Az élet műalkotás

Csak akkor tudjuk saját magunkat adni, ha birtokoljuk önmagunkat – nyilatkozta portálunknak a világhírű keresztyén író.

Philip Yancey szerint a művészek beleöntik magukat a műveikbe, de ahhoz, hogy ne elefántcsonttoronyban éljenek, ennél egy lépéssel tovább kell menniük.

Nemrégiben Budapesten járt Philip Yancey, az egyik legismertebb és legelismertebb amerikai keresztyén újságíró, aki sok éven át az egyik legnagyobb keresztyén lap, a konzervatív Christianity Today szerkesztőjeként dolgozott. A Meghökkentő kegyelem, a Kerülőutak a boldogsághoz és a Mire megyünk Istennel? című, magyarul is megjelent könyvek szerzője az Ez az a nap! elnevezésű rendezvényen több ezer határon inneni és túli keresztyénnel osztotta meg gondolatait. Philip Yancey huszonöt nyelvre lefordított könyveiben gyakran ír hétköznapi emberekről, akik megtapasztalva az isteni kegyelmet, túljutottak életük mélypontján, és másokon kezdtek segíteni. Portálunknak adott interjújában az író szólt az igényes keresztyénségről, a művészek hétköznapi felelősségvállalásáról és a társadalmi megújulásról is.

„Az élet nem megoldandó probléma, hanem műalkotás. Isten pedig a legnagyobb újrahasznosító” – mondta Budapesten. A balesete után a halál árnyékában átértékelte az életét. Idővel azonban eltompul még egy ilyen nagy esemény hatása is. Valamilyen módszert ki kell arra fejleszteni, hogy továbbra is tartsuk magunkat ahhoz, amit ilyenkor elhatározunk; szem előtt tartsuk, amit megláttunk. Hogyan hangolódhatunk a mindennapokban felelősségteljesebb, lényeglátóbb, küldetéstudóbb, ugyanakkor szabadabb életre?

Egyetértek azzal, amit mond. A balesetem után hetekig, sőt hónapokig egyfajta kegyelmi mámorban mászkáltam, új életre támadva olyan mindennapi dolgok számára, mint a felhők, a fű, az élet értékessége. Aztán ez az újonnan született lelkesedés fokozatosan halványult, helyébe léptek a mindennapok feladatai, a felülkerekedő frusztrációk. Hiszem, hogy Isten azért adja ezeket a kiemelkedő lehetőségeket, hogy tanuljunk belőlük, az már rajtunk múlik, hogy megtaláljuk a módját, hogyan tudjuk kiterjeszteni ezeket a leckéket. Talán közösségben tudjuk a leginkább. Ha beszélgetünk másokkal, ha megkérünk másokat – barátokat, szeretteinket -, hogy kérjék ezt számon rajtunk, nagyobb az esélyünk a megvalósításra. És persze a Biblia jó tankönyv, különösen a Zsoltárok könyve, mert az az életünk során megtapasztalható minden hangulatról és helyzetről ír. Az egyetlen megoldás az önfegyelem. Ha nem élünk tudatosan, nem használunk spirituális gyakorlatokat saját magunk emlékeztetése érdekében, hajlamosak vagyunk veszíteni ezeknek az elhatározásoknak az intenzitásából.

Több fiatal keresztyénnel beszélgettem az utóbbi években Magyarországon, és látva nemcsak őket, hanem magamat is, arra jutottam, hogy egyvalamit tekintve nem sokban különbözünk a világi fiataloktól: ki akarjuk teljesíteni, meg akarjuk valósítani önmagunkat. Olyannyira, hogy amikor azt mondogatjuk, hogy bízzuk magunkat Istenre, mert terve van az életünkre nézve, akkor is azt a kielégülést keressük ezekben a szavakban, hogy Isten terve úgyis a legjobb, tehát ha én nem is teljesíthetem ki magam – mintha ez nem lenne kedves Istennek -, akkor majd Isten kiteljesít. Az önmegvalósítás természetes szükséglet, valamit mégis elvétünk ezzel kapcsolatban. Ön, aki egyszerre végez művészi és közéleti tevékenységet, keresztyénként hogy látja ezt?

Jézusnak az az állítása, amelyet az Írás minden másnál többször ismétel, az, hogy nem egyre több szerzés által találjuk meg az életet, hanem sokkal inkább azzal, ha elajándékozzuk. Számomra ez mások szolgálatát jelenti. Jelen celeb- és szórakozási kultúránk azt ígéri, hogy ha egyre többet felhalmozunk, akkor elégedettek leszünk; de olyan sok példa bizonyítja az ellenkezőjét! A művészek önfeláldozóan élnek, beleöntik magukat a művükbe abban a reményben, hogy így ki tudják fejezni magukat és kommunikálni tudnak a többiekkel. Ennél azonban még egy lépéssel tovább kell mennünk, hogy ne csak a művünkkel, hanem közvetlen személyes kapcsolattal szolgáljunk a szükséget szenvedőknek, a szegényeknek, a kivetetteknek, a magányosoknak. Különben elefántcsonttoronyban fogunk élni, elkülönülve azoktól, akiknek a szolgálatára Jézus hív bennünket. Például a világhírű ír rockegyüttes, a U2 frontembere, Bono a feleségével együtt hat hetet egy etiópiai árvaházban dolgozott – ő megértette ennek a szükségességét. Ki kell ezt egészítenem azonban egy figyelmeztetéssel: csak akkor tudjuk saját magunkat adni, ha birtokoljuk önmagunkat. Azoknak, akik mélyen megsebződtek, akik nem találtak még önmagukra, először időre van szükségük a gyógyuláshoz és felépüléshez, mielőtt önmagukat tudnák adni másoknak.

Mi, huszonéves keresztyén fiatalok sokan gyökértelennek érezzük magunkat, legalábbis Magyarországon. Noha a szüleink még összetartóak voltak, a mi generációnk már nem az, vagy másként az. Nem éli meg a biztonságos kötődést a családhoz, gyülekezethez, vagy merőben másként, talán mert már más kultúra szülötte. Személy szerint úgy érzem, kifogyott az út a lábunk alól; lépnénk, de nincs hova. Az úttalanság pedig széteséshez, szétszéledéshez vezet. A gyülekezetekben – felekezetektől függetlenül – sokan nem találunk valamit, amit keresünk; ami van, azt pedig nem érezzük magunkénak, ezért nem bírunk elköteleződni sem. Nem kapunk valódi választ keresztyén körökben a legégetőbb kérdéseinkre, csak közhelyeket hallunk. Mintha hiányozna az értelmes keresztyénség. Van politikai, van evangelikál, van karizmatikus, de nagyon kevés egyúttal az intellektuális, az igényes, a művészi érvényűen kifejezett. Érez-e hasonló problémát a hazájában?

Nagyon hasonló dolog történik az USA-ban is a fiatalabb generációban. Őszintén szólva az ilyen elégedetlenséget reményteljes jelenségnek látom. Az egyház történelmében ez újra és újra megtörtént: voltak keresztyének, akik nem találták az egyházban azt, amit kerestek, ezért létrehoztak valami újat. Európában a keresztyénségnek hosszú a története, hullámvölgyekkel és -hegyekkel. Új formákra van szükség. Csak gondoljunk Jézusra, ő milyen radikális változást hozott a megkövesedett judaizmusba! Ő mondta, hogy új borhoz új tömlőre van szükség. Az a fontos, hogy a lényegi dolgokban ne alkudjunk meg, hanem mindig térjünk vissza Jézushoz és az Újszövetséghez, és így találjuk meg, mi a legfontosabb; a többit pedig hámozzuk le.

Nálunk van értelmiségi keresztyén mozgalom, olyan, amelyik igényes és művészi, és Nagy-Britanniában is látok reményteljes jeleket, ahol ráadásul az egyház már erős kisebbségben van. Csak gondoljunk a közelmúlt zenei feldolgozásaira! Más művészeti területeken is ilyen újraéledésre van szükségünk. Szóval, gyerünk, magyar keresztyének! Ne egyedül próbálkozzatok, még ha minden tőletek telhetőt megtesztek is. Hozzatok létre olyan közösségeket, amelyek inspirálnak, kritikusak és megkérdőjeleznek dolgokat!

Krisztus mai követőinek mire adódik a legtöbb lehetősége a társadalomban? A kérdés másik oldala, hogy mi a legnagyobb kihívás ma és mi a legnagyobb veszély ránk nézve.

Ez attól függ, hol él az ember. Amerikában, mivel sokan vagyunk keresztyének, hajlamosak vagyunk a politikai megoldásokra hagyatkozni, azaz inkább „föntről lefelé” működni, semmint „lentről fölfelé”. Így a keresztyének egyfajta gondolkodásbeli erődbe vonulnak vissza a világ ellenében. Különös módon mások pedig egyszerűen a materializmus, fogyasztói, szórakozói mentalitás, az önzés kulturális értékeit termelik újra. Ez érvényes a legtöbb nyugati országra és ez lehet a legnagyobb veszély. Európának szüksége van arra, hogy az egyházban reményt lásson, másfajta élet lehetőségét, ahol nem a körülöttünk lévő kultúrából vesszük az értékeinket, hanem inkább hűségesen éljük azt, amit Jézus tanított. Isten országa kicsi, mondta Jézus, mustármaghoz hasonlította. De ez a mag nagy fává tud nőni, ahol az égi madarak is menedéket találhatnak. Az egyháznak a kegyelem, gyógyulás helyévé kell válnia, amely vigasz a sérült és kiábrándult embereknek – és ilyen sok van a világnak ezen a táján is.

Sok kiváló szépirodalmi mű született az emberről, de érzésem szerint kevés az újjászületés titkáról, a megújult emberről, arról, mi játszódik le benne, míg másvalakivá válik, mint aki korábban volt. C. S. Lewis Míg arcunk nem lesz című regénye kivételes példája ennek. A keresztyén művész valóban csak ritkán láthat és láttathat bele ebbe a titokba?

Nekem nehéz arról írnom, hogy ennek az átalakulásnak milyennek kellene lennie egy másik emberben. Csak a bennem lezajló folyamatot tudom leírni. Valamilyen módon minden életrajz, minden emlékirat azt teszi, amiről beszél, de olyan módon, ami csak arra az egy emberre érvényes. Javaslom elolvasásra a keresztyén életrajzokat, a nagy szentekét, vagy a kortársakét, például Bonhoeffer, C. S. Lewis, Teréz anya vagy John Stott életrajzait. Ezek megmutatják, hogyan tud Isten átformálni egy embert, és ennek a folyamatnak a leírásából lehet következtetni arra, hogyan tud Isten átformálni minket. Ennek megragadásához legközelebb én magam a Reaching for the Invisible God (magyarul még nem jelent meg, címe megközelítőleg: A láthatatlan Isten után nyúlva – a szerk.) című könyvem írásakor jártam.

Keresztyén újságíróként dolgozom. Mivel a nyelv, a nyilvánosság, az internet mind-mind eszköz a kezünkben, látom, hogy mekkora hatással tudunk lenni az emberekre. Akaratlanul is torzíthatunk viszont, ráadásul ugyanolyan vagy hasonló eszközökkel élünk, mint a világi média, abban, hogy az üzenetünket eljuttassuk az emberekhez, akik már nem kapják fel a fejüket akármire. Önt sosem aggasztotta ez a felelősség? Mit gondol, mitől lehet Istennek tetsző a média? És mi a feladata?

Mivel magazinszerkesztőként kezdtem a pályámat, pontosan tudom, hogy miről beszél. Mi sem választottunk borítóképnek soha csúnya embereket, pedig arról prédikáltunk, hogy nem szabad a külső alapján megkülönböztetni az embertársainkat. Mi is sikeres, népszerű zenészekről és szerzőkről írtunk. Ahogy Marshall McLuhan mondta, bizonyos értelemben a közvetítő közeg maga az üzenet: meghatározza, mit tehet az ember és mit nem. Ez nekem is dilemma volt, és mindenkit megoldandó feladat elé állít a celebkultúrában. Egyetlen megoldásnak azt találtam, hogy olyan embereket keressek meg, mint például dr. Paul Brand – akivel három könyvet is írtam. Ő sikeres volt és kiemelkedő, mégis arra használta az adottságait, hogy a legmélyebb gödörben élőket szolgálja, az érinthetetlen leprásokat Indiában. Néhány hasonló hősről a Kerülőutak a boldogsághoz című könyvemben írtam. A lényeg, hogy mindig érezzük a belső tüzet, és azzal foglalkozzunk; ne hódoljunk be a könnyű kísértéseknek! Egyúttal persze most már az internet és a nem hivatalos média révén módunk van a hitünk üzenetét közvetíteni szerte a világon. Érdemes élni a lehetőséggel, de vigyáznunk is kell eközben.

Jakus Ágnes

Fordította: Regéczy-Nagy Enikő

Képek: Füle Tamás