Fúj és mosolyog

Isten nem szeret jobban akkor, ha minden reggel hatkor kelek, hogy félórát olvassam a Bibliát és imádkozzak.

Isten szeret, függetlenül attól, hogy megütöm-e a saját magam által felállított mércét vagy sem.

A Logos Hope-on mindennap zajlik az élet, de a Bangkokban töltött második hét különösen sűrű volt. Délutános voltam, ami azt jelenti, hogy fél 11 és éjfél között végeztünk a munkával. Délelőtt pedig elvállaltam egy iskolás csoportoknak szóló jelenetben egy szerepet. Egy félős fiút alakítottam, aki egy kardra vágyik, hogy bebizonyítsa a többieknek a bátorságát.

Mindennek az lett a következménye, hogy felborultak a reggeleim – korántsem töltöttem annyi időt bibliaolvasással, imádkozással, mint amennyit szerettem volna. Annyira álmos voltam, hogy végül már a reggeli imaórákra sem volt erőm fölkelni – pedig én vagyok a vezetője… Mondanom sem kell, a hét végére teljesen üresnek éreztem magam lelkileg.

Szombat reggel az áhítatot a Logos Hope egyik elődjének az igazgatója tartotta. Arról beszélt, hogy Isten irántunk való szeretete nem attól függ, hogy hány fejezetet olvasunk naponta a Bibliából vagy hogy hány percet imádkozunk. Az ő szeretete feltétel nélküli – nem csak megtérésünk előtt, hanem azután is.

Ez a felismerés örömöt és szabadságot hozott az életembe. Annyira boldog voltam, hogy Isten feltétel nélkül szeret, hogy végül aznap sokkal több időt töltöttem Vele – nem azért, mert muszáj volt, hanem azért, mert szerettem volna.

Másnap Bangkok egyik presbiteriánus gyülekezetébe látogattunk. A csapatunkat arra kérték, hogy az elköteleződésről beszéljünk a fiataloknak. Készülés közben a tékozló fiú történetén elmélkedtem. A végén mindkét fiú otthon van – de vajon miért vannak otthon? Az idősebb fiú kötelességből – úgy érzi, tartozik az apjának azzal, hogy nap mint nap a mezőn gürizik. Ki is fakad neki: „Nekem sosem adtál még egy ökröt se, hogy a barátaimmal szórakozzak!” Valójában ő is szórakozásra vágyott éppúgy, mint az öccse – csak a kötelességtudata erősebb volt.

A fiatalabbik ezzel ellentétben azért ment haza, mert éhes volt. „Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!” Azért van otthon, mert felismerte, hogy jó az atyai házban lenni.

A történet üzenete az, hogy az atya mindkét fiát ugyanúgy szereti. Isten nem szeret jobban akkor, ha minden reggel 6-kor kelek, hogy félórát olvassam a Bibliát és imádkozzak. Isten szeret, függetlenül attól, hogy megütöm-e a saját magam által felállított mércét vagy sem. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem jó Istennel kezdeni a reggelt – dehogyisnem jó! A lényeg az, hogy Isten szeretete független ettől.

Ahogy ezen gondolkoztam, egy régi gyermekmese jutott eszembe a napról és a szélről, akik azon versenyeztek, hogy melyiküknek sikerül elérnie, hogy a vándorúton lévő legény levegye magáról a ködmönt. Amit a szél erőszakkal nem ért el, azt a nap egy szeretetteljes, meleg sugárral könnyedén megtette.

De jó, hogy ilyen Istent szolgálhatunk!

Nem azért, mert muszáj – azért, mert lehet.