Hazamegyek

Katartikus pillanatok, el nem évülő felismerések, felszabadító megkönnyebbülés – mindezek emlékezetes állomások a megtérés útján.

Egy buszon, baráti társaságban, gyülekezeti körben vagy magányos órákban – a megtérés módja és ideje személyre szabott. Összeállításunkban hívő emberek mesélnek arról, hogyan tértek meg.

Bár egyházi iskolában nevelkedett, és gyermekkorától fogva hitt Istenben, sokáig nem ragadta meg azt a kegyelmet, amit Isten Jézus halálával és feltámadásával felkínált neki is – meséli egy fiatal nő.

– Haragudtam Istenre, és azt is megkérdőjeleztem, hogy létezik-e egyáltalán, hiszen annyi rossz történt velem, és ezt ő mind megengedte – idézi fel Anita. Nem találta a helyét, sosem tapasztalta meg az igazi szeretetet és az egészséges kötődést, a bulik, az ivás és az alkalmi kapcsolatok pedig jól megfértek az életében – teszi hozzá.

– Hosszú ideig éltem viharos, függő kapcsolatban egy barátommal. Minden éjjel hánytam, annyira megviselt ez a kötelék. Amikor a legjobb barátnőm és ez a fiú összejöttek, mindkettejükkel megszakítottam a kapcsolatot.

A két legfontosabb embert egy időben veszítette el – az emiatt érzett keserűséggel aznap számolt le, amikor a bibliában a kegyelemről olvasott.

– Az igeszakasz arról szólt, hogy a kicsi és a nagy adósságot felhalmozó embernek Isten egyaránt megbocsát. Úgy éreztem, nincs jogom neheztelni egyik embertársamra sem. Felhívtam azt a két embert, akik korábban a legfontosabbak voltak nekem, leültem velük külön-külön, és elmondtam, hogy megbocsátottam nekik. A békülés után mély nyugalmat éreztem, két héten át minden embert ragyogó szépségűnek láttam.

Miután felhagyott a nehezteléssel, úgy érezte, el kell mennie templomba, noha jó ideje nem lépte át a küszöbét.

– Tömve volt a templom húsvétkor, én pedig hátul leültem egy sarokban. Azért imádkoztam, hogy kapjak valami jelet Istentől, hogy jó helyen vagyok. Kivonulás közben a lelkész odalépett mellém a hátsó sorba és a vállamra tette a kezét, noha senkitől nem köszönt el. Nagy kegyelmet és szeretet éreztem. Azóta is Isten szeretete a legfontosabb számomra, és már tudom: van megbocsátás, legyen szó bárkiről és bármekkora bűnről.

A Távol-Keleten nőtt fel, sintó-buddhista kultúrában az a fiatalember, aki arról mesél, egy nap úgy szállt le a buszról, hogy érezte, Isten szereti. Ádám sokáig nem ismerte a keresztyénség istenképét, igaz, Magyarországra visszatérve kiskamaszként konfirmált is. Kutatta zsidó gyökereit, és a keresztyénséget is próbálta megérteni, ezért néha történeteket olvasott az Ószövetségből, de nem értette azokat. Később egy buddhista lánnyal élt párkapcsolatban, és mint mondja, a mindennapokban gyakran felvetődött a kérdés benne, egy Isten létezik-e, az élete pedig valami tőle független, korábbi létforma következménye-e vagy teljes mértékben vállalhatja a felelősséget a tetteiért. A választ két világ határán értette meg, amikor fél évet Törökországban töltött egyetemistaként.

– Egy párkapcsolat miatt odakint olyan dolgokba mentem bele, amelyek a lelkiismeretem nagyon fölkavarták, és bántott, hogy eltértem attól az ideáltól, ami felé tartottam – emlékszik vissza.

Egy alkalommal újdonsült barátaival délkelet-Törökországba látogattak, szír keresztyén kolostorokat kerestek fel.

– Az egyik kolostorban találkoztam egy Irakból menekült keresztyén bácsival, akivel törökül beszélgettünk. Elmondta, hogy azért menekült, mert a házát felgyújtották, és mivel ez nem egyedi eset, átmenetileg itt húzza meg magát, hogy majd Ausztráliában telepedhessen le családjával. Nagy hatással volt rám ez a beszélgetés, mert akkoriban mardosott a bűntudat, és nem tudtam magamnak megbocsátani. Amikor buszra szálltam, kerestem a megoldást, és valahogy félúton nagyon mély belső vigaszt éreztem. Megnyugodtam, és úgy szálltam le a buszról, hogy Isten szeret és én is el tudtam fogadni magam. Attól fogva minden nap tartottam csendességet, lementem a kollégium muzulmán imaszobájába kezemben az Újszövetségemmel. Bár kevés dolgot értettem meg, volt időm gondolkodni a korábban hallott keresztyén tanításokon is. Rájöttem, hogy nemcsak magamnak bocsátottam meg, hanem olyan megbocsátást kaptam, ami sokkal magasabb érvényű, amiről Jézus mondta, hogy meg tudja tenni. Így talált meg engem a Szentháromság Isten.

Ádám állítja, ez a pont fontos állomás volt a megtérésében, de nem hagyott fel azzal, hogy megismerje Istent, akiről úgy hiszi, nincs más Isten rajta kívül.

Bár sokáig a kommunizmus volt a legfőbb eszme, amiben hitt, az ideológiából való kiábrándulásával egy időben azt is megtapasztalta, van természetfölötti. Tar Kata arról mesél, hogy egyetemistaként részt vett egy szeánszon, ahol rádöbbent: nem mondhatja többé, hogy nincs Isten.

– A kirakós játékhoz hasonlóan állt össze a kép, hogy mi az, amiben érdemes hinni. A szeánsz után beszélgettem egy református lelkésszel, aki azt mondta, a Biblia beszél olyan dolgokról, amiben én részt vettem, de ez az út nem Istenhez vezet. Csak ennyit mondott. Aztán egyszer a vonaton velem szemben egy szombatista lelkész ült, aki bibliát olvasott. Tőle azt kérdeztem, ugye, sok út vezet Istenhez, mire ő azt felelte, nem, csak egy.

Hogy mi az az út, akkor tudta meg, amikor újra egy szeánszra indult, de valamiért útközben meggondolta magát, és egy régi barátnőjét kereste fel vidéken. Nem találta otthon a lányt, mert kiderült, hogy templomban van – éppen húsvét vasárnapja volt.

– Ez meglepett, úgy tudtam, a barátnőm ateista. Megvártam őt és a vőlegényét, és amikor megjöttek, két vadonatúj ember lépett be a szobába. Láttam, hogy tényleg történt velük valami. Elmondták, hogy találkoztak Jézussal – ó, gondoltam, megint ez a Jézus… Gyermeteg dolognak tartottam, hogy meghalt értünk, de mivel a barátaimmal történt ez az átváltozás, odafigyeltem arra, amit mondtak. Egyszer csak ez a gondolatom támadt: te pontosan azt keresed, ami nekik megvan; miért akarod megérteni az eszeddel, amit csak a szíveddel tudsz megérteni. Ezután már nem próbáltam mindent kimagyarázni, hanem hagytam, hogy hasson rám, amit mondanak.

Egy idő után rám ragadt az örömük, és megkérdezték, imádkozhatnak-e értem. Az imádságuk más volt, mint amit vártam: egyszerű és gyermeki módon beszéltek. Aztán még bátrabbak voltak, és azt kérdezték, akarok-e imádkozni. Mondtam, hogy soha életemben nem imádkoztam – huszonöt éves voltam ekkor -, de biztattak. Körbeültünk, becsuktam a szemem, és arra gondoltam, nem szólalok meg, ha csak nem történik valami. Ahogy a többiek imádkoztak, belül megtöltött egy hatalmas erő, és tudtam, hogy valaki van a szobában, de nem energia, hanem egy személy. Valaki, aki ismer engem és annak ellenére, hogy eddig megvetettem a keresztyéneket, Istent pedig lenéztem, szeret. Feltört belőlem egy nagyon egyszerű imádság: kértem Istent, bocsássa meg, hogy eddig nem törődtem vele, és elmondtam neki, hogy szeretném megismerni.

Kata ezután minden nap imádkozott, és újra kezébe vette a Bibliát, ami, mint mondja, régi történetek gyűjteményéből Isten szerelmeslevele lett számára. Egy ideig azonban nem értette, mit jelent, hogy ő bűnös.

– Igyekvő, jó kislány voltam egész életemben, ezért kértem Istent, mutassa meg, miért szorulok a megváltásra. Egy konfliktushelyzetben hullott le a lepel: Isten megmutatta, hogy mindent, amit valaha tettem, a legnemesebb dolgokat is, önmagamért tettem, én ültem a szívem trónján. Amikor ezt megértettem, trónfosztást követtem el, és a csakis őt megillető helyre Jézust emeltem.

Ismerte a keresztyénséget, csakhogy éppen ez nehezítette meg, hogy megtérjen, mondja az a fiatal, aki lelkészcsaládba született.

– Előbb tudtam, hogy Jézus a válasz mindenre, mint hogy valódi kérdéseim lettek volna. Ráadásul egyházi iskolába jártam, lelkészgyerekként meg kellett felelnem a tanárok elvárásainak, és a családunk nevére sem hozhattam szégyent – emlékszik vissza Ablonczy Áron. Volt ugyan egy megtéréstörténete a tarsolyában, hiszen mint mondja, tizennégy évesen egy konfirmandustáborban megérintette őt Isten.

– Később rájöttem, hogy még korántsem tértem meg, hiszen a megtérés az, amikor valami megfordul bennünk, a szándékaink, a viselkedésünk és az egész életünk megváltozik. Én is meg szerettem volna térni, de nem tudtam.

Hívő barátnője gyakran elhívta egy gyülekezetbe, ahol minden alkalommal megtérésre hívták a fiatalokat az istentisztelet végén.

– Sehol máshol nem hívtak döntésre azelőtt, és ez érzékeltette velem, hogy rajtam is áll, elfogadom-e Isten kegyelmét. Érzelemmel és értelemmel is fel kell fognunk, Isten mennyire szeret minket. Azt, hogy ez a pillanat mikor jön el, Isten dönti el, de rajtunk áll, elfogadjuk-e.

Ez a pillanat azonban az ő életében is váratott magára. Párkapcsolatának vége lett, és hiába vágyakozott arra a boldogságra, amit a gyülekezetbe járó fiatalokon látott, nem tudott megtérni.

– Egy nap végén úgy éreztem, semmi értelme az életemnek, nem vagyok boldog. Össze voltam törve, imádkoztam, de nem panaszkodás volt ez, hanem őszintén elmondtam Istennek, mit érzek. Akkor először megláttam azt is, mi mindenben hibáztam én. Másnap reggel úgy ébredtem, hogy más ember vagyok, és ez azóta is így van. Míg korábban lázadó természet voltam, elkezdett érdekelni, mi van a Bibliában, és folyamatosan beszélgettem Istennel, aki a bensőmben megszólaló hangon válaszolt. Új személyiséget kaptam, kiegyensúlyozott ember lettem, tudok már mosolyogni. Azt, hogy mit jelent Jézus kereszthalála, később értettem meg, Isten kegyelmét is csak ezután tudtam elfogadni.

Arrogancia, nagyképűség, tehetség, eredmények – rájöttem, hogy ezek nem képezhetik az életem alapját – mondja Horváth Dani, aki a konfirmációját követő nyári táborban tért meg.

– Azon a héten sok hatás ért, amelyek mindvégig formáltak engem. Amikor például egy templom oldalában ülve beszélgettem egy hívő fiatallal, eleredt az eső. Noha be is mehettünk volna, mi imádkoztunk, hogy álljon el, és így is lett. Akkor lett nyilvánvalóvá számomra, hogy Isten irányítja a dolgokat, fontosak neki az emberi szavak és szándékok, lehet vele kommunikálni, és ő válaszol is.

– Az volt a dal üzenete, hogy Isten az egyetlen fiát adta oda, és reméli, hogy az ember ezt előbb-utóbb megérti. Noha már máskor is énekeltük ezt az éneket, egyszer csak felfogtam, mit jelent, és elkezdtem zokogni a kellős közepén.

Miután letisztult benne, hogy mit is élt át, mint mondja, elmélyült az élete Istenben.

– Ő akarja formálni az életünket, nem pedig arról van szó, hogy elvárja, hogy ezt vagy azt csináljunk. Csak annyit kér, hogy hadd legyen jelen az életünkben, hagyjuk, hogy ő formáljon, és általunk másokat is. A tékozló fiúban mély nyomokat hagy, hogy elment az atyai háztól, és az, hogy végül mégis hazatért. Isten az embert az egész személyiségével együtt teremtette meg, váltotta meg és fogadta el. Mégsem az a célja velem, hogy uniformizáljon. Az életem eseményeit, körülményeit viszont felhasználja arra, hogy változtasson rajtam. Az egyetlen módja, hogy mindig dinamikus kapcsolatban legyek Istennel, az az, hogy a hozzá való viszonyulásom határozzon meg, és nem az, hogy a keresztyén élet látszólag miről kell, hogy szóljon. Hit kérdése és nagyon nehéz kérdés, hogy rá merem-e bízni magam Istenre, hagyom-e, hogy meghatározzon engem minden egyes helyzetben.

Isten nem kivette a világból, hanem olyan tudattal helyezte vissza, ami máshonnan származik – teszi hozzá.

– Sokat jelent nekem, amikor Jézus azt mondja az Atyának: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”. Isten sokféleképpen tudja közvetíteni az evangéliumot rajtunk keresztül. Én úgy élem meg ezt, hogy közel kell lenni az emberekhez, ott kell lenni velük mindenben. Isten szeretetét abból érezték meg azok, akik Jézussal találkoztak, hogy ő közöttük volt; és akik megérezték ezt a közelséget, sosem kérdezték meg, hogy a tanítványaid miért nem böjtölnek, vagy te miért ülsz le bűnösök asztalához. A közelséggel ma is nagyon sokat el lehet árulni Istenről ennek a világnak.