Értékes vagy

Közösségi ház, mozi, vagy egy katolikus templom – mindháromban tartanak református istentiszteletet Hollandiában.

Az egyházak elnéptelenedése kreatív megoldásokra készteti a gyülekezeteket, de van, ahol az új és a tradicionális jól megfér egymás mellett – többek között erről beszélgettünk egy holland orgonistával és magyar feleségével.

– Én is beszélek magyarul – mondja büszkén a három éves szőkeség, amikor idősebb testvéreit kérdeztem. Szia! Hogy vagy? Jó napot? Viszontlátásra! – idézi fel a mondatokat Constantijn, de hamar előkerül az olvasókönyv is. A kisfiú szívesen cseveg velem rövid ismeretségünk ellenére. Idősebb testvérei, Christiaan és Johannes illedelmesen kezet nyújtanak és hamar magunkra hagynak a szülőkkel, hiszen épp látogatásomkor kezdődött az iskolai szünet. Legnagyobb bánatukra betegséggel.

– Három fiú mellett nem unalmas az életünk – mondja nevetve édesanyjuk, ahogy a fiúk eltűnnek a lépcsőn. Nem átlagos családhoz voltam hivatalos hollandiai utazásom végén, egy holland orgonaművész és magyar felesége látott vendégül vidéki otthonukban.

Marianne Schulz Hollandiában született magyar szülők gyermekeként. Édesapját a nővérével együtt még gyerekként menekítették ki külföldre az 1956-os forradalom után, és a testvéreket egy holland házaspár nevelte fel.

– Édesapám magyar nőt vett feleségül, de édesanyám nagyon beteg volt születésem óta. Négyéves voltam, amikor meghalt. A holland anyukám – édesapám második felesége – református, ő vitt el minket egy amszterdami gyülekezetbe.

Marianne tizenhárom éves volt, amikor csatlakoztak a Jeruzalemkerk közösségéhez. A fiatal lány örömmel járt a gyülekezeti hittanórákra, mert megérintette, amit ott hallott.

– Vágytam arra, hogy minél többet tudjak, hogy jobban megismerjem a bibliát, és nagyon élveztem, hogy segíthetek a vasárnapi iskolában a kisebb gyerekek között. Húszéves voltam, amikor bizonyságot tettem a hitemről a gyülekezet előtt. Ezt nagyon tudatosan, saját elhatározásomból tettem, nem azért, mert kötelező lett volna. Az évek alatt megerősödtem és egyre jobban ragaszkodtam a hithez, amibe bele tudok kapaszkodni, nemcsak a problémák, de az örömeim között is – legalábbis így próbálok élni, mert gazdagabbá teszi az életet, ha valaki hisz Istenben.

Marianne hosszú idő után akkor beszélt újra magyarul, amikor férjével és gyermekeikkel együtt Magyarországon nyaraltak. Orgonaművész férje több koncertet is adott Tamásiban és Pécsett, mert az emberek számára igazi újdonság az improvizáció.

– Amikor a helyiekkel elkezdtünk beszélgetni, visszajött mindaz, amit gyerekkoromban tanultam. Könnyű volt kapcsolatot teremteni, mert az emberek nagyra értékelik, ha egy külföldi beszél magyarul, és a férjem orgonajátékát szívesen hallgatják Magyarországon is – meséli Marianne.

Marianne és Carel Christiaan Schulz a gyülekezetben ismerkedtek meg egymással, ahol a férfi több mint harminc éve orgonál. Az orgonaművész és karnagy családjával együtt az Utrecht közeli Venendaalban él. Mint mondja, egy városi lakásban nem lenne jó szomszéd, hiszen napi 5-6 órát gyakorol otthon – nem beszélve a fiúk orgona- és gitárleckéiről. Itt azonban, ha teheti, szélesre tárja az ablakokat, és a helyiek örömmel hallgatják játékát.

– Az orgona számomra olyan, mint az ecset, a zenével örökítem meg, amit látok, hallok vagy olvasok. A templomban is aláfestő dallamokat játszom, ami hasonlít a filmzenéhez, mert az improvizációimmal igyekszem visszaadni, amiről a lelkész a prédikációban beszélt. Máshol a zsoltárokat gyakran húzzák-nyúzzák, de én vidám zenét játszom. Megelevenítem a zsoltár szövegét, szóljon örömről, bánatról, viharról vagy szeretetről.

Carel elmondja, Hollandia mindig is világelső volt az orgonaművészetben, ami szorosan összefügg a protestáns egyházak megosztottságával.

– Van olyan kis falu, ahol legalább húsz templom van, mert az egyházszakadások miatt minden gyülekezet épített magának egy új templomot, saját orgonával. Korábban az orgonakoncertek is nagyon népszerűek voltak, egy szombat esti koncertre akár 3-400-an is eljöttek Amszterdamban. De ahogy a templomok kiürültek, úgy egyre kevesebben járnak a koncertekre is.

Hollandiában az egyházak elnéptelenedése miatt sok templom valóban üresen áll, és gyülekezeti alkalmak helyett inkább kiállításoknak, koncerteknek vagy színielőadásoknak adnak helyet. A fiatal, újonnan alakuló gyülekezetek tevékenysége pedig ahhoz a közösségi házhoz kötődik, ahol első programjaikat szervezték, és ahol megismerték őket a környékbeliek. Azonban nemcsak az új, a régi gyülekezetben is egyre gyakrabban zenekar kíséri az énekeket orgona helyett. A Jeruzalemkerkben azonban jól megférnek egymás mellett a zsoltárok és dicsőítő énekek is, és ez a változatosság sokaknak tetszik.

– A gyülekezet ragaszkodott az orgonához, mert számukra ez is hozzátartozik a vasárnaphoz és a prédikációhoz – mondja Carel.

Az orgonaművész szerint nem elsősorban a zenén múlik, hogy a fiatalokat meg tudja-e szólítani az egyház. Mint mondja, az orgona sem idegen az emberektől, ha valaki vidámságot és örömet ad játékával, és ő erre törekszik.

– Sokan vannak a fiatalok között, akik komolyan elgondolkoznak az élet értelmén, többre és jobbra vágynak, mint ahogy addig éltek. Ha tudod, hogy Isten szeret téged, úgy ahogy vagy, az tesz értékessé. Ebben van nagy különbség az egyházak között, hogy komolyan veszik-e Jézus kegyelmét, azt, hogy mindig van lehetőség az újrakezdésre, és nem leszel attól értéktelen, ha valamit elrontasz.

Gitárral vagy orgonával, elnyújtva vagy ritmusosan, nehéz lenne leírni, milyen megindító volt ráismerni egy-egy zsoltárra vagy dicsőítő énekre a holland istentiszteleteken. Látva régi és új gyülekezetet, beszélve holland, iráni, afrikai és magyar keresztyénekkel saját hitem is átértékelődött. Magyarországon szinte beleszülettem egy keresztyén közösségbe, és a gyülekezeti események végigkísérték az életemet. Másokkal viszont hatalmasat fordult a világ, mikor Jézus követői lettek. Beszámolóikat hallgatva példájuk nyomot hagyott bennem egy életre. Akárcsak meggyőző és rendíthetetlen hitük.