A szolgálati lehetőség áldást is jelent

Berekfürdőn ült össze február 2-3. között a Magyar Református Egyház Generális Konventjének elnöksége. A kétnapos megbeszélésen több fontos döntés is született.

A Megbékélés Házában tartott tanácskozás kezdetén a résztvevők áttekintették a 2022-es év várható eseményeit. Ezek közül az egyik kiemelkedő az egységnap, amelyet idén az Erdélyi Egyházkerület rendez meg. Kató Béla püspök felvázolta a terveiket, amelyek között konferencia és Bethlen Gábor szobrának felavatása is szerepel a közös istentisztelet mellett. Ugyanekkor ugyanitt ült össze a Generális Konvent is, hogy az elnökség által elé terjesztett ügyekben döntést hozzon.

Alább az alkalom kapcsán Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspökkel készült interjút közöljük.

– Elsőként jelentkezett a diakóniai koordinációs tanács újraalapításának vitájában, hogy kifejezze támogatását. Miért tartja fontosnak, hogy legyen egy ilyen koordinációs szerv?

– Elsősorban azért, hogy lássuk a hálaadás okát. Tehát ha látjuk, mi mindennel megajándékozott bennünket az Isten, ami szolgálati lehetőség. De ez a szolgálati lehetőség áldást is jelent. Ennek az áldásnak a megtapasztaltatási lehetősége az a hálózat is, ami nem engedi, hogy az emberek a nélkülözésbe, a magányba zuhanjanak, és feladják a küzdelmet. És ezt a hálót, ha össze tudjuk fonni, ha nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében összefonjuk ezeket a szálakat, azzal egymást is buzdítjuk. Tehát bátorít bennünket az, ha nemcsak informálisan tudunk egymásról, hanem szakmailag és talán anyagilag is tudunk egymásnak segíteni. És ha vannak olyan embereink, akiknek megadatott a buzdítás szolgálata, nagy áldás lehet, ha más egyházkerületek intézményeibe elmennek ébresztő napot, csendes napot tartani. Az az ember, aki mindig beteget, elesettet, éhezőt lát, belefáradhat. És ha megvannak azok a továbbképzési lehetőségek, azok a motiváló személyek és alkalmak, amelyek a munkatársi közösséget összefoghatják, megerősíthetik, ezzel a lehetőséggel jó lenne nemcsak a nagyobb közösségekre fókuszálni, hanem azokra is, akik például szórványban élnek. Ugyanolyan fontos a diakóniában, a szociális szolgálatban az összefogás, mint például a teológiai képzésben.

A kárpátaljai fiatalok Magyarországra jöhetnek tanulni, mert Kárpátalján nem volna értelme és lehetetlen lenne lelkészképző intézményt üzemeltetni. De ugyanúgy nagyon sok mindent kicsiben nincs értelme megcsinálni, vagy lehetetlen. Persze mi is szeretnénk hozzáadni a közös Kárpát-medencei értékekhez a sajátjainkat, és részesülni azokból a lehetőségekből, amelyek a lelki erőforrást és az ötleteket is hozzák magukkal. Amelyek a hogyan és a miből lehet megoldani kérdésekre is választ adnak. Ezért fontos számunkra, hogy összerakjuk a kis mozaikokat, és abból egy teljesebbet, egy nagyobbat lássunk.

– Milyen céllal, milyen gondolattal hirdették meg a hálaadás évét ilyen nehéz időszakban?

– Őszintén elmondom, a panaszok motiváltak arra, hogy elgondolkodjak azon: valóban csak a panasz, az elégedetlenség, a kilátástalanság, a lemondás, a feladás lelkisége van? Erre volt reakció az: ez így nem mehet. Miért nem látjuk azt is, ami jó, miért nem látjuk azt is, amivel megajándékozott az Isten, miért nem látjuk a van-t is, nemcsak a nincs-et? A szemészek biztosan nevetni fognak rajtam, de ez olyan vakság, ami nagyon ritkán adódik, hogy azt nem látja az ember, ami van. Látni a munkatársat, és hálát adni érte. Látni úgy a gyereket, hogy nemcsak elejti a poharat, összekoszolja a ruháját, és kettest hozott, hanem a kedvező dolgokat is. A hálaadás évével ez volt a motiváció: megállítani azt a lélekkeserítő, életkedvet elvevő lelkiséget, amit nyom ránk valami. Harminc év telt el Ukrajna függetlensége óta. De nem csak Ukrajnának a függetlensége óta, hanem azóta is, hogy megkaptuk a szabadságot az evangélium hirdetésére. Megkaptuk a szabadságot a bibliai értékek alapján való életvitelre. Úgyhogy ez nem titok, és nem rettegéssel beárnyékolt „katakomba” kereszténység, hanem szabad. Ezt is meg kell látni, meg a visszakapott templomokat, a megalakult iskolákat, óvodákat. Fontos észrevenni a százharminc hitoktatót, a nyolcvan lelkészt a huszonnégy helyett. Lényeges látni a visszakapott parókiákat, ahol lelkészcsaládok három-négy-öt gyerekkel élnek. Ezeket mind Isten adta nekünk, és ezért hálát kell adnunk. Ez lehetőség, de ott van a kötelesség is: ha nem látod, és nem köszönöd meg, elveszíted. És ez nagyon sok mindenre érvényes. Ha nem vagy hálás a hitvestársadért, a gyermekedért, nagyon nagy a veszélye, hogy elveszíted. Elveszíted a lelki kapcsolatodat, közösséged, meglesz a „Hogy vagy, apa? Jól vagyok. Hogy vagy, fiam? Jól, köszi” jellegű kapcsolat, de ez egészen más, mint amiről beszélünk. Ezek miatt gondoltuk meghirdetni a hálaadás évét. És érdekes módon nemcsak az egyházkerület missziói bizottsága, hanem az ifjúsági szervezete is erre gondolt. Amikor azt mondtuk, szeretnénk a hálaadás évét, az ifjúsági szervezet kinyomtatva letette az imahét anyagát, és ott állt rajta, hogy a hálahelyzeteket választották imatémának. Ez Istennek a gondviselése és a vezetése volt. Reménykedünk abban, hogy egymást, és azt is meg tudjuk köszönni, amit egyébként az idő vasfoga, a rágómoly és a rozsda emészt, de azért ott van.

Ulicza Tamás

Forrás: reformatus.hu