Bukni tudni

Rendben, hogy ember, küzdj és bízva bízzál, de senki nem mondja, hogy mikor van itt az ideje az irányváltásnak.

Mintha soha nem lenne az ember életében irányváltás. Már hogy a viharba ne lenne. Nagy baj, ha nincsen. Nem megalkuvásról beszélek, hanem józan belátásról. Vegyünk egy extrém példát. Régen nagyon szerettem a verekedős filmeket, ahol férfiak félholtra verték egymást. Jól van, férfi vagyok, nézzétek el, nem bűn az. Szóval a karatézós-bokszolós-utcai-bunyós filmek nagy kedvenceim voltak. (Jó, néha még most is szívesen megnézek egy-egy klasszikust). Vegyünk a bokszot. Oké, hogy te nem adod fel, meg bajnok akarsz lenni, meg küzdeni, meg hasonlók. Ez nagyon dicséretes, de van, hogy fel kell adni. Igen, a győztesek vonása, hogy fel tudják adni. Azt hiszem, a vesztesek végül mindig saját önfejűségükbe buknak bele. Hogy ezeregyedszer is nekifutnak a falnak, mert ők annyira át akarnak menni rajta, csak valahogy nem sikerül. Hülye fal. Szóval ha az a tét, hogy laposra verik a fejed, és mindezt csak azért, mert te nem adod fel, mert te soha nem adod fel, az nagyon nincsen rendben. A győztes vonása, hogy tudja, mikor kell feladni. Nem csak a pillanatban gondolkodik. Nem csak a most létezik. Mérlegel: megéri most végképp elkaszálni magam, hogy aztán labdába se rúghassak többé? Szerintem ehhez alázat kell. Például ilyeneket kell belátni hozzá: az ellenfél erősebb, képzettebb, ügyesebb, okosabb; én nem vagyok elég felkészült, ügyes, okos, tájékozott; éreznem kell hozzá a saját határaimat.

A megalkuvás tudod mi? Odasúgod az ellenfélnek, hogy ne üssön tovább, feladod, majd, amikor padlót fogtál, veszel egy kacskaringós kanyart, és azt mondod: valójában a másik szabálytalanul küzdött. Nem voltak megfelelőek a körülmények. Nem tájékoztattak megfelelően. Valójában a látszat ellenére én győztem, csak a többieknek derogál ezt belátni. Nincsen szánalmasabb annál, mint amikor egy nyilvánvaló vereséget képtelen valaki beismerni. Beismerni, hogy veresége saját határainak és képességei ismeretének a hiányából fakadt. Nem adta fel időben. Kezet rázhattál volna, és emelt fővel távozhattál volna, de te túl büszke voltál hozzá, inkább felszegezted magad a szégyenpadra, hogy aztán azt hazudd, az a dobogó legmagasabb foka

Szóval tudni kell belátni, hogy van, amikor abba kell hagyni. Még készülni kell. Lehet, hogy túl magasra tettem magammal szemben a mércét. Lehet, hogy nem ez az én utam. Talán máshonnan kellene közelítenem. Talán ez meghaladja a képességeimet. Nehéz ügy: hogyan döntsük el, hogy hol húzódik a határ a józan belátás és a megfutamodás között.

Szerintem egy nagyon nyilvánvaló jele a megfutamodásnak, hogy utána nem edzed magad tovább. Feladtad. Úgy teszel, mintha győztél volna. Jól megbeszéled magaddal, hogy ilyenek a győztesek, oszt jónapot.

Szóval van, hogy visszább kell venni. Nagy vesszőparipám, hogy a Bibliát összefüggésében kell idézni. Azért vesszőparipám, mert ha nem ezt tesszük, óhatatlanul is saját téves áthallásainkat igazoljuk a kiragadott, valahol hallott, de összefüggésében nem ismert mondatokkal. Van például egy ilyen rész: mert mi nem a meghátrálás emberei vagyunk. Na, ugye, mondtam én, hogy csak előre, elvtársak, már közel a cél. Pedig nem. Ez a rész így hangzik: „Az igaz pedig hitből él. És a ki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsidókhoz írt levél 10,38-39) Öö, de mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, HOGY elvesszünk. Hanem mié? A HITÉ, és azért, hogy életet nyerjünk. Életet, érted? Nem játszmát. Nem csatát. Nem meccset. Nem kispályás mérkőzést: ÉLETET. Ez egy örökkévalóságba mutató cél. Nem, ne legyél megalkuvó, de ne menj fejjel a falnak. Küzdj, de tudd, mikor kell irányt változtatni. Szeretem, ahogyan a bibliai nyelvek a megtérést leírják (több szó is van rá, most önkényesen kettőt emelek ki): irányváltoztatás (eddig haladtam valamerre, majd irányt változtattam), a Biblia egyébként sorozatszerűen beszél a megtérésről. Mondjuk: belátom, hogy erre ne! A másik egy görög szó, ami a gondolkodásmód megváltozását jelenti leginkább. A gondolkodásmódomban beálló irányváltást. Irányultság-változást. Mert a cél nem a makacs ön-kicsinálás, hanem az ÉLET. Mondanom sem kell, hogy itt az örök életről van szó.

Csak így lazán. Ez jutott eszembe.