy állapotos vagyok, leültünk Zoltánnal és Erikával beszélgetni. Elmondtuk nekik, hogy a kisbaba anyának és apának hív majd minket, ha akarják, ők is szólíthatnak így bennünket. Korábban a keresztnevünkön hívtak. Azóta anya és apa vagyunk nekik.

 

– Sára születése valóságos csoda volt számátokra. Mi történt?

ÁGNES: – 14. hetes várandós voltam, amikor az ultrahangos vizsgálaton jelezték, hogy kevés a magzatvíz. Ez több veszélyt is magában hordozott. Méhen belüli elhalás volt várható. Illetve, meg volt arra az esély, hogy ha meg is születik a baba, lehet, hogy csak néhány órát fog élni vagy súlyos beteg lesz. Nem törődtünk bele a diagnózisba, egyik kórháztól és orvostól a másikig mentünk. Összesen 12 orvos vizsgált meg, de egyik sem biztatott. Volt, aki az orrcsontját nem látta, más szerint a lába hiányzott. Abortuszt javasoltak. Volt, aki azt mondta, hogy ha megszülöm ezt a gyereket, akkor azt a társadalom terhére teszem.

Végül a várandósság 31. hetében egy debreceni magánorvoshoz kerültem, aki elvállalta a kezelésem. Ő azt mondta, hogy valószínűleg szivárog a magzatvíz, és a kevés folyadék miatt nem látható jól a baba.

 

– Hogyan tudtátok feldolgozni mindezt?

ÁGNES: – Megrázó volt ezeket hallani. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy megtartjuk a babát. Nyugalmat éreztem, pedig én is veszélyben voltam. Soha életemben nem kaptam olyan igéket, mint akkor. Például az egyik alkalommal, amikor olvastam a Bibliát, ez állt benne: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” (Jn 11,4)

Ezek megerősítettek engem, s én is meggyőztem másokat arról, hogy minden rendben lesz.

– Mi történt aztán?

ÁGNES: – 2017 augusztusában, a terhesség 35. hetében császármetszéssel született meg Sára Debrecenben. Azon kívül, hogy koraszülött volt, makkegészségesen jött a világra, s a mai napig minden rendben van vele. A főorvos azt mondta nekem, hogy fentről vigyáztak rám. Néhány korábbi orvosnak üzenetet is küldtem. Gratuláltak Sárához.

 

– Mennyi időt töltöttetek kórházban?

ÁGNES: – Két hetet. A baba jól tudott szopni, a súlya is gyarapodott. Augusztus 31-én jöttünk haza, másnap már ott tudtam lenni Erika első tanévnyitóján. Egyéves korára Sára elérte más vele egykorúak súlyát. 22 hónapos koráig szopizott.

 

– Milyen baba Sára?

ÁGNES: – Akaratos, de nagyon szeretni való. Ő a kicsi a családban. Nagyon szereti a testvéreit, ragaszkodik hozzájuk, nem sajnál tőlük semmit.

 

– Milyen a kapcsolata a nagyoknak Sárával?

ÁGNES: – Sárával jobban kijönnek, mint egymással. Nagy szeretettel fordulnak a kistestvérükhöz. Nem féltékenyek rá. Erikát érdekli, hogy milyen lehetett a kiskora. Hiányolja, hogy erről nincsenek emlékei. Ugyanakkor azt szokták mondani a nagyok, hogy azáltal, ahogy én gondoskodom Sáráról, majd ők is tudni fogják, mit kell majd tenniük a saját gyermekükkel.

 

– Érdekes, hogy mind a három gyermeket egyszerre kereszteltétek meg.

ÁGNES: – Nem tudtuk kideríteni, hogy meg voltak-e keresztelve a nagyok. Nem találtunk erről feljegyzést Beregszászban. Így a reformáció 500. évfordulóján Sárával együtt megkereszteltettük Zoltánt és Erikát is.

 

– Hogyan telnek a hétköznapok?

ÁGNES: – A két nagy iskolába jár. Én Sárával még itthon vagyok. Laci diakónus Beregszászban, emellett történelmet tanít a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban, s ha felkérik, idegenvezetést is vállal. A kígyósi gyülekezet presbitere, és ifjúsági foglalkozásokat is tart.

A család hatkor kel. Reggelizünk, uzsonnát készítünk. Sárával napközben játszunk, bevásárolunk, alszunk, elvégezzük a házimunkát. A nagyokkal még együtt kell tanulnom. Sára is leül olyankor mellénk, s míg mi tanulunk, ő rajzolgat. Este még játszunk, mesét nézünk. Legkésőbb kilenc órakor lefekszünk aludni.

 

– Hogyan tudtok pihenni?

ÁGNES: – Bekapcsolódtunk a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületébe. Sok programjukon részt veszünk. A gyerekek nyaranta sokat táboroznak. Gyakran meglátogatjuk a szüleimet. Számomra az is kikapcsolódás, hogy náluk nem kell főznöm, takarítanom. A nagyszülők pedig foglalkoznak a gyerekekkel. Édesanyám is gyakran eljön nekem segíteni.

Laci fontosnak tartja a mozgást. Ő hetente egyszer eljár focizni. A nagyokat pedig elviszi pingpongozni, csocsózni.

 

– Hogyan tovább?

ÁGNES: – Szeretnénk a házat kibővíteni, hogy még több gyerekszobánk legyen. Lassan igényelni fogják. Olyan iskolát szeretnénk majd választani a gyerekeknek, ami az ő képességeiknek leginkább megfelel. Semmit nem akarunk rájuk erőltetni. Az a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat.

 

– Nagyon szép családot ismerhettünk meg. Isten áldjon meg benneteket!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma