A bánatod nem rendíti meg Istent
Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid. Zsoltárok 139: 13-14a
„Bárcsak lenne valami, ami megmutatja, hogyan kell ezen végigmenni” – mondta nekem a barátnőm egy kávé mellett. A gyász még új és ismeretlen volt számára, ezért vágyott egy biztos kapaszkodóra, amely segíthet eligazodni az érzelmek bonyolult útvesztőjében.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne – gondoltam, miközben a saját gyászomra tekintettem vissza.
Jó lenne, ha a gyász egy világosan kijelölt út lenne, amelyen lépésről lépésre haladhatnánk előre. Mintha minden érzésnek meglenne a maga helye és ideje, és amikor egy szakaszon túljutottunk, egyszerűen továbbléphetnénk a következőre. A valóság azonban egészen más. A gyász intenzív, gyakran egymásnak ellentmondó érzelmek kavargása: szomorúság, kétségbeesés, szeretet, magány, harag, üresség, bűntudat, félelem, hála, hitetlenség, vágyakozás és még sok más.
Én is a legrövidebb és legegyenesebb utat kerestem a fájdalmon át, de újra és újra ugyanazokkal az érzésekkel találtam szemben magam. Volt, amikor úgy éreztem, végre előrébb jutottam, aztán hirtelen ismét visszakerültem oda, ahonnan elindultam. A nehéz érzelmek szinte belülről nyomasztottak. Kimerítettek, elszívták a mentális, érzelmi és fizikai erőmet. Sokszor eltűnődtem: vajon normális ez? Rendben van, hogy így érzek? Nem kellene már jobban lennem?
A gyász fájdalmas érzései bennünket gyakran váratlanul érnek és összezavarnak, Istent azonban nem lepik meg. Ő maga alkotott bennünket érzelmekkel. A 139. zsoltárban ezt olvassuk: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid.” A héber szövegben a „belső részek” kifejezés arra a legmélyebb helyre utal bennünk, ahol az érzelmeink gyökereznek.
Az érzelmek tehát nem valami véletlen melléktermékei a létezésünknek. Isten szándékosan teremtett bennünket ilyennek, és amit alkotott, azt jónak látta.
Éppen ezért az érzelmeink nem ellenségeink, hanem ajándékok. Nélkülük olyan lenne az élet, mintha megennénk egy vacsorát anélkül, hogy éreznénk az ízeket. Az érzelmek segítenek örülni a szépségnek, és segítenek feldolgozni a fájdalmat is.
De mit kezdjünk azokkal az érzésekkel, amelyek túl nehéznek tűnnek ahhoz, hogy egyedül hordozzuk őket?
Isten nem egy egyszerű megoldóképletet vagy lépésekből álló útmutatót ad a kezünkbe. Ehelyett arra hív, hogy vigyük elé mindazt, ami a szívünket nyomja. A Biblia ezt sokszor a panaszimádság példáján keresztül mutatja be: őszintén kiönthetjük előtte a fájdalmunkat, miközben az Ő hűségébe kapaszkodunk, és elfogadjuk a vigasztalását.
A legnyersebb, legnehezebb érzéseink is biztonságban vannak Istennél. Nem kell elfojtanunk őket. Nem kell úgy tennünk, mintha minden rendben lenne. Nem kell siettetnünk a gyógyulást, és nem kell menekülnünk a fájdalom elől.
Rendben van, ha nem vagy jól. És az is rendben van, ha vannak olyan napok, amikor jól érzed magad. Megengedheted magadnak a szívszaggató sírást, és ugyanúgy a szívet gyógyító nevetést is. Természetes, hogy hiányzik az, akit elveszítettél, és az is természetes, hogy egy mozgalmas napon csak este, amikor végre csend lesz körülötted, jut eszedbe újra.
Barátom, Isten minden őszinte, nehéz és fájdalmas érzésedet kész meghallgatni. Nem egy térképet ad, amely pontosan megmutatja a gyászból kivezető utat, hanem önmagát adja nekünk. Ő, aki csodálatos módon alkotott meg bennünket, tudja a legjobban, hogyan hordozzon és vigasztaljon bennünket a fájdalom idején.
Fotó: Tóth Erika
Forrás: virtualiskavezonoknek.blogspot.com