A világ varázstalanítása

Jelentősen csökkenthető vagy egyszerűsíthető az a közvetítő struktúra, ami kiépült Isten és ember közé, ez volt Luther Márton spirituális forradalmának egyik erőteljes vonatkozása.

Kiiktatható az egyház Isten és ember közül? Erről is beszélgettünk Szabó István református püspökkel a reformáció napján.

A 16. század gazdasági, politikai, morális és hitbéli válsága is hozzájárult a reformációhoz, de gyakran elfeledkezünk arról, hogy a reformáció igazi lendítő ereje az a mély istenélmény volt, ami az egyház és a társadalom megújítására tett kísérleteket összefogta és képes volt a megfelelő mederbe terelni.

Max Weber német szociológus úgy vélte, hogy 1517. október 31-én a reformációval megkezdődött a világ varázstalanítása, elmúlt az emberiség gyermekkora. Szabó István szerint 2012-ben lassan ott tartunk, hogy fel kell kérnünk egy tudóst, keresse meg azt a pontot, amikor megkezdődött a világ újra-varázsolása. A püspök szerint ugyanis egyre messzebb kerülünk Luther Márton, a protestáns reformáció szellemi atyjának megtérés-élményétől és az egyház megújítására tett kísérletektől.

Természetesen

A reformáció szellemi virágzást, iskolákat, anyanyelvi istentiszteleteket hozott, Szabó István ennek ellenére nem idealizálja a 16. századi teljesítményt.

– Reformáció nélkül is alakultak volna iskolák, elterjedt volna a nyomtatással az írásbeliség. Ennyi szelíd protestáns önmértékletet illik már gyakorolni. Volt katolikus reformáció is, amely szintén élt a kor eszközeivel. Ma is az a nagy kérdés, mint akkor: hogyan használja a civilizáció eszközeit a keresztyénség? Ellenséges közegnek tekinti, vagy befogadja, használja? A 16. században a könyvnyomtatás olyan változást hozott, mint ma az internet, vagy a különböző blogok, közösségi oldalak megjelenése.

A középkori ember számára hihetetlen volt az a gyorsaság, ahogyan a könyvnyomtatással az információk terjedhettek, mégsem borultak le a könyvnyomtató aranyborjúja előtt és nem kezdték imádni, hanem a legtermészetesebb módon használták a technikát.

Nem kellenek református „celebek”

Tegyen bárki kísérletet, megtapasztalhatja, hogy napjaink közbeszédében nem forognak ismert református személyiségek nevei, az átlagember – főként, ha nem hívő – nem képes felsorolni három ismert református nevét sem. Szabó István szerint ez egyáltalán nem probléma.

– Nekünk, reformátusoknak nem az a tét, hogy minket ismerjenek és rólunk beszéljenek, hanem az, hogy emberek megismerjék és kövessék Jézust, mert akkor mi elvégeztük a feladatunkat. Ehhez azonban nem ismert reformátusok, hanem a Szentírás és a Szentlélek kegyelme kell.

Mai reformátorok?

Az csak száz év múlva derül ki, hogy vannak-e a mai egyházban olyan személyiségek, akiket az utókor reformátoroknak tart majd. A püspök szerint a legkevésbé azok nevezhetők reformátoroknak, akik a reformálás dobját verve állandóan kiáltoznak, hogy változásokra van szükség.

– Értetlenül állok azelőtt, amikor valaki túl bonyolultnak tartja az istentiszteletünket, hiszen a reformátori célkitűzés még a római katolikus egyházban is beteljesedett, mert a második vatikáni zsinat óta nem latinul, hanem anyanyelven miséznek ott is. Ma az a kérdés, hogy az istentisztelet és az egyházi életünk valóban kifejezi-e, egészségesen és dinamikusan, a mai ember hittapasztalatát. Figyelem a vitákat: lehet, azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy ebben a túlbonyolított korban az a jó istentisztelet, ami a lehető legegyszerűbb, legtisztább, van állandósága és jó értelemben vett ismétlése. De lehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint a régi tiszta formák, a 18-19. századi liturgiai minták már üresek és ebben az ürességben esetlenül mozog a mai ember, nincs otthon bennük. Olyan csatornákat kell nyitni, ahol otthonosabb, szívhez szólóbb, a mai emberhez közel állóbb az istentisztelet. Ez a vita nincs eldöntve, de végzetes félreértés lenne azt gondolni, hogy a reformátorok mániás egyszerűsítők vagy redukátorok lettek volna. Ők azt akarták, hogy a legegyszerűbb és legmegragadóbb módon menjen végbe Isten és ember találkozása, ez pedig nem redukció, hanem koncentráció – teszi hozzá a püspök.

Kiiktatható-e az egyház Isten és ember közül?

Gyakran felvetődő kérdés, hogy kiiktatható-e az egyház Isten és ember közül. Szabó István szerint reformátusként talán nehezebb választ adni erre a „furfangos” kérdésre, mert Luther spirituális forradalmának egyik erőteljes vonatkozása éppen az volt, hogy jelentősen csökkenthető vagy egyszerűsíthető az a közvetítő struktúra, amely kiépült Isten és ember közé.

– Római katolikus értelmezők szerint éppen az a probléma a reformációval, hogy teljes mértékben megszüntette a közvetítő struktúrát. Ha ez így volna, akkor nem jött volna létre az 1970-es, 80-as évek jórész protestáns divatja Európában, a „Christ sein ohne Kirche”, vagyis az a gondolat, hogy lehetek keresztyén egyház nélkül. A hiperkatolikus pozíció azt mondja: Isten azért adta az egyházat, hogy ezen keresztül jussunk Istenhez, a hiperprotestánsok pedig fölösleges ballasztnak tekintik az egyházat, amit félre kell tenni az útból.

„Szóló” keresztyénség?

– Meggyőződésem, hogy szóló keresztyénség nem létezik.

Ezt már Tertullianus is szépen megfogalmazta a 3. században: solus christianus nullus christianus – a magános keresztyén nem keresztyén. Az Istenre való találás egyenes következménye, hogy az ember azonnal elkezd közösséget keresni. Az ember közösségi lény, ezért a legbensőségesebb hitét is közösségben képes megélni, ahogy Pál apostol is mondja: hitből hitbe, vagy egymás hite által épülünk. Az egyház nem valami szükséges rossz, hanem a szentek közössége. Kikerülhetetlen.

A Szentháromság Isten minden létközösség forrása, és Istenről is úgy beszélünk, mint Atya, Fiú és Szentlélek létközösségéről. Isten a saját képmására teremtett minket, így az ember sem lehet létközösség nélkül – erősíti meg Szabó István.

Spirituális értékek

Gyülekezeteiben él az egyház, de megváltozott a világ, a társadalmi szerkezetek. A globalizálódó világban már nem lakóhelyhez kötöttek az emberek, ezrek keresnek nagyobb városokban vagy külföldön munkát és boldogulást.

– Valóban felgyorsult a társadalmi mobilitás, pedig Európa szkeptikus volt ezzel korábban. Amerikában természetes volt, hogy egy-egy ember élete során háromszor-négyszer vált lakóhelyet. Itt legfeljebb egyszer változtatott valaki, mondjuk faluról városba költözött. Kérdés, hogy a hagyományosan szervezett parókiális közösségek ilyen viszonyok között miképpen tudják kereteiket fenntartani. Sokféle válasza van erre a mai keresztyéneknek, például rétegközösségeket szerveznek, vagy olyan gyülekezeti életformát alakítanak ki, amely nem a munkához, hivatáshoz, egy helyben lakáshoz, hanem spirituális értékekhez kötődik.

A jóra törekvő társadalom fontos orgánuma

A református egyház 21. századi társadalmi szerepéről Szabó István azt mondta, hogy három erős, egymással is vitatkozó pozícióról beszélhetünk.

– Az egyik szerint az egyháznak ott a helye, ahol a társadalomban az altruizmus erői fölfakadnak, magyarán az egyház legyen a jóra törekvő társadalom egyik nagyon fontos orgánuma. Csatlakozzon azokhoz az irányokhoz, politikai megoldásokhoz, társadalmi ügykehez, ahol önmagunk feladása nélkül jelenhetünk meg; az oktatásban, szociális munkában, az elesettek, szegények támogatásában.

Érvényes erővel

– A másik pozíció szerint az egyháznak a lehető leginkább meg kell próbálnia elkülönülni a társadalomtól és bensőséges egyházi közösségben megőriznie azokat az értékeket, amelyek majd később a társadalmat is megtarthatják. Egy neves amerikai skót filozófus azzal a fejezettel zárta a modern társadalomról való töprengését, hogy térjünk vissza Szent Benedekhez. Ezt azt jelenti, hogy úgy újulhat meg Európa, ha a keresztyénség visszatér a 4-5. század szerzetesmozgalmaihoz és a világtól elzártan, bensőséges regulát követ. 1500 éve ez mentette meg Európát morálisan és kulturálisan. A harmadik pozíció szerint pedig missziót kell végezni és meg kell találni az utat a mai, erőteljesen szekularizált, önmagának élő társadalomhoz, meg kell keresni az emberekhez vezető csatornákat és érvényes erővel megjeleníteni a krisztusi hívást.

Adj király katonát!

Az eleven keresztyén közösségekben mindig nagy viták voltak a „hogyan továbbot” illetően.

– Az lenne baj, ha pangásban tennénk-vennék az életünket. Vannak, akik ihletett módon mindig újítani akarnak. Ám attól, hogy valami új, nem biztos, hogy jó. Korunk egyik nagy bálványa az új. Az új önmagában nem hordozza a jóság kategóriáját. Fontos, hogy ne tekintsünk minden vonakodót csökött konzervatívnak.

A 16. században a vitázók mindig komoly teológiai kritériumrendszer mentén tárgyalták meg, hogy mit kell megőrizni és mit kell megújítani. Ma sokan könnyedén felosztják a református egyházat táborokra, mindegyikük kap egy zászlót és elkezdődik az „adj király katonát”, miközben évek óta toporgunk fontos kérdések megoldásában. Ha valaki lelki wellness-otthonra vágyik, azt nem találja meg az egyházban. A földön élő egyház „ecclesia militans”, vagyis harcoló egyház. A reformáció meghatározó törekvése volt több nemzedéken keresztül, hogy meg kell változni. Némelyek szerint a reformátorok kitették az oltárt a templomból és helyére rakták a szószéket. Tényleg csak ennyiről lett volna szó? Ráadásul ez így nem is igaz. A lutheri dráma veleje az volt, hogy Luther újra és újra „fönnakadt a kerítésen”, mert ő Istentől karriert, sikert, békességet akart, elvárta az apakomplexusának a megoldását és még lehetne sorolni. Luther akart. Megtérése drámai megvilágosodás volt, rádöbbent, hogy Isten akar. Isten akar tőle és számára valamit: tőle életszentséget, számára kegyelmet. Röviden ez a dráma az egész reformáció lényege. A kálvini gyakorlatiasság eszenciája is az, hogy akar veled valamit az Isten, és amit Ő akar, az változtat meg igazán és érvényes módon téged is és a világot is.