Az arany az infláció és a defláció árnyékában
Az infláció rémképe különösen azóta kísért a befektetői piacokon, hogy az amerikai jegybank 2009 eleje óta folyamatos mennyiségi lazító intézkedésekkel avatkozik be gazdaság alakulásába. Egyidejűleg deflációs tendenciák is jelen vannak, mert bár enyhén nőtt a pénzromlás mértéke, a temérdek olcsó pénz még nem jelentkezik statisztikailag kimutatható masszív drágulás formájában – írja az aranypiac.hu.
Az USA tízéves államkötvényeinek hozama 2 százalék körül alakul, miközben az amerikai infláció jelenleg eléri a 3 százalékot. Aki tehát washingtoni kormánykötvényekbe teszi a megtakarításait, az tudatosan vállal fel vagyonvesztést, hacsak azzal nem számol, hogy a pénzromlás hamarosan megfordul, és az árak további növekedés helyett inkább csökkenni fognak. Ezzel egy időben a felerősödött kereslet fűti az arany árfolyamát, minek következtében a sárga nemesfém jegyzése mindenkori történelmi csúcsa közelében tartózkodik. Akik aranyat vásárolnak, azok közismerten a pénzük értékvesztésétől félnek a leginkább, és a bizonyítottan értéktartó nemesfémbe való meneküléssel éppen az esetleges drágulás ellen kívánnak védekezni. A piacokat tehát paradox módon egyidejűleg kísérti a defláció és az infláció rémképe jelenleg.
Az amerikai Fed az elmúlt évek mennyiségi lazító intézkedéseivel állandó napirendi kérdéssé tette az infláció jövőbeni alakulását. Ám a pénzmennyiség masszív növekedése nem kizárólag amerikai jelenség. A jegybankok világszerte előszeretettel nyúlnak ahhoz az eszközhöz, hogy olcsó pénzzel pörgessék fel a gazdaság motorját. Milton Friedman óta tudjuk ugyanakkor, hogy minél több pénz áll szemben egy adott árumennyiséggel, annál nagyobb az infláció, tehát a „több pénz, több infláció” is egyben. Ez a képlet persze nem pontosan fedi a valóságot, hiszen nem csak a pénz mennyisége számít, hanem annak forgási sebessége is.
Az, hogy milyen gyakran váltja tulajdonosát a pénz, változó. Gazdaságilag nehéz időkben csökken a forgási sebesség. Pumpálhatnak a jegybankok megannyi pénzt a rendszerbe, ha az a bizalomhiányos hangulatban a bankoknál parkoló pályára kerül, és nem jut el a reálgazdaságba, akkor az egész mit sem ér. A pénzmennyiség növekedése csak akkor pörgeti fel az inflációt, ha az a pénz kering is. A likviditásbővítés egyértelműen növeli az infláció kialakulásának veszélyét, de még nem jelent azonnal mérhető inflációnövekedést.
A japán monetáris politika például már hosszú ideje tartja likviditásösztönző zérus szinten az alapkamatot, és a tokiói kormány tízéves állampapírjai is csak szerény 1 százalékos hozamot termelnek, a szigetország jegybankja mégsem az inflációval, hanem a deflációs tendenciákkal kell, hogy megküzdjön. Teszi ezt azért is, mert ha van valami, amitől a gazdasági és pénzügyi irányítás még az inflációnál is jobban fél, akkor az a defláció. A csökkenő árszínvonal megfojtja a vállalkozásokat, amelyek egyre kevesebb pénzt kapnak a termékeikért és szolgáltatásaikért. Ilyenkor a fogyasztók elhalasztják vásárlásaikat annak reményében, hogy az árak a jövőben esetleg még tovább csökkennek, az üzleti vállalkozások pedig visszafogják a beruházásaikat. A gyengülő keresletre a gazdaság szereplői maguk is az áraik csökkentésével reagálnak, ami aztán végül egy ördögi spirálba torkollik, és önmagát kényszeríti lassulásra az egész gazdaság.
A bajok tetőzéseként a fejlett világ számos országa a szokványos, ciklikusan visszatérő, strukturális okokból fakadó dekonjunktúra mellett az úgy nevezett „Balance Sheet Recession” (mérlegrecesszió) állapotában is van jelenleg, miként Japán az 1990-es évek óta. Ez utóbbi egy a magánszféra és/vagy az állam túlzott eladósodottságból fakadó gazdasági lassulás, amelyből nem az olcsó pénz vezet gyors kilábaláshoz, hanem egyedül a fegyelmezett, hosszú éveken át eltartó adósságcsökkentés egyidejű szerves növekedés mellett. És ez nem csak az államra igaz. Az ingatlanvásárlásaik révén eladósodott lakástulajdonosok például, akiknek hovatovább nagyobb jelzálog terheli a lakását, mint amennyi az ingatlanuk piaci értéke, aligha ösztönözhetőek alacsony kamatokon keresztül élénkebb fogyasztásra. Szorult helyzetükben ők csak arra összpontosítanak, hogy az adósságukat törlesszék.
Akiknek ezzel szemben megtakarításaik vannak, azok jelenleg előszeretettel vásárolnak aranyat. És nem csak azok, akik az inflációtól tartanak. Jól látható, hogy a befektetőket még a defláció lehetősége sem tántorítja el jelenleg az aranyvásárlástól. Ez annyira nem egyértelmű jelenség, hiszen ha a pénz azzal kecsegtet, hogy egyre többet fog érni a jövőben, akkor a legjobb stratégia elméletileg a készpénztartás is lehetne. Az egyetlen racionális magyarázatként erre a magatartásra a válság okozta általános elbizonytalanodás kínálkozik, amelyben a befektetők a biztos igazodási pontnak tartott arany felé fordulnak. Persze hozzá tartozhat még ehhez az is, hogy mivel a deflációs spirálból való kilábalás rendkívül keserves, és ezért a jegybankok a defláció elleni küzdelmükben a végletekig is elmennek, nem túl valószínű egy tényleges defláció kialakulása. Hosszabb távon sokkal reálisabb veszély a likviditásbővítések okozta infláció felpörgése.
Forrás: aranypiac.hu/orientpress.hu