A csillogáson túl

Tökéletesre fésült, aranyszőke kislányok, botoxszal tökéletesített arcok, felhőkarcolók, megagyülekezetek, stadion nagyságú templomok.

Az amerikaiak néha ugyan elvesznek a külsőségekben, de Las Vegasban sem vágynak másra az emberek, mint akár itthon, Kecskeméten. Új, missziói egyházközségeket hívnak életre a magyar reformátusok a tengeren túl.

Nagyjából egymillió magyar, illetve magát magyarnak valló él az Amerikai Egyesült Államokban. Azért tűnik indokoltnak a megkülönböztetés, mert a legfrissebb statisztika szerint egy dél-dakotai faluban lakik arányaiban a legtöbb magyar. Ennek pontos okát nem tudni, az is elképzelhető, hogy élt egyszer ott egy karakteres dédnagymama, akinek leszármazottai ma is büszkék magyar származásukra, magyarnak tartják magukat, holott talán már nem is beszélik a nyelvet – meséli Lányi Gábor, aki április óta szolgál Amerikában missziói lelkipásztorként.

A régi magyar kolóniák, az első bevándorlók családjai már szétszéledtek, azonban közösségekre most is nagy szükség van. Az Amerikai Magyar Református Egyház majd egy évtizede kezdte meg a missziói egyházközségek építését az Egyesült Államok nyugati partvidékén Szabó Sándor püspök vezetésével. A magyar lelkipásztoroknak nincs könnyű helyzetük az új hazában, a távolságok több ezer kilométerben mérhetők, és előfordul, hogy keresztelőkor, esküvőn angolul kell prédikálni, mert a magyar nyelvet a rokonság és a barátok többsége nem érti. A református lelkészek azonban leggyakrabban magyarul hirdetik Isten igéjét.

– Aki amerikai templomba szeretne menni, az bármikor megteheti, szinte minden sarkon van egy – mondja Lányi Gábor. – Annak semmi értelme nem lenne, hogy beálljunk ezrediknek a sorba. Nekünk nemzeti identitásunkat kell megőrizni, így természetesen magyarul prédikálunk – teszi hozzá.

Mintha csak a Márai Sándor-idézetet fogadták volna meg az emberek: „Mindig nyugatra menj! És ne feledd soha, hogy keletről jöttél!”, a keleti parton elnéptelenednek a gyülekezetek. Nincs utánpótlása a magyarságnak, a lejtmenetben lévő gazdaság súlypontja egyre inkább áttevődik a nyugati partra.

– A fő problémát az okozza, hogy máshol vannak az épületeink, az infrastruktúra, mint az emberek. A missziói lendület azt jelenti, hogy követjük a magyarok migrációs útvonalát, és azokban a városokban alapítunk gyülekezeteket, ahol sokan letelepednek.

Az egyik legújabb gyülekezet pünkösdkor alakult Las Vegasban.

– Tizenhétezer magyar él ott, szinte egy kisvárosnyi ember. Amikor a munkát megkezdtük, mindössze hét las vegas-i címet kaptunk a magyar főkonzulátustól, közülük négyet már korábban is ismertem. Az első istentiszteletre azonban már hatvanhárman jöttek el, ekkor alapítottuk meg a magyar református gyülekezetet. Felemelő érzés volt, azt a napot azóta is sokszor emlegetjük egymás között. Karácsonykor már csaknem százan voltunk a templomban, mára pedig majdnem kétszáz magyarról tudunk Las Vegasban.

Lányi Gábor több ezer kilométert utazik, autózik, hogy hétvégenként magyarul hirdethessen igét a hatalmas országban. Jelenleg az ontariói gyülekezetben él, javadalmát azonban a nemzetpolitikai államtitkárságtól kapja. A politika rájött ugyanis, hogy itthonról az egyházon keresztül tudják legkönnyebben elérni és támogatni a magyar diaszpórát.

A szertartások mások, mint itthon – mondja a lelkész. – Ontarióban az erdélyihez hasonló, de „keverék” liturgiát követünk. A kinti gyülekezetek nem tradicionális közösségek, sok katolikus is jár hozzánk a magyar nyelv miatt. Las Vegasban például amerikai kántorunk van, így sokszor ifis énekek hangzanak el, mert azokat ismeri. Az istentiszteletek a Magyarországon élő reformátusok számára modernnek, progresszívnek tűnhetnek, azonban a kintieknek még ezek is konzervatívak. Egy amerikai azt mondta nekem a közelmúltban, hogy nem érzékeli a különbséget az orosz ortodox és a magyar református istentisztelet között. Én ugyanis palástban prédikálok, Amerikában pedig gyakran farmerban, lazán öltözve, rágógumizva beszél a lelkész a hívekhez.

Amerikában csak a külsőségek mások, az emberek a lelkük mélyén azonban olyanok, mint itthon – véli a lelkész. A különbözőségekről annyit mond, hogy a szülők és gyerekek nagyon távol élnek egymástól, és leginkább csak ünnepekkor, anyák és apák napján, valamint karácsonykor találkoznak. Sokakat a honvágy is gyötör, de megtapasztalta ennek az ellenkezőjét is. Vannak, akik megtagadják magyarságukat, és amint megkapják az amerikai állampolgárságot, a nevüket is megváltoztatják. A magyar református egyházzal leginkább azok keresik a kapcsolatot, akik szívesen gondolnak hazájukra, és ápolják magyarságukat.

– Mostanában a korábbiaktól eltérő kivándorlás tapasztalható. Régen a kétkezi munkások próbáltak szerencsét és kezdtek új életet Amerikában, ma pedig – különösen Houstonban és Seattle-ben – számos magyar értelmiségi talál jól fizető munkát. Feléjük nem túl nehéz nyitni, bár köztük is vannak tudományos-ateista, szkeptikus hozzáállású emberek.

Lányi Gábor szerint az erdélyi magyarok keresik leginkább a kapcsolatot az egyházzal. Amikor kisbaba születik egy erdélyi családban, akár háromezer kilométert is utaznak, hogy református lelkészt találjanak, aki megkereszteli a gyereküket. – Így történt például, hogy Szabó Sándor püspök egy seattle-i keresztelő után gyorsan alapított egy gyülekezetet is.

A recesszió nem kerülte el az Egyesült Államokat sem, ennek ellenére a kint élő magyarok életszínvonala még mindig jóval magasabb, mint az itthoniaké. A magyarokra jellemző pesszimizmust azonban úgy tűnik, a tengeren túl sem tudjuk levetkőzni. – Úgy vélem, nem érzik saját bőrükön, hogy mit jelent a létbizonytalanság, egy átlag magyar család kint ugyanúgy él, mint egy amerikai. Persze nincs kolbászból a kerítés, sokat dolgoznak a megélhetésért. Jellemzően megy a könyöklés, a nyomulás, sikeresnek kell lenni, vagy legalábbis annak látszani. A miliő gyakran felszínes, mindig megy a „keep smiling”, de sosem tudni, hogy mit rejteget a mély egy-egy emberben. A külső is nagyon meghatározó, Kaliforniában például kötelező jól kinézni. Egy átlag amerikai nő évente forintba átszámítva három millió forintot költ szépítkezésre. Teljesen általánossá vált a plasztikai sebészet, fogfehérítés, hajbeültetés. A szépségipar gerjeszti az igényeket, mert nekik ez jó biznisz, ezzel pedig szinte elérhetetlen ideálképet állítanak a lakosság elé. Hollywood sem olyan, mint amilyennek itthonról elképzeljük, az ódon európai városokhoz szokott szemnek pusztán csak egy barakkváros. Amikor egy-egy turistát kalauzolok, ha nem hívom fel a figyelmüket, észre sem vennék az Oscar-gáláknak helyszínt adó Kodak színházat. A Las Vegas-i kaszinók, szállodák is csak az éjszakai kivilágításban szépek, jól fényképezik őket, mintha az oly általános felszínesség, magamutogatás az épületekben is megnyilvánulna.

A megagyülekezetekben számunkra éppúgy szokatlannak tűnhet az élet. Akár öt-hatezren is ellátogatnak egy karácsonyi istentiszteletre, ahol a betlehemes játékban igazi tevét és elefántot visznek a templomba.

– Ugyanakkor, mostanában a tömegevangelizáció visszaszorulása tapasztalható. A személyességet, az emberi kapcsolatokat kisebb közösségekben sokkal inkább meg lehet élni. Megfigyeltem, hogy a nagy templomok hatalmas lelátóin az emberek magányosan üldögélnek, nem csoportokban. Minél inkább nyugatra megyünk, annál inkább individualizáltabbak az emberek és nem szervezik közösségeiket. Missziónkkal ezen szeretnénk változtatni – zájra gondolatait a református lelkipásztor.