Irányítható-e még az „irányított demokrácia”?
Egyelőre beláthatatlanok az Egységes Oroszország nevű párt világszerte drámai vereségként értékelt vasárnapi győzelmének gazdaságpolitikai következményei. A phyrrusi győzelem óhatatlanul változásokat indukál. Vlagyimir Putyin és hozzá hasonlóan nagyrészt a szovjet titkosszolgálat intézményeiben szocializálódott köre 2000 januárja óta minden kétséget kizárólag bírta a paternalizmus hagyományain nevelkedett orosz választópolgárok nagy részének beletörődő bizalmát. Sokáig a nyugati világ kormányai is az európai gazdaság számára létfontosságú kőolaj- és földgáz exportőrének járó lojalitással kezelték a Kreml minden ízében autoriter hatalomgyakorlását.
Most, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint az egykori SZKP regnálására emlékeztető, állampárti funkciókat ellátó Egységes Oroszország – a legutóbbi választásokhoz képest szavazóinak egynegyedét elveszítve – 50 százalék alatti eredményt ért el, a Kremlnek lépnie kell. Kivált a márciusi elnökválasztás előtt, amely a vasárnapi voksolás után vérszemet kapott tüntetők és a távollétükkel szavazók körében alaposan megtépázhatja az alkotmánymódosítások nyomán 2024-ig hatalmon maradni szándékozó Vlagyimir Putyin oly sokáig csorbítatlannak látszó tekintélyét.
Nem tudjuk, milyen válaszreakcióra szánja el magát a most még láthatólag riadt és tétova politikai elit. Elképzelhető, hogy a hatalmasra duzzadt Putyin-kör legbefolyásosabb tagjai a Kreml hallgatólagos vagy tevőleges hozzájárulásának birtokában gőzerővel hozzálátnak a még megszerezhető gazdasági pozíciók elfoglalásához. De lehetséges egy ezzel ellentétes irányvonal is: a túlságosan szem előtt lévő oligarchák óvatos háttérbe húzódása.
Erre már láttunk egy kísérletet idén februárban, amikor Dmitrij Medvegyev elnök utasítására a törvényhozó és a végrehajtó hatalom kulcspozícióiban lévő politikusoknak el kellett hagyniuk a gazdaság zászlóshajói, köztük a Gazpromtól a Rosznyeftyig az energetikai gigavállalatok igazgatótanácsaiban betöltött tisztségeiket. (Abból, hogy az elnöki ukázt elsőként – szinte órákkal a rendelet közzététele után – az orosz kőolaj- és földgázvagyon miniszterelnök helyettesi rangú irányítója, a Rosznyeftyet magánvagyonaként kezelő Igor Szecsin hajtotta végre, már tudni lehetett, hogy az ötletgazda a politikus fő patrónusa, a hatalomtól ekkor már lassan elforduló társadalom hangulatát érzékelő Vlagyimir Putyin lehetett.)
Az Egységes Oroszország az 50 százalék alatti győzelme önmagában nem jelentene trendváltási kényszert a gazdasági és a politikai élet csúcsain. Igaz, a miniszterelnök és az államfő már vasárnap este nyomatékosan hangsúlyozta és azóta is sulykolja a törvényhozás alsóházába, az állami dumába bejutott másik három párttal való koalícióalakítás, „egy vidám parlament” gondolatát. Pedig erre valójában nincs szükség. Egyrészt azért, mert a közbeszéd már röviddel a Szovjetunió felbomlása után teljes joggal „zsebparlament” néven emlegette a kilóra megvett honatyákból álló testületet. Borisz Jelcin akkori elnöknek csak egyik intézkedése volt a sok közül, hogy az összes képviselőnek 10 000 dollárt utaltatott ki az államkasszából, „lakhatási körülményeik költségeire”. Számos más módon is korrumpálták a parlamenti pártok frakcióit, amelyek Vlagyimir Putyin uralomra jutását követően már az önállóság látszatát se merték demonstrálni. (Nem mindig volt ez így, hiszen például a novgorodi köztársaságban és az első orosz alkotmány kihirdetését követően nagyszerűen működtek a választott képviselők, akik tényleges érdekérvényesítő tevékenységet folytattak. Igaz, az első példa a XII. századból, a második a bolsevik hatalomátvétel előtti évekből való.)
A törvényhozás tehát ezután is engedelmes végrehajtója lesz a kormány, márciustól pedig az igazi ellenlábasok nélkül államfőnek választott Putyin akaratának. A politikai és azzal más országoknál sokkal szorosabban összefüggő gazdasági irányvonal megváltoztatására „az istenadta nép” sem kényszerítheti a Kreml régi/új vezetését, mert az arrafelé is felemás rendszerváltás óta eltelt 20 év kevés volt a társadalmi- és civil szervezetek érdekérvényesítő szerepének kialakítására. Maradnak az utcai megmozdulások és a nyugati nyomás. Ami az előbbit illeti, tényleg drámaiak a legnagyobb szovjet utódállamban szokatlanul nagy létszámú tiltakozások „az elcsalt választás” miatt, és a hatalom szempontjából alighanem kontraproduktív a tüntetők ellen kirendelt óriási rendőri erő. A „rendbontókat” vigyorogva csukott teherautókba tuszkoló, hatalmas termetű, fiatal rendőrök és a moszkvai sajtóban az 1925. decemberi lázadás nagyszerű arisztokrata hőseinek példájára „dekabristáknak” nevezett, látványosan szenvedő mai „demokraták” képe bejárja a világsajtót, és az elnökválasztás küszöbén óhatatlanul elégedetlenséget gerjeszt az ilyen akcióktól magukat távoltartó „egyszerű emberekre” is.
Ez éppúgy változtatásokat generálhat a Kreml politikájában, mint a Brezsnyev-korszak Ronald Reagan nevéhez kapcsolódó Oroszország politikája óta nem tapasztalt, kormányszintű nyugati tiltakozások. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter Vilniuszban tett kijelentése, amely szerint kormányát „komolyan aggasztják” az orosz parlamenti választások, amelyek „se szabadok, se igazságosak nem voltak”, csak a kezdet. Nem vonható kétségbe a Putyin kör védelmében Oroszországban és határain kívül is hangoztatott érv, miszerint a politikus kemény szavai mögött a Nyugat gazdasági érdekei is munkálnak, hiszen a 2011. év e tekintetben másról sem szólt, mint az orosz gazdasági expanzió visszaszorítására tett, egyre gyakrabban eredményes brüsszeli és washingtoni kísérletekről. A decemberi választások utáni változások tehát elkerülhetetlenek. Ma még azonban a körvonalaik se bontakoznak ki igazán.
Gereben Ágnes