A törlesztésvágytól a boldogságig

Mohamed azt tartotta, hogy a házasság a vallás fele. Jézus a házasságot egy életen át tartó szolidaritás-közösségként állítja elénk, és ezáltal a házas-lét hitbeli kérdéssé vált.

Hozzátehetjük: a keresztyén körökben oly fontosnak tartott megtérésre – vagy fordulatra, szemléletváltásra leginkább a meghitt otthon falai között van szükség.

Germaine Greer feminista az 1970-ben megjelent „Kasztrált nő” című könyvében egy külön fejezetet szentelt a törlesztésvágynak. És azzal a megállapítással kezdi, hogy a boldogtalanság mindig törlesztésvággyal jár.

A férfi-nő kapcsolatról mondja ezt: Germaine Greer különbséget tesz aközött a boldogtalanság között, melyet azok a nők szenvednek el, akik magukénak tudhatják környezetük együttérzését férjük alkohol-, alkalmi szex-, vagy drog függése miatt, és azok között, akiknek úgymond semmi okuk a panaszra.

A legnagyobb válási hajlandóságot többek közt a Kennedy Űrközpontban dolgozó férfiak feleségei produkálják, az országos átlag kétszeresét. Olyan nők, akiknek nincsenek anyagi gondjai, akik elvileg irigyelt helyzetben vannak.

Gyakran azt hiszik az emberek, hogy kevésbé volnának boldogtalanok, ha több pénzük lenne, ha tudnának fizetni egy bejárónőt, vagy egy bébiszittert, vagy el tudnának utazni egy hosszú nyaralásra. De nem ez a helyzet: ha minden egzisztenciális probléma megoldódna, akkor csak annál nyilvánvalóbban látszódna a legfontosabb probléma. Az intimitásra való képtelenség; hogy rejtőzködünk (nem csak fügefalevéllel), hogy nem merjük megmutatni magunkat, hogy a gyengeségünket erővel palástoljuk.

A bűnbeesés története arról szól, hogy a nő bajba keveri a férfit, a férfi pedig elárulja a nőt. És büntetésként pedig egy kiszolgáltatott, vágyakozással terhes, a szülés kínjait elviselni kénytelen nő áll szemben egy zsarnokoskodó férfival. (1 Móz 3. fejezet)

Mindezt leegyszerűsítve a nemek harcának is nevezik. Kétségtelen, vannak áldozatok, akik ott állnak egy válóper végén kifosztva, vagy egyszeriben azt látják, hogy társuk lelépett, elárulta őket, de a gyermek-elhelyezési perben azért ringbe száll, mint a Kramer kontra Kramer-ben.

Kétségtelenül nagy a csábítása, hogy azon törlesszünk boldogtalanságunkért, aki irányában a legnagyobb elköteleződést vállaltuk, akivel összekötöttük az életünket és akit felelőssé tehetünk, ha kell.

Ebben a törlesztésben már több évezredes, kifinomult módszerek, bevált játszmák állnak rendelkezésre, melyeket egyik nemzedék ad át a másiknak, mert vélt boldogtalanságunkért fizetnie kell a másiknak:

Társaságban a versengés felszítása; a hozzá kötődő személy lejáratása; ha ez nem lehetséges, akkor a figyelem felkeltése bármilyen eszközzel.

De a törlesztés igazán akadálymentes színtere maga a meghitt otthon. A verbális agresszió szitkozódásokban, terméketlen szemrehányásokban, egyre destruktívabb támadásokban fejeződik ki, a „te soha nem”-ek, „mert te mindig”-ek mocskos áradatában. A be nem vallott féltékenység nyomán a kiszolgáltatottabb, az elszigeteltségre és tudatlanságra kárhoztatott fél egyre képtelenebb arra, hogy értékelje a másik sikereit és megértse kudarcait.

És az otthoni belviszályok legsötétebb rétege, amikor a házasfelek a gyerekeket használják a csatározásaikhoz.

Az apai vagy az anyai alkalmatlanság bizonygatása, a másik kigúnyolása amiatt, hogy nem tudja, mi kell a gyereknek.

Aztán ott van az öröm megvonása büntetésképpen, a szexuális kegyek jutalmul adása vagy visszavonása.

A manipulációk aprólékosan kidolgozható hálójában vergődő feleknek egyetlen lehetőségük a tudatosság – Eric Berne szerint: „…tudatosság; valami, ami felülemelkedik azon, amit a múlt beprogramoz… valami, ami több jutalmat nyújt, mint a játszmák, s ez az intimitás.”

Teljes fordulatra van szükség ahhoz, hogy a nemek közötti csatározások, a játszmák és törlesztések aprólékosan aláaknázott földjéről a boldogság országába jussunk.

Néhány évtizeddel ezelőtt a protestáns teológiában Dorothee Sölle kísérletet tett arra, hogy a boldogság fogalmát rehabilitálja. Egyik fontos felismerése, hogy kell egy „meggazdagított én”, mely képes a lemondásra, és lelkileg minél gazdagabb ez az én, annál könnyebben képes erre anélkül, hogy ezt áldozathozatalként élné meg. Egy-egy házaspárnál van egy közös lelki kincsesláda, ennek tartalma a kapcsolatuk elejétől kezdve befogad újabb és újabb kincseket, és minél inkább tele van ez a kincsesláda, annál inkább meglesz az esély arra, hogy átvészeljék a nagyon strapás, hajtós éveket. Ennek természetesen vannak idői dimenziói is: ezért is lehet veszélyforrás a házasságra a túl korán érkező gyerek.

De bármilyen komoly és élménygazdag legyen is a kezdeti néhány év, nem segíthet akkor, ha elmarad a már fent említett szemléletbeli fordulat:

Hamvas Béla a fákról írt esszéjében így foglalta össze: „…nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát; tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele. Tudja, milyen rettentő őrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát – ez a tévedés, amin minden sors összetörik: a győzelem (értsd: az önmagára találás élménye) azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni.”

Jézusnak van egy igen talányos mondata: „Aki meg akarja tartani az életét, az elveszti, aki pedig elveszti azt énértem, az megtalálja.”

Ezt a kitételt, hogy „énértem”, úgy is lehet fordítani, hogy „rám tekintettel”, vagy „tekintettel arra, amit én mondok”.

Ez a jézusi mondat tehát nem felhívás arra, hogy legyünk olyan vallási fanatikusok, akik számára csak az „ügy” létezik és más nem, hanem Jézus figyelmünket az élet egyik alap-törvényére irányítja, ami lényegében paradoxon.

„A kemény és erős a halálé, a puha és gyenge az életé” – írja Lao Cse. Ez bibliai szemlélettel harmonizáló bölcsesség. Jahve az élet Istene, ezért ereje az erőtlenség által ér célba. A puha és gyenge, a változni, átalakulni és növekedni képes minőségen keresztül. Ez a párkapcsolatra nézve azt jelenti: „Akkor fognak szeretni, ha kimutathatod gyengeségedet anélkül, hogy a másik ezt erejének bizonygatására használná fel.” Pavese

Minél inkább meg akarjuk tartani – konzerválni – az életünket, annál inkább csúszik ki a kezünk közül, de ha lemondunk arról, hogy teljes egészében uraljuk, ha görcsös birtokolni vágyás helyett élünk a ráhagyatkozással (Bonhoeffer-i értelemben), akkor egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy újra tudunk vágyakozni arra, ami a miénk – ahogy Simone Weil és mestere, Alain fogalmazott: szeretni annyi, mint önmagunkon kívül találni meg boldogságunkat.