Bűnösök közt ártatlanok

A Bibliában a gazdag ifjú így szólítja meg Jézust: JÓ Mester.

Arra gondolnánk, hogy Jézus az elismerés dicsfényében tündökölve jóváhagyja a megszólítást, de nem ez történik. Jézus egyértelművé teszi, hogy senki sem jó, csak Isten. Egy pillanatra mindig elgondolkodom, amikor ezt a részt olvasom a Bibliában, hogy én hányszor fogadom el mások rólam mondott pozitív ítéletét: te olyan jó vagy. Jó érzés a jóság fényében tetszelegni. Én jó vagyok. De jó, hogy jó vagyok. El is időzünk egy kicsit saját jóságunk fölötti csodálkozásunknál, de rögtön a második lépésnél elkezdjük sorra venni, hogy kik azok, aki viszont rosszak. És hát, valljuk meg, az egyik legkönnyebb dolog a világon: felsorolni, hogy kik miért rosszak. Mi miért rossz. Én jó vagyok. Ha valami aljas dolgot műveltem, amire nem vagyok büszke, akkor is legfeljebb azt mondom: kénytelen voltam ezt tenni, mert erre kényszerítettek a körülmények. Ha másokról van szó, akkor viszonyt kegyetlenül a másik fél SZEMÉLYISÉGÉNEK részeként értelmezzük az általa tett ballépést. Egyszerűen azért van ez így, mert a mi jóságmérőnk rossz. Ez van: nemcsak a szenteknek, de nekünk is saját magunk felé hajlik a kezünk. Szeretünk magunkra úgy gondolni, mint aki jobb, mint mások. Ebben rendre sokat „segít”, ha a legrosszabbakhoz hasonlítjuk magunkat. Emberi viszonyok, amelyek olyannyira becsapnak, hogy közben képtelenek vagyunk saját rosszaságunkat felfedezni.

Vannak a jók (én, és akik olyanok, mint én), meg vannak a rosszak (akik nem olyanok, mint én). Ha emberekhez viszonyítok, EGYÉRTELMŰ, hogy ha egy jól szituált állampolgár vagyok, könnyen nevezhetem magam jónak azokkal szemben, akik „rossz emberek”. Egyszer csak azon kapom magam, hogy a bennem állítólagosan lakozó jóság jogán elkezdem legyőzni a rosszakat. Ebben a világban a legszörnyűbb dolgokat a „jók” követték el el a „rosszakkal” az állítólagos „jóság” nevében.

Senki sem jó, csak Isten. A keresztény teológia alap-tanítása, hogy az ember NEM jó. Talán azt mondanád most reflexből, hogy „igen, de ha átadtam az életem az Úr Jézusnak, akkor a Jézus vére megmos a bűneimből, és a Szentlélek által megszentelődöm”. Ez súlyos tévesztés és félreértés. Klasszikusan a kezdetektől egyetértettek a bibliamagyarázók abban (néhány igazán nagy ellenvetéstől eltekintve: pl. ariánusok), hogy az ember, miután Isten gyermeke lesz, nem lesz bűntelen, hanem egyszerre lesz megigazult és bűnös. A megigazulás az öröklétben teljesedik ki. Abban hiszünk, hogy minden jó és tökéletes ajándék Istentől származik. Abban hiszünk, hogy amikor magunkra gondolunk, akkor látunk egy embert, aki alapvetően bűnös (nem jó!), de Isten mégis szereti (aki jó!), és Jézus bűntelenségéért és haláláért elfogad minket igaznak (bár még mindig bűnös vagyok!), és a Szentlélek munkája által kibontakozik az életemben Isten jósága. Isten bennünk megvalósuló munkája nem jogos tulajdon, hanem alázatra ösztönző ajándék. Isten bennem kiteljesedő jósága semmilyen körülmények között nem lehet eszköz arra, hogy másokat nyakon vágjak vele.