Akaratom, akaratod

Minden cselekedetünk attól függ, ki a mi életünk istene.

Ha mi magunk vagyunk azok, hiába böjtölnénk akár a legdrasztikusabb módon is, azzal sem tudnánk Isten tetszését elnyerni, és kompenzálni, hogy az őt megillető helyet másnak adtuk át.

Tavaly tavasszal egy muszlim vallású szíriaival beszélgettem, aki kérdőn nézett rám, mikor látta, hogy keresztyénként nagyböjt idején húst eszem. Kimagyaráztam magam, elmondtam, hogy az én hitem szerint a böjtnek nem az a lényege, hogy nem eszünk húst; innen pedig már csak egy lépés, hogy nemcsak hússal lehet böjtölni. Erre ő felháborodva szegezte nekem a kérdést: a keresztények miért másítják meg Isten szavát, ők, muszlimok, sosem tennének ilyet; ha húsról van szó, nem állítanák, hogy az internettel is lehet böjtölni. Bár a felháborodását próbáltam azzal magyarázni magamnak, hogy az ő istenképe szerint a Mindenható bizonyára kegyetlen Úr, ezúttal nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. E jelentéktelennek tűnő párbeszéd rávilágított bennem, hogy muszlim felebarátom és az én hitem között nemcsak Jézus Krisztus istenségének tagadása vagy elismerése a különbség, nem pusztán az istenképünk és a szent könyveinkhez fűződő viszonyunk különbözik, van itt még valami. Valójában ő arról tett bizonyságot nekem, hogy Istenként tiszteli Istent, én viszont hajlamos vagyok elfeledkezni Isten isteni mivoltáról. Vajon tényleg istentisztelet történik az én böjtömben, vagy csak kijelöltem néhány alibi megvonást, ami elég fájdalmas ahhoz, hogy már böjtnek lehessen nevezni? – kérdeztem magamtól. Ez elvezetett az alapvető kérdéseimig: mit jelent valójában böjtölni, és mi a böjt célja.

A világhálón magyar nyelven is hozzáférhető az a felvétel, amelyet az utóbbi hónapokban emberek százezrei üdvözöltek, nemcsak a közvetített gondolatok miatt, hanem azért is, mert azok egy meglehetősen hiteles politikus szájából hangzottak el. „Mi irányítjuk a globalizációt vagy a globalizáció irányít bennünket?” – tette fel a költői kérdést Jose Mujica, Uruguay elnöke az ENSZ fenntartható fejlődésről szóló konferenciáján Rio de Janeiróban tavaly nyáron. Majd így folytatta: „Lehet a könyörtelen versenyen alapuló gazdaságban szolidaritásról és arról beszélni, hogy >>mindannyian egyek vagyunk<<!–? Milyen messzire terjed a testvériességünk? (…) Ma már nem az emberek uralják azokat az erőket, amelyeket szabadjára eresztettek, sokkal inkább ezek az erők uralják az embereket és az életet. (…) nem azért jöttünk erre a bolygóra, hogy egyszerűen csak fejlődjünk, tekintet nélkül mindenre.”

A latin-amerikai ország 2010-ben megválasztott államfője állítólag fizetése kilencven százalékát jótékonysági célokra fordítja, elnöki palotáját a hajléktalanok elszállásolására tartja fenn hidegebb éjszakákra, míg ő kis farmján él feleségével, ahol saját maguk állítják elő a családjuk ellátásához szükséges élelmiszerek jó részét. Mujicát csak úgy emlegetik, mint a világ legszegényebb elnökét, ő azonban kikéri magának ezt a megnevezést, mondván: „szegény az, akinek semmije sincsen, vagy túl sokat akar. Én nem szegénységben élek, hanem képes vagyok bizonyos dolgokért egyes dolgokról lemondani, és nincsenek nagy igényeim”.

Bár az ENSZ csúcstalálkozója alig vezetett bármilyen kézzel fogható eredményre, az uruguayi politikus szavai újra szembesítettek nagy halakat és kisembereket saját felelősségükkel. Emlékeztetett arra, hogy sokkal kevesebb is elég, mint gondolnánk, ahhoz, hogy megelégedetten éljünk. A tevékenységeink óriási hányadára pusztán azért kényszerülünk, hogy fenntartsuk és működtessük azt a pazarló és megterhelő életmódot, amire berendezkedtünk.

Vészesen közeledett az idei nagyböjt, döntenem kellett, mivel böjtölök. Úgy éreztem, ha kiválasztanám a húst vagy a csokoládét, ezúttal azért tenném, hogy igazoljam böjtöm létjogosultságát valamilyen, tőlem nem kis áldozatot igénylő megvonással, miközben leginkább Mujica elnök szavai és más, az övével rokon gondolkodású emberek hozzáállása foglalkoztatott. Mivel a böjt idejét egyfajta istentiszteletként akartam megélni, remélve, hogy annak nem lesz vége húsvétkor, úgy döntöttem, idén nem valamivel fogok böjtölni, hanem valahogyan. Semmivel, mégis mindennel böjtölök, és merőben másként, mint eddig.

Az utóbbi hetekben megvizsgáltam, mire van feltétlenül szükségem. Milyen ételre, milyen kikapcsolódásra, mennyi elektronikára – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Meglepő felfedezést tettem, amikor rájöttem, hány meg hány alkalommal kapok feszültségoldó szerként egy kis csokoládé, egy kávé, egy kis netezés után. Ilyenkor megpróbálok résen lenni, és arra késztetni magam, hogy szembenézzek azzal a kényelmetlenséggel vagy fájdalommal, amit tompítani készülök, élvezetek helyett pedig Istenhez menekülök. Amikor segítségért és békességért imádkozom, mindig van erőm folytatni, amit elkezdtem, és megerősödik a bizalmam Istenben.

Másról is szól azonban a böjt, valamiről, aminek a mértéktelenségünk és a menekülésünk igazi okához van köze. Minden cselekedetünk attól függ, ki a mi életünk istene. Ha mi magunk vagyunk azok, a pénz, vagy bármi más, akkor úgy élünk, hogy hiába böjtölnénk akár a legdrasztikusabb módon is, azzal sem tudnánk Isten tetszését elnyerni, és kompenzálni, hogy az őt megillető helyet másnak adtuk át (vö. Ézsaiás könyve, 58. fejezet). A böjt akkor lesz valóban böjt, vagyis több mint mondjuk, egy méregtelenítő kúra, ha megvizsgáljuk, mi minden választ el minket Istentől, és hajlandóak vagyunk mindattól megszabadulni. A böjt szerves része a könyörület, a megbocsátás, az Istennek szentelt idő és az önvizsgálat. Ha meg akarjuk ragadni a böjt lényegét, talán nem állunk messze az igazságtól, ha szemügyre vesszük a következő Igét: „szeretetet kívánok és nem áldozatot, Isten ismeretét és nem égőáldozatokat” (Hóseás könyve, 6. rész, 6. vers).

Aki böjt idején letelepszik Isten lábainál, többé sosem akar felállni onnan. Böjt idején eljuthatunk abba a közösségbe Istennel, amely egész életünket hathatja át, ha teszünk érte. Ez lehetne az igazi állapotunk, valódi függés nem mástól, mint Istentől, odafordulás a Mindenhatóhoz, Isten tisztelete és imádata. A böjt tehát valójában a megtérés jele.

A naptárban böjtölésre kijelölt heteket azonban nemcsak azért érdemes kihasználni, hogy újra és újra korrigáljuk magunkat, hanem azért is, hogy teljesüljön egyik alapvető kérésünk és vágyunk: az, hogy legyen meg Isten akarata – amint a Mennyben, úgy a földön is. A fenntartható fejlődés a vajúdó teremtett világ egyik leghőbb vágya. Sóhajainkon túl azonban tettekre is képesek vagyunk, és tudnunk kell, hogy böjtölni fajsúlyos cselekedet. Valami, amivel teszünk azért, hogy Isten akarata érvényesüljön ebben a világban – éppen rajtunk keresztül. Mi vagyunk azok, akik enyhíthetünk a teremtett világ szenvedésén, európai keresztyénként is.