Égi udvar a földön

A SkyCourton át sétálunk a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2B termináljára.

Itt nyílik meg karácsony előtt a kápolna, ahová imádkozni, elcsendesedni térhetnek be azok, akik életük kormánykerekét valaki másnak adják át tízezer méter magasan.

A legjobb helyen

Krasznai Andrea, a repülőtéri misszió vezetője kalauzol a fényes „Égi udvaron” keresztül egészen az új kápolna helyéig. A régi kápolnát a repülőtér átalakítása miatt megszüntették, most forgalomtól elzárt terület. Az új helyiség egy üres, üvegfalú, szalagfüggönyös szoba, amely korábban a Delta Airlines irodája volt. Az egyházak megkapták a kiváló helyen lévő területet, amelybe beépítik a magyar építési hagyományokat tükröző régi – Török Ferenc Kossuth-díjas építész tervezte – kápolnát.

Rohanó emberek

A repülőtéren emberek ezrei sietnek el egymás mellett – mondja Krasznai Andrea, ahogy végignézünk a nyüzsgő utascsarnokon.

– A légi országutakon közlekedők igyekeznek, hogy le ne késsék a járatukat, találkozhassanak a szeretteikkel vagy éppen üzleti partnereikkel. A repülőtér az ország kapuja is, hiszen négy égtáj felől érkeznek az utasok. Sokan meglepődtek a szekuláris környezetben létező Isten háza láttán. Az első kápolna Bostonban nyílt meg 1947-ben, amelyet a New York-i követett. Hazánkban a rendszerváltozás után döntöttek úgy a légi közlekedés vezetői, hogy szükség van a lelki kikötőre – mondja a református lelkész.

A repülőtéri misszió vezetője profi lelkigondozóként hamar kiszűri, hogy kik rendezik el inkább magukban félelmeiket, érzéseiket, és kik azok, akik szívesen megnyílnak az utazás előtt.

– A lelki oázisba elsősorban azok tértek be, akik várták, hogy valaki megszólítsa őket. Jóllehet sokszor a kápolnalátogatók első mondata úgy hangzott: „elnézést, rohanok”, de amikor megérezték, hogy szívesen meghallgatom őket, odafigyelek rájuk, másodlagossá, sokadlagossá vált a rohanás kényszere.

Cifra nyomorúság

A modern terminál csillog-villog, parfümfelhőt húzó, elegáns hölgyek és urak intézik sietve beszállás előtti utolsó telefonjaikat. Krasznai Andrea szerint a repülőtér mégis gyakran a cifra nyomorúság világa.

– Az elegáns külsőségek és a belső feszültségek ellentéte felerősödik. Az elmúlt években számtalan ember életútja nyílt meg előttem, amelyek közül sok történet mindmáig bennem él. Egyszer egy Giorgo Armani öltönyt viselő utas lépett be a kápolnába és arról panaszkodott, hogy hiába a vagyona, elrepülhetne akár a világ legtávolabbi pontjára is, mégis boldogtalan, és öngyilkossági gondolatok foglalkozatják. Megkérdeztem, hogy imádkozhatok-e érte, és igennel felelt. Lehunyt szemmel kértem számára égi segítséget. Az ima végeztével ránéztem és láttam, hogy könnyek gördülnek le az arcán. Nehezen talált szavakat, halkan annyit mondott: „Ön volt az első, aki valaha is imát mondott értem”. A poszt-posztmodern embernek sok mindene megvan, csak éppen gyakran nincs, aki odafigyeljen rá, időt áldozzon rá és szeresse.

Zuhanás

Számos utas magától a repüléstől fél. A vonzás és taszítás ambivalenciája bennünk van. Vajon ki kormányozza a gépet, ha minden Isten kezében van?

– Természetesen a pilóta kormányozza a repülőgépet – adja meg a választ a lelkipásztor. Mindig imádkozom a földi és légi személyzetért, az utasokért, hogy minden a legnagyobb rendben történjen, de tudom, hogy a pilóta kezét is fogja Valaki.

A misszióvezetőtől azt kérdezem, hogy ki fogja annak a pilótának a kezét, aki akár több száz utassal a háta mögött lezuhan a gépével. Krasznai Andrea szerint a hogyan engedheti az Isten kérdés megválaszolása sokszor a titkok világába tartozik.

– Egy-egy utasszállító műszaki meghibásodása vagy egyéb eredetű katasztrófája esetén rendszerint hiába a racionális okok feltárása, az ember értetlenül tekint az ég felé, és Isten-alapú választ keres. Hogy mi miért történik, sokszor nem tudjuk, hiszen „a titkok az Úréi”. A létnek vannak olyan dimenziói, amelyekbe nincs bepillantásunk, de azt tudom, hogy minden vég egyben az újnak kezdete – az örök életé. Amikor 2009-ben az Air France járata az Atlanti-óceánba zuhant, négy magyar – köztük két gyermek – vesztette életét. Emlékükre ökumenikus gyászistentiszteletet tartottunk. Az egyik kisfiú nagymamája elmondta, milyen sokat jelentett számára, hogy eljöhetett a szertartásra, hiszen „az óceán közepére mégsem mehet.”

Nem hitték el

A kápolnába nem csak az utasok, hanem a légi közlekedésben dolgozók is gyakran betértek egy-egy imára, beszélgetésre. A MALÉV alkalmazottai rendszeres „vendégek” voltak, néhányan az ebéd helyett, inkább a lelki táplálékot vették magukhoz. Nem hitték el, hogy megtörténhet: hatvanhat év után megszűnik a MALÉV. Még a bejelentés után is sokan abban reménykedtek, hogy csoda történik.

– A magyar nemzeti légitársaság dolgozóit igen fájdalmasan érintette a felszámolás ténye. A megszűnés bejelentése előtt és azután is bibliai idézeteket, igés lapokat vittem be a MALÉV központi irodájába. Az egyik menedzser, aki sokat tett azért, hogy mentse a menthetetlent, azt a szentírási igét húzta, hogy „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.” A pillanat töredéke alatt értette meg, hogy Isten kijelentette neki a jövőt. Remélem, feltűnik még a repülőgépekre festett magyar trikolor… Talán lesz egy új nemzeti légitársaság – zárta gondolatait Krasznai Andrea.

Ha így lesz, bizonyára még gyorsabban betelik a repülőtéri misszió vendégkönyve, amelyben az egyik legkedvesebb fohász: „Istenünk, add, hogy a pilótánk ne repüljön gyorsabban, mint ahogyan arra az őrangyalunk képes.”