„Amit lehet, tegyük meg, és úgy végezzük, ahogy Isten mondja…” – interjú Gulácsy Lajos nyugalmazott református püspökkel

Mint már arról honlapunkon beszámoltunk, 2012. augusztus 20-án kilenc határon túli személy, illetve szervezet kapta meg a Külhoni Magyarságért Díjat. A kitüntetettek között szerepelt Kárpátalja egyetlen magyar nyelvű gyermeklapja, az Irka, és Gulácsy Lajos, nyugalmazott református püspök is. Punykó Máriával, az Irka főszerkesztőjével készített interjúnkat már olvashatták honlapunkon. Ezúttal Gulácsy Lajos nyugalmazott püspök urat kerestük meg a témával kapcsolatban.

– Mit érzett, amikor átvette a Külhoni Magyarságért Díjat?
– Azok a kitüntetések, amelyekkel engem megtisztelnek, nemcsak az én érdemeim, hanem mindazokéi, akik velem együtt munkálkodtak. Ez a legújabb kitüntetés is, a határon túl élő magyarság szolgálatáért, nemcsak az én szolgálatomat díjazza. Különösen hálás vagyok, hogy eszköz lehettem ebben a feladatban. Ám azért tehettem meg mindazt, amit tettem, mert Isten megsegített és megáldott. Ezért ez a kitüntetés nem is nekem szól, hanem Istennek. Én csak rajta keresztül, mint eszköz, végezhettem ezt a feladatot.

– Ön, közel a 90. életévéhez, még mindig dolgozik, szolgálatot végez. Honnan meríti mindehhez az erőt?
– Én gyermekkoromban nagyon sokat betegeskedtem. Azt mondták: „Ez sem fog sokáig élni!”. Hála az Úrnak a 88. évemet taposom. Isten ajándéka, hogy 88 éves fejjel az ember még tud valamit csinálni, s ami a legfontosabb, hogy örömmel teszi. Hiszen az a munka, amelyet örömmel végeznek, könnyű, amelyet pedig fogcsikorgatva, az duplán nehéz. Hogy honnan az erő? Egész biztosan nem a kenyértől vagy a paprikás csirkétől, hanem Istennek egy különös ajándéka ez.

– Mikor találta meg Istent?
– Hála az Úrnak fiatalon. Tizennyolcadik évét töltöttem életemnek, amikor hazajöttem Budapestről, ahol mint műszaki tisztviselő dolgoztam tele reménységgel, bizakodással. Aztán, mikor jött a háború, mindez kútba esett, és én úgy jöttem haza, mint egy fiatal, aki elvesztette reménységét. Szülőfalumban olyan missziói munkás dolgozott akkor, akinek szolgálata folytán az emberek rádöbbenhettek arra, hogy létezik egy erőforrás: Isten közelsége. Hazatérve bekerültem ebbe a közösségbe, és rájöttem, hogy bár elvesztettem a földi reménységem, de van egy másik: a lelki élet lehetősége. Azóta ezt munkálom, és nagyon boldog vagyok, hogy fiatalon kezdhettem el, és öreg fejjel is csinálhatom még. Ez az, amit soha nem tudnak elvenni tőlem. Amikor letartóztattak, mindenemet elvették, de azt, ami a szívemben volt, nem tudták elvenni.

– Hogyan indult lelkészi hivatása?
– Már fiatalon bekerültem a kárpátaljai missziói életbe. Először iratmissziói munkával foglalkoztam, s közben tanulmányaimat végezve készültem a lelkészi szolgálatra. Azután, 1946 végén Munkácsra kerültem mint kisegítő segédlelkész. Ott főleg hittan- és konfirmációtanítással, illetve bibliaóra tartásával szolgáltam. Mivel abban az időben kevés lelkésze volt Kárpátaljának – noha valamikor 104 is volt, az oroszok bejövetelére csak 60 maradt, s a magyarországi emigráció után már csak 28 –, de volt 94 gyülekezete, ezért nekem akadt olyan vasárnapom, hogy hat faluban szolgáltam Csaptól Rahóig. Ez azonban szemet szúrt az államhatalomnak. Először letiltottak, majd később letartóztattak, és elvittek Kazahsztánba.

– Hogyan élte meg a háború időszakát és fogságának éveit?
– Sikerült hét év három hónapot lehúzni. Én úgy dolgoztam a lágerben, mintha itthon dolgoztam volna. Nem kényszerből végeztem, amit kellett, hanem azért, mert ez volt a feladatom. Isten mérte ezt rám, és nekem becsülettel kellett csinálnom. Nagy kérdés volt akkor, hogy dolgozzunk-e a lágerben vagy robbantsunk? Én azt mondtam: „Ne robbantsunk, csináljuk jól, és bízzuk a robbantást Istenre, majd Ő felrobbantja a Szovjetuniót”.
Ahogy meg van írva: „…választhatod az életet, és választhatod a halált”. Én az életet, s vele együtt a fogságot, a nehéz munkát választottam. A lágerben nagyon sok mindent megtanultam, amit csak ott lehet megtanulni. A fiatal lelkészeknek sokszor viccesen mondom is, hogy elküldenélek titeket Kazahsztánba 1-2 évre tanfolyamra, Isten tanfolyamára.

– Mi történt mindeközben itthon, a gyülekezetekben?
– Abban az időben Kárpátalja volt a Szovjetunió azon területe, ahol először akarták felépíteni a kommunizmust, ezért hermetikusan lezárták. Ide még a madár sem tudott bejönni a határon, olyan magas kerítést építettek. Azt hitték, ha bennünket elvisznek, akkor Kárpátalján az egyházi élet meghal, és itt lesz a kommunizmus mintapéldánya. Csak megfeledkeztek arról, hogy mellesleg Isten is van. Bennünket elvittek, de az itthon maradt presbiterek, egyháztagok, átvéve a helyünket, továbbvitték a lelki szolgálatot. Csodálatos módon Isten megáldotta ezeknek az egyszerű embereknek a tetteit, s itt még a mezőn is halleluját énekeltek. Ez volt Kárpátalja megmenekülésének titka.

– Püspöksége alatt létrehozták a Diakóniai Központot, gyermekotthonokat, több cigánytemplomot, református líceumokat stb., sőt oroszlánrészt vállalt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola megalapításában is. Miért érezte fontosnak ezek létrejöttét?
– A láger alatt azon gondolkodtam, mit teszek majd, amikor hazakerülök. Ezek a dolgok akkor jöttek elő gondolatban. Örülök annak, hogy eszköz lehettem abban, hogy ez a Diakóniai Központ létrejött, megalakultak az iskoláink, visszakaptunk nagyon sok parókiát, templomot, felépítettünk hat cigánytemplomot, s ezzel megindulhatott a cigánymisszió, létrehoztuk az ifjúsági táborokat. Mindezek létrejöhettek, mert akkor lehetett, mert Isten lehetőséget adott rá. S mert velem együtt olyan munkatársak voltak az Úr szolgálatában, akikkel együtt meg tudtuk ezt oldani. Szinte a kezünkbe hullott, mint Isten ajándéka, csak használni kellett. Most az a kérdés, hogy ami megvan, azt megóvjuk-e? Azért akarják bezárni a református iskolákat, mert sokan irigylik, milyen jól működnek, ahelyett, hogy örülnének, hogy embereket nevelnek, embereket formálnak. A beregszászi főiskola megalakulásában, amit tudtam, igyekeztem megtenni. Nem tettem sokat, de rajtam keresztül mások is felbuzdultak. Örülök annak, hogy létrejött, mert nagyon fontos iskola. Nagyon sok áldás van rajta.

– Hogy érzi, teljesíteni tudta az Önre kiszabott feladatokat?
– Ez nagyon fogas kérdés. Biztos vagyok benne, hogy Isten még többet is akart, és jobbat. Hogy mennyi sikerült belőle, ezt az Úrra bízom. Mi emberileg úgy látjuk, hogy sok minden történt, de Istennél sokkal több van. Azonban örülök annak, hogy valami sikerült belőle. Ezt kívánom az utódaim számára is, hogy amit lehet, tegyük meg, és úgy végezzük, ahogy Isten mondja, mert csak azon van áldás, amit Isten elkészít.

– Nagyon szépen köszönöm az interjút, és további jó egészséget és áldásos szolgálatot kívánok Önnek!
– Köszönöm. Isten áldását kérem mindenkire. „Legyen áldás és béke közöttünk!”