Csak te vagy ilyen

Gyermeki önzőséggel azt gondoltam, hogy engem szeretsz a legjobban mindannyiunk közül. Aztán kiderült, a testvéreim is úgy érzik, számodra ők a legfontosabbak. Most sem értem, hogyan lehet igazságosan négyfelé osztani a szeretetet.

Tanulható, a génekben van vagy Istentől jövő ajándék lehet az anyai jóság? Emlékszem egy zűrös, nehéz időszakra, amikor hátrahagytad alkalmazkodó, kompromisszumkész természeted, és szokatlanul határozottan koppantak a szavaid: „Nekem a gyerekeim a legfontosabbak, minden más csak utána jöhet.” A szavaid ellentmondást nem tűrőek voltak. Ma már tudom, igazságuk adott nekik súlyt. Minket óvtál.

Egyedül te tudod, hol van az a kis forgó a fejemen, ahol szétnyílik a hajam, bárhogy fésülöm. Már a hangomból tudod, milyen napom volt, megsejted az örömöm és megérzed a fájdalmam. Hálás vagyok, mert nem vágtad a fejemhez hibáimat. Ha bajba kerültem, példálózás helyett példát mutattál. Nem hangoztattad: bezzeg én előre megmondtam, miért nem hallgattál rám. Csak megfogtad a kezem, és húztál engem a benned lakozó megfejthetetlen erőnek erejével. Amikor beteg voltam, a tekinteted csupa tűz és bizakodás volt, csak később tudtam meg, hogy titokban sírtál.

Úgy tűnik, a mi családunkban „titokban sírósak” az anyák. Emlékszem, amikor nagyi mesélt az ő édesanyjáról. Krumplipucolás közben kérésemre századszor is elbeszélte, milyen csodálatos, hűséges asszony volt a dédanyám, akit kitagadtak nemesi szülei, mert rangon aluli férfit választott hitveséül. Évekkel később, amikor megszülettek dédanyám gyerekei, visszahívták őt a szülői házba, felkínálva egy könnyebb élet lehetőségét, de szigorúan csak a férje és a gyerekek nélkül. Akkor látta utoljára az apját és az anyját. Nem volt kérdés: a dédapámat és a gyerekeit választotta. Amikor nagyi ideért a történetben, felállt a sámliról, mert halaszthatatlan dolga akadt a konyhában. Meglestem. A tűzhelynél állt és a kötényével itatta fel potyogó könnyeit. Nemcsak gyerekként, felnőttként is csodálkoztam, hogy hetvenéves kora felett is elsírta magát, ha az édesanyja került szóba. Megkérdeztem: Nagyi, miért sírsz? Azt felelte, hogy egy anya mindig hiányzik, mindegy, hány éves az ember…

Az előbb találtam egy levelet a szekrényben. Apa írta neked, mikor még a szíved alatt hordtál. Az van benne, hogy megtanult imádkozni, te kérted erre. Értem imádkoztatok, de sosem beszéltetek erről nekem.

Elmúltam negyven. Tudom, ma is ugyanolyan szeretnivalónak, szépnek és védtelennek látsz, mint az első pillanatban, amikor a kezedbe fogtál. Csak te vagy ilyen.

Fekete Zsuzsa

Forrás: parokia.hu