Ébren látott álmok

Csalódtam benned, Istenem. Azt hittem, hogy ha hiszek benned, akkor az életem könnyebb lesz, közben meg kiderült, hogy nem hogy könnyebb lett volna, de még nehezebb lett.

Azt láttam, hogy aki nem hisz benned, annak sokkal sikeresebb az élete. Jobban mennek a dolgai. Miközben én egy senki vagyok, ők már rég sokra vitték. Szép családi életet élnek, én meg nem találok egy magamhoz illőt. Pedig azt mondtad, hogy te adsz nekem hozzám illő társat. Mások békés és boldog családid életet élnek, én meg szenvedek a házasságomban. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy próba. Aztán arra gondoltam, hogy biztos nem a te akaratod volt, hogy ebbe a házasságba belevágtam. Lassan kiábrándultam, és tudod mit, Istenem? Rájöttem, hogy a kezembe kell vennem a dolgokat, mert te nem teszel semmit. Hagyod, hogy stagnáljon az életem. Hogy ne jussak sehová. Vegetálok.

Amikor kezembe vettem az életem, elkezdtem irtózatosan aggódni, hogy vajon helyes-e, amit teszek. Lefagytam: mit is kellene tennem? Merre induljak. Az élet olyan nehéz és bonyolult. Hogyan tudhatnám, hogy mi az, amit tehetek, és ami az, amit nem. Azt gondoltam, hogy majd vörös szőnyeget terítenek a lábam elé, és enyém lesz az álom-munka. Hogy minden klappolni fog. Engem és az életem csodálja majd mindenki. Kitörök a stagnálásból. Végül is csak rajtam múlik, nem? Tudod, nem ment ez így sem.

Csalódtam magamban Istenem. Azt hittem, hogy ha majd a kezembe veszem az életem irányítását, akkor jó lesz. De rájöttem, hogy a saját életem partvonaláról kiabálni a játék-térre sokkal egyszerűbb, mint befutni a pályát. Megtervezni egy stratégiát és megvalósítani. Folyamatosan kritizáltalak, hogy miért nem teszed ezt, vagy azt. Vádoltalak és elvárásokat támasztottam veled szemben, miközben én meg a kis hintaágyamban feküdtem a partvonalon. Csodálom, hogy nem csaptál agyon. Idegesítő kis teremtmény vagyok, rájöttem.

Csalódnom kellett a magamról és Istenről alkotott képemben. Csalódtam abban, ahogyan elképzeltem ezt a világot. Összeomlott az a mese, amit szövögettem, hogy elkendőzzem a gyávaságomat, hazugságaimat. Beleragadtam az általam megszőtt hazugság-hálóba. Tudod, Istenem, most nagyon hálás vagyok, hogy nem elégítetted ki a legkisebb mértékben sem az természetellenes igényeimet. Hogy nem dolgoztál helyettem. Hogy egyfajta isten-polgári engedetlenséggel megvártad, míg összeomlik a magam köré felépített hazugság-világ.

Most már tudom, hogy mi a helyzet. Megértettem, hogy te használni akarsz engem. Hogy nem várhatom, hogy nélkülem valósítsd meg az életem. Hogy felelősséggel ruházol fel, és hogy ez nagyszerű dolog. Nem akarok többé kimaradni az életemből. Nem akarok elvárásokat támasztani veled szemben. Be akarok kapcsolódni a saját életembe. Arra vágyom, hogy használj. Beszélj hozzám, és én szeretnék értelmesen reagálni rád. Nem akarok kamaszos semmit sem értek, de azt hiszem, hogy mindent tudok magatartással hinni benned. Én akarok a te szolgád lenni, mert megértettem, hogy te is ezt tetted velem. Szeszélyes úrként, őrültmód bántam veled, és te eltűrted, mert tudtad, felnövök a saját életemhez.

Istenem, köszönöm, hogy te nem vagy olyan, mint én.