A magyar református egység napja

Zán Fábián Sándor,
a Kárpátaljai Református Egyház püspöke
Négy éve mindössze, hogy a kárpát-medencei magyar reformátusság egységesült, s ennek kapcsán a május 22-éhez közelítő vasárnapon együtt ünnepel.
Még elevenek szívünkben a debreceni nagy nap, 2009. május 22-e eseményei, amikor közösségünk a valóságban is megtapasztalhatta, szemével láthatta saját nagyságát. E mindannyiunk örömének felfokozott állapotában már tudtuk, hogy életünkben olyan változás indult el, mely e naptól fogva folyamatosan erősíti tagjait.

Mindannyian tudjuk: a magyar reformátusság számára sem volt könnyű történelmünk utóbbi száz esztendeje. Ha ezt a száz esztendőt képzeletben egyetlen fényképlapra vetítjük, s tudjuk, hogy ezt a képet a 20. század politikai-társadalmi viharai darabokra szaggatták, most nagy megnyugvással és megelégedettséggel vesszük tudomásul, hogy a nagy debreceni napon a kép darabjai egymáshoz visszakerültek. Az illeszkedés ugyan még nem tökéletes, még elevenek és nagyon sérülékenyek a hegek, de legyünk türelemmel és reménységgel, mert Istenünk, a legnagyobb gyógyító, bölcsen elrendez mindent.
Azt is tudjuk, mindez nem mehet végbe egyik napról a másikra. Hosszú időre van szükség, amíg az egyházkerületek, a ma különböző országok területén működő egyházmegyék és gyülekezetek, sőt egyen-egyenként a gyülekezeti tagok is megértik, átérzik, hogy az egységesült református közösségnek ők valamennyien fontos részei. E tekintetben az egyháztestek vezetői is nehéz feladat előtt állnak. Napjainkra szinte polgárjogot nyert az a felfogás, hogy az egyén a saját gondjaival és örömeivel legyen elfoglalt. A legtöbb ma élő ember, így a legtöbb ma élő református tudatában sem élnek már a hajdani nagyság emlékei. Rég elfeledtük, mi fiatalabbak pedig soha nem is tapasztalhattuk azt az állapotot, amikor a Magyar Református Egyház még egy nagy közösséget jelentett.
Számomra is új az így előállt helyzet, melyet alaposabban meg kell ismernem. De erőtlenül fogalmaztam. Sokkal inkább azt kell mondanom, hogy fel kell fedeznem a Református Hazát: meg kell ismernem tájait, ösvényeit, lehetőségeit. És tudom: a legnagyobb lehetőség, a legszebb ajándék, hogy ismét egy nagy közösségben gondolkodhatunk!
Az egymásra találás csodáit talán a közös találkozókon élhetjük át leginkább. Ilyenre sok példa volt az elmúlt években: a Magyar Református Szeretetszolgálat programjai és rendezvényei, mint a Szeretethíd, a Kárpát-medencei Református Oktatási Alap áldásos tevékenysége, a Generális Konvent elnökségének értekezletei, a Református Egyházi Napok Dunántúlon (REND) vagy az Észak-keleti Reformátusok Találkozója (ÉRT)…
Kárpátaljai reformátusként – bár 1990 és 1996 között magam is debreceni teológus voltam –, most értem és értékelem igazán, hogy nem egy kicsiny, csöndes és erőtlen közösség a mienk. Mert gyerekkoromban még így gondoltam, hiszen a szülőfalumban nem volt református templom, a több felekezetű szomszéd településen pedig csak a kisebbik volt a reformátusoké.
A debreceni alkotmányozó zsinat alkalmával véste szívembe a történelem Ura, hogy mi, reformátusok sokan vagyunk, a Kárpát-medence egyik nagy és erős közössége vagyunk, és Istennek különös gondja van ránk. Ahogy egyre jobban megismerem a több száz kilométer távolságban élő gyülekezeteket, közösségeket, látom összeállni azt a bizonyos múltbéli református csoportképet, látom kirajzolódni azt a jellegzetes arculatot, melyre olyan jól esik rácsodálkozni. Öröm tölt el, amikor Horvátországtól Szlovákiáig, az Őrségtől Felső-Tisza-vidékig látom a gyülekezeteket, lelkészeket ugyanazokkal a gyökerekkel, hitvallással, ének-zene kultúrával, oktatási intézményekkel és diakóniai tevékenységekkel.
Mikor mindebbe betekintést nyer valaki, látnia kell a református egyház vonásaiban a szépséget, a határozottságot, az erőt. Látszanak a szenvedések nyomai is, de a mindenkori magyar református ember szemében éltető reménység lobog.
Egymás hite által megerősítve tapasztaljuk azt, hogy egyazon alapra építjük életünket. Az Élet Forrása mindnyájunk számára ugyanaz. Életútjaink különböznek, de célunk azonos. Ahogyan évekkel ezelőtt megfogalmazódott: Krisztus a jövő, együtt követjük Őt – ma is Jézus nevében vagyunk közösségben. Az erősebb segíti a gyengét, a tapasztaltabb bátorítja a félénket, a bölcs elővigyázatosságra int.
Ez a megtapasztalás – csoda. A 21. században nagyon sokat hallunk arról, hogy széthullnak közösségek, egyre fogy az összetartó erő, elidegenednek egymástól emberek a családban, a házasságban, ugyanabban a nemzetközösségben. Önös érdekek miatt nemcsak, megfeledkeznek egymásról, de sokszor egymás ellenségeivé válnak.
Mi, reformátusok ilyen korszakban élhetjük át az összetartozás csodáját, és tapasztalhatjuk nap mint nap az egymásért való teherhordozást, a boldogító szolgálatot.
Az egy akarattal szolgáló közösség áldás forrásává válik. Ez a kiapadhatatlan forrás az, mely jövőt biztosít ma élő közösségeinknek a gyülekezetekben, az iskolákban, a kollégiumokban, a szociális nehézségekkel küzdő emberek életében.
Szükségét látom annak, hogy a legkisebb szórványgyülekezetek is érezzék az egységes kárpát-medencei reformátusság erejét, Istenhez való ragaszkodását, a Szentíráshoz és a hitvalláshoz való hűségét.
Szeretném, hogyha a református egység napja igazi ünneppé válna az erdélyi, a felvidéki és a budapesti reformátusok szívében is. Ezért fontosnak tartom az egymásért való könyörgést, a közös sajtótermékek megjelenítését, és azokat a rendezvényeket, amelyeken – bár mindnyájan nem lehetünk jelen – alkalomról alkalomra részesei lehetünk az egymásra találás csodájának. Hiszem, hogy ezen alkalmakon is egyre mélyebben a szívünkbe-lelkünkbe vési Teremtőnk és Gondviselőnk, hogy mi összetartozunk, és együtt részesülünk Isten áldásaiban. Mindez bizonyságul szolgálhat a környező népek és felekezetek számára, őket is indítva és bátorítva, hogy keressék és hívják segítségül Jézus nevét, aki egységre hívta tanítványait. És megtudja a világ: Őt az Atya küldte el, hogy megváltsa és üdvözítse a teremtett világot.
„…hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned…” (Jn 17, 20)
Zán Fábián Sándor,
Forrás: reformatus.com.ua