A tékozló lány története

A szülőkre vágott ajtó ha újra nyílik

„Alig várom, hogy elköltözzem itthonról!” „Ha kiszabadulok innen, vissza se jövök soha!”

Ilyen és hasonló mondatok, azt hiszem, valamennyiünk száját hagyták már el, ha máskor nem, kamaszkorunkban, ha másét nem, az enyémet biztosan.

Furcsa teremtmény az ember, mindig vágyakozik valamire, aztán amikor célt ér, hirtelen megszűnik a hajtóerő és új vagy éppen teljesen ellentétes dolgok után kezd el ácsingózni. Soha nem szerettem teljesen elköteleződni, a túl szoros kapcsolatokat sem családon belül, sem családon kívül. Túl független, túl emancipált lelkület adatott. Kellett a saját felségterület. Igazi kamasz voltam, minden életkori sajátosságot remekül produkáltam.

Húszas éveim közepét taposva mégis azt tapasztalom, hogy ha bármilyen gondom, problémám, gyötrelmem, kétségem, örömöm vagy bánatom van, egy helyre fordulhatok teljes bizalommal, őszinte nyíltsággal: a családomhoz. A legbiztosabb ponthoz, ami csak létezhet emberi életünkben. Emberek, ismerősök, barátnők jönnek-mennek, a család viszont marad. Nem morzsolódik le útközben, nincs olyan távolság, ami megkoptatná, nincs az az idő, ami kikezdhetné.

Az egykori nyűg igazi kinccsé lett. A régi teher most kiváltság. Jó érzés azzal a biztos tudattal kelni-feküdni, küzdeni a mindennapokban, hogy olyan közösséget kaptam családnak, amelynek minden egyes tagja igazi csoda, ajándék Mellettem állnak, ha örülök, őszinte szeretettel élik meg velem a boldog pillanatokat. Tértől és időtől függetlenül segítenek a bajban, csapatmunkában oldjuk meg a nehézségeket, kacifántos történeteinken együtt nevetünk. A nap huszonnégy órájában riasztható mindegyikünk, nincs bánat, amit ne együtt viselnénk és nincs móka, amit ne közösen hoznánk össze. Minden vita, nézeteltérés ellenére teljes erőbedobással nyújtanak támaszt, adnak vigaszt.

Köszönöm, hogy a Gondviselés ebbe a földi kis közösségbe helyezett. Köszönöm, hogy olyan otthont adott, ahol mindig tárt karokkal, örömtől könnybe lábadt szemekkel fogadnak. Köszönöm, hogy van olyan soha meg nem szűnő kötelék, kis csapat, amely életem örök biztos pontja. Köszönöm a kimondatlan elköteleződést, amely hozzájuk fűz. Az egyetlent az életben, ami mellett nem tudatosan döntünk, amit nem érvek és ellenérvek racionális egyeztetése után hozunk meg, amit csupán útravalóul kapunk, az első percünktől az utolsóig: a családét.

Ahogy a mondás is tartja: néha el kell utaznunk, hogy hazataláljunk. Jelentem, megtörtént!